Héthónapos mérföldkő

Talán ez a hónap telt el a leggyorsabban az eddigi itt tartózkodásom során. Úgy emlékszem 1-2 hete vetettem féléves mérleget és már el is telt egy újabb hónap. Ennek valószínűleg az az oka, hogy Californiás időket is számolva, talán most érzem magam a legjobban, és most történt velem a legtöbb dolog, amióta kint vagyok. Persze a californiai klíma, a kocsi, az ötcsillagos edzőterem, de leginkább a legkedvencebb horvát barátnőm pótolhatatlan, de mégis, valami beindult itt, és csak úgy száll az idő.

Nem számítottam rá, de olyan baráti társaságot találtam itt, hogy nagy mértékben hozzájárulnak ehhez. Általában én is, és más au pair-ek is rossz véleménnyel vagyunk a német au pair-ekről, mert megvan az a szokásuk, hogy kijönnek ide 1 évre, kiválasztanak 4-5 másik német lányt, akikkel nagy hordákban járnak-kelnek, kizárólag németül beszélnek (akkor is, ha valami véletlen folytán más anyanyelvű lány közéjük keveredne), és a kulturális, turistás programokat jóval kevesebb előnyben részesítik, mint a shoppingolást, a Cheesecake Factory-ban és a Starbucks-ban ülést:D (mondjuk úgy könnyű, ha apa otthonról megtoldja a havi 800$-os au pair fizetést még 500 euróval:D)

Szóval adott volt itt egy társaság, ami kb. 3-5 német lányból, 1 angliai és 1 dél-afrikai (angol nyelvterület) lányból állt. Mivel én előnyben részesítem az anyanyelvi angol társaságot, és mindenki nagyon jófejnek, nyitottnak, befogadónak tűnt elkezdtem próbálkozni velük, és nagyon hamar megtaláltuk a közös hangot. Most pedig akárhova megyünk, általában 8-10 fős csoportokban mozgunk legyen szó múzeumról, városnézésről, brunch-ről, és néha igen, Cheesecake Factory-ról:D A német au pair-ekkel kapcsolatos fenntartásaim, pedig megkérdőjeleződtek, mert mindenki nagyon jó fej:) Ettől függetlenül sok olyan lányt ismerek, aki megfelel a fenti leírásnak, de ismét szerencsém volt:)
A dolog másik kulcsa, pedig a programok. Sikerült olyan aktív, mászkálós, kulturális, összejárós kedvű társaságot találnom, hogy ott tartok, hogy konstans alváshiányban szenvedek, mert tulajdonképpen hétvégén ugyanúgy koránkelés van, reggeltől-estig meg sem állás, későn hazajárás. De az a helyzet, hogy ez az, ami kell, és ennek ez az ára:D
Mert összehasonlíthatatlanul jobb a hangulatom, a közérzetem így, hogy alig töltök időt a házban, és tele vagyok jobbnál jobb programokkal.
Durván 1 hónappal ezelőtt, az október 19-20-ai hétvégén kezdődött.
Azt hiszem az volt az utolsó alkalom, hogy szombaton végignyomtam egy délig alvást, aztán még egy hosszabb skype-olást, majd találkoztam 3 másik au pair lánnyal, és elmentünk a HIGHWOOD PUMPKIN FEST-re.
Az október azért volt nagyon jó, mert tele volt a környék pumpkinos, halloween-os, kosztümös, különleges programokkal, dekorációval:)
Mielőtt kimentünk utánaolvastam a fesztiválnak, és kiderült, hogy ez egy 3-4 éves hagyomány, ahol világrekord döntési kísérletnek futnak neki minden évben, a "legtöbb, egyszerre, egy helyen meggyújtott tök lámpás" címen.
Három napos a mulatság, utcafesztivál jellegű, mindenfele finom ételek, italok, kézműves sátrak, és a legjobb dolog, hogy a 2 $-os napi belépőért cserébe, óriási doboz számra állnak a faragni való tökök, előkészített asztalokkal, faragó eszközökkel, és annyi tököt faragsz, amennyit érzel. Az egész fesztivál tele van önkéntesekkel, akik az elkészült tök lámpásokat hatalmas állványokra sorakoztatják, majd meggyújtják bennük a mécseseket a nagy napon.

Ezzel a fesztivállal nekem nagyon sok mindent sikerült kipipálnom, kipróbálni jellegzetes ételeket, ittam hot apple cider-t, ami fent volt az őszi listámon:)

Természetesen az eső is eleredt, csak hogy megérezzük, hogy a hűvös őszi idő is beköszöntött, és kisvároska lévén, a fellelhető 4-5 étteremből egyikben sem tudtak asztalt adni 1 óránál hamarabb:D Márpedig esett is, éhesek is voltunk..aztán végül beültünk egy ír pub-ba, ahol csak 20 percet kellett várni, és isteni BBQ csirkeszárnyacskákat ettem, hatalmas adag sültkrupmlival és sörrel:D








Aztán tele lettünk, az eső is elállt, be is sötétedett, úgyhogy visszamentünk a fesztiválra, ahol 1-2 elvetemült ötfős család még faragta az utolsó tököket, de közben már elkezdték meggyújtani a töklámpásokat. Hát a fények, az illatok, a hangulat, az egész, valami elképesztő volt:):)

Körülbelül este 10-re értem haza. Alkohol, hot apple cider ide-oda, de teljesen átfagyva:D Úgyhogy egy forró tust követően, zuhantam is az ágyba, kellett az energia a másnapi programhoz, ami már 7:30-as keléssel indult. Viszont annál izgatottabb voltam, ugyanis egy nagy au pair szervezkedés keretein belül, körülbelül 120 különböző, Illinois állambeli körzetekből érkező au pair vett részt egy kiránduláson a Starved Rock State Park-ban. Ez egy nagyon különleges erdős, park, amibe valahogy mégis elképesztő járatokat, barlangokat vájt a folyó, és gyönyörű túra ösvényeket építettek ki, és amit Illinois hét csodájából az egyiknek tartanak. :)

Minden cluster külön busszal érkezett, és azt kell, hogy mondjam, az én clusterem ebből a szempontból nagyon különleges. A képviselőm (a vészhelyzetben nyújtott performanszát leszámítva) nagyon jól teszi a dolgát, összekovácsolja, -tartja a csapatot, folyamatosan programok vannak, és ráadásul olyanok, hogy 15-20 fős a részvételi arány. Nem olyan kis silány 3-4 fős, mint a legtöbb cluster, szar, "beülünk egy hamburgerezőbe" meetingjein:D
Erre a kirándulásra is, kb. 15 lány minimum jött a cluster-ünkből, úgyhogy meg volt a hangerő a sikítozáshoz, amikor megláttuk, hogy igazi iskolabusz jön értünk:D Minimum 25298598986 fénykép készült mindenkiről, ahogy a buszon ül, és én azt mondom, h igenis nagy élmény volt:D

Laza 2-2,5 órás vezetés után meg is érkeztünk a parkba. Aztán egy nagy túracsoport alakult a cluster-ünkből, és eltöltöttünk úgy 3 órát az erdőben. Nekem nagyon tetszettek a mészkőbe vájt különleges képződmények az erdő közepén, de én egy kicsit túrázósabb, mászósabb nemzeti parkot vártam, nem pedig korlátokkal, fapadlóval, lépcsőkkel kiépített sétáló utakat. Mondjuk így legalább bőven volt elég hülye, akik úgy gondolták, hogy ez kiépített túraösvény, nyugodtan jöhet a babakocsi is:D

 De inkább beszéljenek a képek helyettem, mert tény, ami tény, elképesztően gyönyörű volt a park, ráadásul nagyon szerencsések voltunk, sütött a nap, és valószínűleg sikerült kifognunk az utolsó szép, 18 fokos, jó idős napot!:)

Ezen kívül úgy érzem, hogy itt kovácsolódott össze igazán a társaság!:)

Annyira jól éreztük magunkat, hogy hiába volt este 8 mire kirakott minket az isibusz, még elmentünk együtt vacsorázni, teázni, hogy felmelegedjünk, úgyhogy végül este 10-re értem haza, és a forró tust követően ágyba is zuhantam.






A hétköznapok pikk-pakk elteltek, és már alig vártam a következő hétvégét, ami hasonlóan be volt táblázva, csupa kedvemre való programmal:)
Egyet leszámítva:D Egy szombat reggel 10 órás brunch-ot:D De nagyon örültem, hogy meghívást kaptam, mert megcsapott a szele annak, hogy itt van egy jóféle társaság kialakulóban, úgyhogy alvás igény ide-oda, felkeltem szombaton és elmentem egy szerény 8 fős csapattal villásreggelizni a Walker Bros. nevű reggelizőhelyre, ami olyan gyönyörű és hangulatos, kicsit angolos, meg arisztokratás, és minden van, amit az ember el tud reggelire képzelni: tojás minden formában, toast-ok, szendvicsek, palacsinta, gofri, gyümölcsök, müzlik, minden:) Reggeli közben beszélgettünk minden féléről, de azért legtöbbször mégis csak az au pair-kedés örömei, és a host családok hülyeségei a téma:D Döbbenetes egyébként, hogy 10 lányból 1 van, aki boldog és elégedett a családjával. De még az sem zárja ki, hogy a gyereke ADHD-s legyen, csak mondjuk úgy van vele, hogy "...de amúgy minden nagyon jó".
(Az ADHD az, amit az első héten megtanulsz a gyerekekről Amerikában, ugyanis minden családra jut egy kb. Ez egyfajta viselkedés- és figyelemzavar, amit mi otthon úgy írnánk le, hogy a gyerek kontrollálatlan, és kéne neki egy nagy atyai pofon..itt kitaláltak rá egy pszichilógiai maszlagot, szedik rá a bogyót, ettől még a földhöz vágják magukat naponta 3x, és a szüleik természetesen ezt úgy gondolják,h ez így rendben is van, mert hát szedi rá a dilibogyót:D)
Szóval én nagyon szeretek minél több au pair-rel beszélni, megismerni a helyzetét, stb. Mert hihetetlen, hogy mindenki hasonlóakan megy keresztül és igazából ez az év a lányok 90%-ának egy kálvária, jóféle utazásokkal megtűzdelve. Akár azt is mondhatnám, hogy ez az egész egy hatalmas csalódás, meg egy jól eladott agyrém, de majd ilyen kijelentéseket akkor teszek, ha végeztem egy reprezentatív kutatást. (Ami amúgy tök jó lenne, és ha nagyon unatkozni fogok télen, lehet meg is teszem:D)

Na de a problémákon kívül persze nevettünk sokat, felmerültek úti tervek hálaadásra, karácsonyra, utazós hónapra. Aztán hamar szóba került a nyakunkon álló -30 fokos tél, és elmeséltem hogy 2-3 napja téli kabátra vadászok, de még mindig semmi. A vadászat közben felfedeztem a T.J.Maxx, Marshalls, Ross csodáját. Amire nem is tudom mi a magyar szó, itt deparment store, és CSODÁLATOS. Designer ruhák, cipők, táskák, bőröndök, kiegészítők, plusz bútorok és egyéb hiábavalóságok elképesztő áron, hatalmas területen. Így a brunch után úgy döntöttünk, hogy folytassuk együtt és elmentünk a Nordstorm Rack-be, ami ezekhez hasonló, csak még jobb:D
Beszabadultam, és elszabadult a pokol. Elképesztő ez a shopping jelenség itt Amerikában. Egyszerűen nem lehet nem vásárolni, olyan jó akciók vannak. Így történt, hogy kiszúrtam azt a The North Face kabátot, amit kinéztem magamnak online, de úgy döntöttem, hogy 400 $-ért (~90 000 Ft) álomkabát marad. Pedig minden kutatásom alapján ez a legmelegebb, legvíz-, és szélállóbb, legjobb, legidőtállóbb téli kabát, amit a piac kínál:D Fel is próbáltam, mert olyan gyönyörű, amikor az ujjából kilógó cetlin kiszúrtam, hogy 200$-on mérik:D Ennyiért (tekintve, hogy a következő 10 évet, és a -30 fokot is állni fogja) velem jött:D Otthon erre semmilyen outlet-ben nem lenne esély.
A boldogságom ismét határtalan volt. Amúgy ez a vicces, és biztos vagyok benne, hogy itt erre játszanak. Az öröm, amit a félárasított, jó minőségű vásárlások okoznak, függőséget okoz:D

Aztán hazaszaladt mindenki átöltözni játszósba, és délután 3-ra mentünk egy közeli park-ba cluster meeting-elni, ami ezúttal tökfaragás volt:)
Szerencsére a múltheti Pumpkin Fest-en megtaláltam a tökéletes inspirációt. Bár még sosem volt részem ilyenben, és amúgy is híresen béna vagyok az ilyesmikben, mégis nagyon izgatott voltam:D Ráadásul nagyon hangulatos volt, ahogy 20-30 lány együtt tököt farag, közben volt Apple Cider iszogatás, sütőtokos fánkok, és egy kis bénázás, a végén pedig egy kis verseny és eredményhirdetés. Meglepő, de nem nyertem semmit, viszont egészen jól sikerült az alkotásom, ami utána 2-3 hétig, egészen rohadásig díszítette a szobám:D

A cicáááás:)

Itt mondjuk már annyira meleg nem volt, úgyhogy faragás után átmentem kávézni az egyik kedves német barátnőm rezidenciájára, majd hazaszaladtam egy 20 percre átöltözni és már rohantam is esti mozizni az angol lányzóval. Megnéztük a Gravity-t, ami szerintem egész jó, csak nem hiszem el, hogy valaki ilyen szerencsétlen legyen, ha a Nasa-nak dolgozik, illetve azt sem, hogy George Clooney már elmúlt jócskán 50, de teljesen elhomályosodik a kép, ha mosolyog egyet :D:D

Vasárnap pedig nagyon izgatott voltam, mert a kedves magyar barátnőm meglepetés szülinapjára voltam hivatalos Aurorában. Nagyon aranyos volt a host anyukája, mert hetekkel korábban felvette a kapcsolatot a képviselőjével, aki felvette a kapcsolatot az enyémmel, ő meg velem, és így megtaláltuk egymást. Én teljesen el voltam ájulva, hogy valakinek ilyen rendes családja legyen, hogy ennyi energiát fektetnek abba, hogy meglepjék szülinapjára:)
Úgyhogy ismét korán kelés, és egy laza 1-1,5 órás vezetés, 3 különböző interstate autópályán, és nem tévedtem el:D

Aztán megérkeztem a család gyönyörű házába, majd együtt elmentünk az Oberweis-be, ami ilyen tej-éria, és lehet vásárolni mindenféle csúcsminőségű tejterméket, illetve fagyit, és különböző sütiket enni, gyorsan fellufiztuk a helyet, és hamarosan megérkezett, és nagyon meglepődött az én kedves barátnőm. Nagy teljesítmény ennyi résztvevővel, de senki nem szólta el magát:D Aztán tök jó hangulatban telt a nap, tortáztunk, ajándékoztunk, beszélgettünk, később visszamentünk a házba, ettünk jóféle hamburgert, és nagyon üdítő érzés volt egy olyan családdal lenni, akikkel lehet hülyéskedni, és anélkül kajálni, hogy feszélyezve éreznéd magad.

Aztán elmentek a vendégek, mi pedig Picikémmel sétáltunk egy nagyot a Naperville-i Riverwalk-on, ami gyönyörű szép, különösen ősszel :)

Aztán 6 körül elindultam, hogy ne kelljen teljes 1,5 órát sötétben vezetnem, és mondjuk 10 percet sikerült is összehozni nappali fényviszonyokban:D Aztán hazaértem és olyan kimerült voltam, hogy este 9-kor lefeküdtem, és inkább felkeltem korábban, hogy elkészítsem a hétfői angolra a leckét. Na igen..ilyen hétvégékkel ugyanis egyre nehezebbé vált az angol lecke elkészítése.:D

És ezen a következő hétvége sem segített. Szombaton 11 körül már készülődtem a vonatra, és hamarosan száguldottam Chicago felé. Minden alkalommal hihetetlen érzés, amikor először feltűnik a vonat ablakában a Chicago skyline:)) Tényleg az egyik legszebb város, és biztosan a legszebb skyline:)
Aztán elindultam a John Hancock Observatory-ba, ami a John Hancock Buliding 94. emeletén található kilátó központ, mindenféle interaktív képernyővel, és néznivalóval.
Barátosném mondjuk úgy döntött, hogy eltéved, így vártam egy laza 20 percet, amikor volt időm megfigyelni, hogy a North Face tényleg a legjobb, mindenkin ilyen kabi van. Csak a helyieken még az átmeneti, rajtam meg már a téli verzió:D
Ezek után még úgy is érezte, hogy jófejek leszünk, és meginvitált egy újonnan a körzetébe érkezett lányzót, az egész napos kulturális programra. Na már most a tanulság...(bár nekem ez már California óta bevett szokás:D) új lánnyal sosem mész be a városba egész napra, a bejáratott társaságoddal:D Először elég egy kávé, egy ebéd, egy séta a kisvárosotokban. Sosem tudhatod mennyire szarfej. Mert, ha nagyon, akkor az nagy szívás egész nap. Arról már nem is beszélve, hogy az egész napos kínszenvedés után, még ülhetsz vele a vonaton hazafele 1,5 órát:D Én azért jól szórakoztam, a kilátás, pedig elképesztőeeen gyönyörű:)

Itt szerintem minimum 2 órát eltöltöttünk, aztán még elmentünk a Nay Pier-hez kajálni, és hamar véget vetettünk a nem éppen legszerencsésebb napnak:D

Viszont vasárnap folytatódott a városnézés, ezúttal a clusteres lányokkal, 9-en szálltunk vonatra, és indultunk Chicago-ba azzal a céllal, hogy elmegyünk a History Museum-ba, és ha az időjárás engedi sétálunk egy kicsit, de végül olyan gyönyörű idő volt (télikabátban legalábbis mindenképp:D), hogy egész nap sétáltunk. Elmentünk és végig jártuk a Lincoln Park Zoo-t, ami ugye ingyenes, és az egyik legszebb kilátást biztosítja a városra.

Egyszer már sétálgattam itt, de a fókucizásból sosem elég, ezt nagyon hiányolom San Francisco-ból:) Aztán én végeztem egy kis kutatást a héten, kifejezetten a photo spot-okra koncentrálva, és kiszúrtam egy gyönyörű szép park-ot a Navy Pier mellett, első osztályú kilátással, úgyhogy végül oda és lesétáltunk, bár ekkora már csak én voltam az egyetlen, aki nem fagyott kockásra:D:D         

Viszont a kilátásért megérte!:)

Ezek után jött az, hogy hova üljünk be vacsorázni vasárnap délután, ahol 9 főre nem 1 óra múlva tudnak asztalt adni:D Végül a T.G.I. Fridays mellett döntöttünk, és rá kellett döbbennem, hogy még sosem próbáltam ki:D Pedig nagyon jó kis hely, igazi amerikai design-nal, jó féle zenékkel (szerintem 3-4x előkaptam a Shazam-ot:D) és 10$-os deal-el, ami úgy nézett ki, hogy 5-6 opcióból állíthattál össze egy előételt és egy főételt, ami akkora adag volt, hogy a fele társaság hazavitte a maradékot, és még egyszer jól megkajált belőle:D mindezt 10$-ért..ez itt valami elképesztően jó üzlet volt:) Cserébe viszont hazafelé a vonatot majdnem elaludtunk:D

Aztán megint tényleg fénysebességgel eltelt a hét, és azon kaptam magam, hogy egy vasárnap délutáni mozizáson, és egy szombat reggeli brunch-on kívül nincsen semmi betervezve. Végül mégis tökéletesen sült el a dolog, és csak aludni voltam itthon. Szombaton reggel 10-kor elhagytam a házat és éjfél után értem haza:D

A brunch-ról átvonultunk az egyik német lányzó házába, ahol olyan pince helyiség van, hogy házimozi, óriás kanapék, konyha, bárpult, tele hűtő, csocsó asztal, igazi kukorica pattogtató:D

Na hát elvoltunk itt egészen késő délutánig, amikor sajnos a 10 fős társaság feloszlott, mindenki ment dolgozni szombat estére. Én végül ott maradtam a házi gazdával, összeszedtünk egy lányt, aki meg pont estére szabadult, visszamentünk a csodaországba és hajnalig voice-t néztünk meg nassoltunk:D

Cserébe vasárnap délután 1-ig aludtam..hosszú hetek óta, végre újra:D Nem is tudom mikor aludtam utoljára hétvégén ébresztő óra nélkül:D Délutánra még egy kis mozizás és Cheesecake Factory volt a program, este 10-re hazaérés, és belekezdtem ebbe a hétbe, amikor hivatalosan is 7 hónapja vagyok Amerikában:)

Elképesztő, hogy hogyan szalad az idő. Meg is kaptam az ügynökségtől a levelemet, hogy lassan a 7. hónapba lépek, és itt az ideje, hogy végig gondoljam a céljaimat, amiért jöttem, és hogy sikerült-e mindent megvalósítanom, gondoljam végig, még van időm tevékenykedni a bakancslistán, aztán azon is itt az ideje gondolkodni, hogy szeretnék-e hosszabbítani vagy sem. Na hát ezen nem sokat kellett gondolkodnom:D:D

De azért bevallom olyan jól telt az elmúlt 1 hónap és olyan jól éreztem itt magam mostanában, hogy annyi belém hasonlított, hogy hamarosan vége a jó életnek, és annak, hogy a legfőbb elfoglaltságom a szórakozás:D Ezt mondjuk kicsit nehéz feldolgozni, és egy fél percre megfordult a fejemben, hogy mi lenne még +6 hónappal egy másik családnál, de már nem menne. Szeretnék már hazamenni, de még inkább haladni az életemmel tovább, mert hát én sem leszek már fiatalabb, és már nem abban a korban vagyok, hogy elszórakozzak 2 évet:)

Meg azt hiszem akármennyit is erősödtem, egy időre elég volt az idiótákból..:) Hogy meséljek azért valamit a "seggfej-naplókba" is, azért hetente, kéthetente alkot még "az apuka". Például 1-2 hete kértem tőle benzin pénzt (a szokásos cetlin:D) és reggel ahelyett, hogy beszélt volna hozzám (pedig otthon voltam), felhívott miután elment otthonról, hogy nagyon sok a benzinpénz, és ő nem a saját szórakozásomra adja a pénzt, fizessem magamnak a benzint. Akkor elmeséltem,h ez így is történik, csak hát ugye heti 3x járok iskolába (akkor már 3 hete talán..ennyi idő volt nála a lefutási idő:D) és akkor megkérdezte, hogy ugyan hova is..pedig a beiratkozásnál mondtam neki, hogy melyik főiskola, de feltehetően pont leszarta, mint ahogy még soha nem kérdezte meg, hogy hova, mikor, hányszor, mire is járok, pedig a benzint ugye neki kell fizetnie:D Aztán ezt elmeséltem neki újra, majd ezek után erősködött, hogy na de akkor is, és a gyerekekkel is maximum napi 20 mérföldet vezetek, azt is csak minden másnap. És amúgy is egy tank benzin az 330 mérföldre elég. Ez mondjuk igaz, csak egy tank benzin 100$, tőle pedig ennyit még életemben nem kaptam. Abból az összegből, amit általában kapok kb. 260-270 mérföldnyi benzin kerül az autóba. Aztán arra is kitértem, hogy a gyerekekkel, pedig több az, mint 20 mérföld, de ne is menjünk bele, útinaplót vezetek, nagyon szívesen leírom neki, hogy mennyi az annyi egy héten. Ilyenkor egy fél percre mindig megdöbben, aztán mondta,h jó, azt szeretné látni. Hát estére összeírtam neki, hogy heti 90 mérföld az én sulim, heti 80-90 a gyerekek furikázása, ez már minimum 160 mérföld, amiben nincsenek benne az extra vagy váratlan körök gyerekekkel, bevásárlással, állatorvossal, stb. és azért hetente nem kérek benzin pénzt:D Este elé álltam a papírral, és megmutattam, hogy leírtam mindent, rá se nézve annyit mondott, hogy oké, elment meccset nézni, én leraktam a konyhapultra a táblázatot, másnap reggelre elrakta, és többet nem esett szó a benzin pénzről...érdekes:D Mert ő majd nekem megkalkulálja hogy mennyinek KELLENE lennie a tankban, meg mennyit KELLENE vezessek a gyerekekkel az ő számításai szerint..döbbenetes.

Aztán ott volt a fűtés probléma..ez is amerikai agymenés, hogy télen nyáron megfagyok. Mert amikor kellemes 30 fokos időjárás volt, akkor is 18 fokra van beállítva a ház..egyik héten, amikor meg már kint ilyen 10 fokok voltak észrevettem, hogy azért fagyok szét, mert még nem megy a fűtés:D Aztán végre elkezdtük használni ilyen 20 fokokon. Az én szobám meg jéghideg. Úgyhogy minden nap, napközben szépen beállítottam a fűtést kedvemre. Egyszer kifakadt, hogy ki állítja át állandóan, én meg oda álltam, elmondtam,h én, és fázom, és a szobám hidegebb, mint a ház többi része. Ő erre annyit mondott,h őt nem érdekli, itt Amerikában nem szokás így befűteni, mert drága. Mivel úgy érzékeltem,h nem lehet vele érdemben beszélni erről, folytattam a jószokást, és nappalra feltekertem, estére levettem a fűtést:D Végülis megértem, hogy őt nem érdekli, mert aludni jár haza, én meg szétfagyok a házban. Aztán egyik nap megérkezett a számla, és egy 10 perces monológot kellett végig hallgatnunk a gyerekekkel, hogy ez túl sok, és túl drága (meg amúgy az elektromos számla is, meg minden..) és ezt így nem lehet, úgyhogy ebben a házban 21-22 foknál melegebbre nem lehet állítani (ami nem lenne olyan hideg, ha az én szobámban is valóban ennyi és nem 3-4 fokkal hidegebb lenne a hőmérséklet:D) Nem lehet.

Majd azt hozta fel érvnek, hogy az irodáját nem kerül ennyibe fűteni, mint a házat. Hát most meglepődtem. Egy földszintes, max. 3-4 helységes irodát nem kerül annyiba, mint egy két szintes házat?! Elképesztő:D

Ezek után még azért megpróbáltam elmagyarázni,h az, hogy a termosztát mennyit mutat, nem azt jelenti, hogy minden szobában mondjuk annyi is van. Erre azt a választ kaptam, hogy "lehet hogy a TE országodban szokás befűteni, de MI ITT nem szoktunk, mert drága". Ahha. Az, hogy egész éjjel megy a TV, és mindenki alszik, meg az, hogy hétvégén mindkét TV megy, és csak az egyiket nézik, az nem drága. Meg járatni 18 fokon a légkondit egész nap, még a 25 fokos időben is..az sem drága:D Arról már nem beszélek, hogy mi otthon a fűtésre 3x annyit fizetünk, mint amennyibe itt kerül. Olyan vicces, hogy szórják a pénzt a semmire, és akkor a fűtésen vagyunk fennakadva. Na mindegy, egyelőre elvagyok egy extra pulcsival, de ha beüt a - 30 fok és szétfagyok, akkor már nem hozzá fogok fordulni, abban is biztos lehet.

A másik kedvencem, hogy mennyire nem lehet vele beszélni fél percet sem. Hazaér, valakit lecsesz még sapkában, kabátban, aztán bekapcsolja a tv-t olyan hangerőn, hogy beszélni se lehessen, és ennyi. Így történt az, hogy szerettem volna megkérdezni, hogy hol vannak villanykörték, illetve, ha nincs, tud-e rá pénzt adni, hogy vegyek másnap. De amikor hazaért és szokás szerint méltatlankodott valamin, akkor kinek van kedve bármit is kérni tőle?!:D Aztán felírtam egy cetlire, de egy hétig semmi nem történt..

Hát meg lehet ezt oldani másképp is. Mondjuk úgy, hogy az én szobám újra úszik a fényárban. Az étkező már csak féloldalasan:D Magyaros boldogulás:)

De már szerencsére nem annyira érintenek meg ezek. Amit kihagytam, hogy volt közben egy Halloween, de a tök faragáson kívül nem sok Halloween feelingben volt részem. A házat természetesen nem díszítettük fel, rá kellett jönnöm, hogy a Trick or Treat-inghez öreg vagyok, és amúgy is egész nap szakadt az eső. Azért beöltöztünk, és munka után összegyűltünk a lányokkal egy kis hagyományos jelmezes, esti Starbucks-oláshoz:)

Azóta pedig november 11-én megérkezett az első hó is, és az igazán ijesztő, hogy 2 napig meg is maradt egy 2 centis rétegben:((

A furcsa az, hogy még lenne ezer meg egy mesélni valóm, de inkább..

Brace yourselves...winter is coming! 

Vezetés Amerikában

Sokáig gyűjtögettem a tapasztalatokat, botrányos szerencsétlenkedéseket, átrágtam magam az amerikai KRESZ-en, megszereztem a jogosítványt, és csináltam pár roadtrip-et... így mostanra érkezett el az idő, hogy megírjam a bejegyzésem arról, hogy milyenek is a vezetési szokások Amerikában, milyen az élet az utakon, hogyan történik a jogsi szerzés és a többi.

Szóval megérkeztem Amerikába, és az első dolog, amihez hozzá kellett itt szokni,- nem meglepetés- az autók mérete. Meg ahhoz, hogy olyan márkákat, típusokat látsz, amiket mi Európában sosem hallottunk.

Furcsa paradoxon, hogy Amerikában is terjed ez a környezetbarát, recycling őrület, és teljesen meg vannak vadulva tőle,  a csapból is ez folyik, ehhez képest kivétel nélkül ilyen ipari anyahajókkal közlekednek. És nem csak Pedro-ék, akik a kerteket csinálják a környéken és hozni-vinni kell a fűnyírót, meg a létrát. Állsz a piros lámpánál és egyesével üldögélnek a 7 személyes tankjaikban a tizenéves fiatalok, meg az anyukák. Ugye hivatalos nevükön SUV- ként futnak (Suburban vehicle), de attól, hogy valaki a külvárosban lakik, és van egy terasznyi kertje, meg két gyereke, szerintem még nem indokolt a használatuk.
Értem én, hogy biztonságos, meg itt egészen olcsó a benzin, na de hát ezek a gépállatok akkor is úgy zabálják a benzint, hogy azzal pont telibe szarják a környezetkímélős őrületüket.
Ezen mondjuk 1-2 értetlen cöccögés után túl tettem magam, mert ebben az országban a logikát meg a józan észt el lehet felejteni:D

Az első családomnál egy Chevrolet HRR-t vezettem, amit még indulás előtt Magyarországon legugliztam, és azon szörnyülködtem, hogy mekkora autót fogok vezetni. Aztán kint a forgalomban körülbelül 2-3 nap után rájöttem, hogy itt ez a kocsi, átlagos, majdhogynem kis méretűnek számít.
Aztán a helyszínváltással új kocsi került alám, ezúttal egy Ford Expedition, ami már szerintem nem is SUV, hanem "truck", amire nem tudom mi a magyar szó, de hatalmas.:D
Ez már egyébként nagyobb kihívás volt, és az első 4-5 napban úgy éreztem magam, mint aki újra tanul vezetni. Egyszerűen teljesen más élmény, mint egy normál méretű autót vezetni. El is voltam keseredve, borzasztó érzés, amikor már tök ügyesen száguldoztál, meg manővereztél, és akkor újra ott tartasz, hogy jól tartod-e a sávot, nem érzed az autót, és nem is látod mit csinálsz:D A parkolás meg egyenesen katasztrófa. A mai napig mielőtt leállítanám a motort kikukkantok, hogy hol a vonal, jó vagyok-e, mert onnan fentről semmit nem lehet látni. Arról már nem is beszélve, hogy egy ilyen autónak olyan tömege van, hogy egyből megugrott a fékezési távolság meg az idő.
Aztán pikk-pakk megszoktam, és most már ott tartok, hogy imádom ezt. Hatalmas az autó, lehet vele menni rendesen, mindent kibír, nem akadsz el vele a hóban, onnan magasról egészen más vezetni, könnyebb sávváltásra ösztönözni a belső sávban szöttyögőket, és tényleg nagyobb biztonságban érzem magam. Úgy vagyok vele, hogy a kamionokon kívül végül is azt törlök le az útról ezzel a batárral, amit akarok:D

A kamionokról jut eszembe, hogy nem csak a saját autód méreteit kell megszokni ám, hanem a körülötted levőket is. Mert "mindig van egy nagyobb hal." És nem egyszer fordult már elő velem, hogy olyan szörnyeteg bukkant fel a visszapillantómban, hogy azt sem tudtam mit csináljak. Illetve a kamion forgalom az autópályákon..na az semmihez nem hasonlítható. Mind mennyiségben, mind méretekben. A kedvenc pillanataim, amikor felmész az autópályára, és próbálsz besorolni egy sávot, de csupa ilyen háromszorosan összekapcsolt kamion jön. Vagy amikor középen mész és mindkét oldaladon 2 percig csak kamiont látsz:D

Egyébként itt Amerikában tényleg el sem tudom képzelni az életet autó nélkül. (persze teljesen más, ha az ember egy nagyvárosban él, és egészen tűrhető tömegközlekedés van, mert pl. Chicago-ban, és San Francisco-ban is egészen jól ki volt építve a rendszer, ráadásul nem szívesen vezetnék a belvárosban)
Na de én a kertvárosi részeken mozgok, és hiába éltem Californiában egy nagyobbacska városban, még ott is lehetetlen volt eljutni akárhova kocsi nélkül. Néha kíváncsiságból legugliztam, hogy a házamtól, hogyan jutok el egy 10 percre lévő célállomásig, és 15-20 perc séta, 15-20 perc várakozás, plusz még min. ugyanennyi buszozás volt az opció. Hát kösz, nem.
Ebből kifolyólag nálam egyébként kikötés volt, hogy olyan családhoz nem megyek, ahol nincs saját autó, mert akkor nagyjából ülhetsz otthon vagy gyalogolhatsz fél órákat, vagy várhatsz arra, hogy legyenek olyan barátnőid, akik felvesznek, akik aztán előbb-utóbb megunják, hogy naponta téged fuvaroztassanak és akkor megint ülhetsz otthon.

Aztán a legelső dolog, ami feltűnt a vezetési szokásaikban, hogy lényegesen lassabban közlekednek, mint mi otthon. A városi közlekedésben még elmegy és azt mondom, hogy egészen kényelmes és reális.
Kis utcákban 25 mph a sebességhatár, ami 40 kmh, és ez még elfogadható. Normális, jelzőlámpás, 2-3 sávos közúton 40 mph, ami 64 kmh, ez meg még egészen sok is, a mi kis 50 kmh-s korlátozásunkhoz képest. Viszont a kertvárosokra sajnos az jellemző, hogy több a kis utcás, stoptáblás, 25 mph rész, mint a lámpás, forgalmasabb utak.
Ami a furcsa viszont az, hogy autópályán 55-65 mph között mozog a sebességkorlátozás, ami 88-105 kmh, és ez az, ami fájdalmas. Mert az autópálya azért van, hogy gyorsabban odaérj, ahova mész. Ezek meg kinevettetik magukat egy ilyen sebesség korlátozással. Amit sokat betartanak, sokan meg 15-20 mph-val meghaladják a korlátozást, aztán meg jön a bünti. De hát egyszerűen ha 55-el mennék az autópályán úgy érezném, hogy mindjárt megállok:D
Egyébként ez valamilyen szinten új dolog nekem a vezetésben. Mielőtt kijöttem, hiába volt jogsim, nem voltam rutinos, ezért nem fájt különösebben a sebességhatár betartása. Aztán itt annyit vezetek napi szinten, és úgy megedzett ezeknek a hodályoknak a vezetése, hogy egészen ügyes lettem, a sebességet kifejezetten megszerettem, és valamiért az a kényszerem van, hogy ha nincs forgalom, és nem megy előttem senki, akkor menni kell, nyomni neki, mert hát üres az út, hova szöttyögjek:D na és ilyenkor a kertvárosi 35 mph nagyon tud fájni, és nagyon könnyű kicsit többel menni:D

Bár az amerikaiak hiszik és terjesztik, hogy a sebesség korlátozást csak városon belül kell betartani, ahol irreálisan sok a járőr, és az autópályán csak útmutatónak vannak a táblák, ráadásul már 15 évesek, amikor még többel nem is nagyon tudtak menni az autók:D És amúgy is, ha tartod a tömeg tempóját, és nem mész kirívóan 80-90-en, akkor jó vagy, és nem kapnak ki a tömegből:D
Én ezt 6 havi 55-ös limit melletti 70-75-el száguldozás után úgy ítélem meg, hogy nagyjából helytálló és még egyszer sem kaptak ki a tömegből.

Na de ha már a közúti ellenőrzésnél tartunk, mesélek kicsit arról is..
A legfontosabb dolog, amit tudni kell, hogy elkéééépesztőőően sok rendőr van az utakon. Egy nap sem tudok úgy furikázni, hogy ne fussak minimum egybe. A még utálatosabb dolog bennük, hogy alig lehet észrevenni őket. Californiában ezek a tipikus fekete rendőrautók voltak, na most ebből a visszapillantódban csak annyit látsz, hogy jön egy fekete autó, és akkor szúrod ki,h rendőrautó, amikor látod az oldalát, vagy már túl közel van:D
Itt Lake Forestben ilyen ezüstös autók vannak (általában Chevrolet SUV-k), szintén oldalmatricázással, ráadásul ez az ezüstös szín még általánosabb, beleolvad a tömegbe, és szintén..mire észre veszed, hogy mivel van dolgod, már késő:D
Ehhez képest viszont a jó dolog az, hogy pl. ha autópályán állnak a leálló sávban, megy a szirénájuk folyamatosan..mármint csak a villogás, a kocsi tetején. (hát lehet, hogy ez már a magyar szókincsem pusztulása, de nem jut eszembe mi a neve:D) Így pedig már több száz méterről ki lehet szúrni őket, és beletaposni a fékbe, hihi. Szóval nem értem mi a logika. Mindenesetre még egyszer nem volt részem közúti ellenőrzésben, és szerencsére büntit sem kaptam, amit 10-ből 9 au pair megszív olyanokkal, hogy rossz helyen parkolás, a parkoló díj-fizetés elcseszése, piroslámpa, gyorshajtás:D

Aztán nézzük még mi volt a furcsa...a legszokatlanabb megoldás az, hogy a piros lámpánál, ha jobbra fordulsz, akkor azt a piros alatt is megteheted. Ehhez volt a legnehezebb hozzászokni, és még 2-3 hónap után is dudálgattak rám a piros lámpánál, a jobbra kanyarodó sávban:D Mostanra sikerült megszokni, és egészen jó dolognak tartom, hogy ha a forgalom engedi, lehet haladni:)

Aztán amit itt majdnem teljesen el lehet felejteni, az a jobb kéz szabály. Itt a nem lámpás kereszteződések 90 %-a stop táblás, és az a szabály, hogy az megy először, aki előbb ért oda. Elsőre ez is furcsa volt, meg vezetés közben nem nézel 3 irányba, hogy na, na, na, na ki volt itt előbb. Stresszes, na.
Aztán ezzel is úgy jártam, hogy mostanra úgy gondolom, hogy ez a világ legjobb dolga, és olyan egyszerű. Sokkal rosszabb menni valahol egy adott sebességgel és lesni a kis utcákat, hogy na vajon, jön-e valaki, vagy ha úgy jársz akkor állsz 5 percig egy helyben és engeded el a jobbkezes autókat. Mögötted gyűlnek az autók, a jobbkezes utcából meg folyamatosan jönnek.
Itt meg egyértelműen megállsz, mindenki megáll, nem kell lassan gurulva, láb kicsit a féken lesni, hogy bele kell-e taposni.:D Aztán egy megy innen, onnan, amonnan is, lehet haladni az összes irányból.

Más ilyen kirívóan eltérő szabállyal én nem nagyon találkoztam, egyszerűen csak meg kell szokni a táblákat, meg a sávfelfestéseket.
Amúgy meg nem véletlenül mondják, hogy Amerikában egy hülye is tud vezetni. Egyrészt ugye az automata, az a legcsodálatosabb dolog a világon, nekem biztos, hogy automatám lesz, ha saját autóm lesz. Másrészt pedig azon döbbentem meg, hogy itt a jelző táblákon felül még minden ki is van írva.

Otthon én ahhoz voltam hozzászokva, hogy kivágnak az útszélére egy kört, háromszöget, akármit, és akkor te azt ugye kapásból vágod, hogy mit jelent. Hát itt olyanok a KRESZ táblák, hogy ki van írva betűkkel minden. A "nincs előzés" táblába bele van írva, hogy nincs előzés, az összes kereszteződésnél kint van a "Do not block intersection", ami arra hívja fel a figyelmet, hogy ha dugó van és zöld a lámpád, az nem azt jelenti, hogy akkor is megyek, ha egy 3 kocsis kamion vagyok, és tuti, hogy ott hagyom a seggem a kereszteződés közepén. Ki van írva, hogy ne blokkolják a kereszteződéseket. Még a kis utcákban is! Hogy el ne felejtsék a kis butuskák.
Ettől függetlenül nem nagyon sikerül nekik. A kaminos esetbe, pl. már min. 3x futottam bele. De úgy egyébként is olyan elvarázsoltak. Még így is, hogy minden ki van írva, a szájukba van rágva, én minden nap úgy vezetek, hogy "miiiit csináááálsz?? mit csináááááálsz????" :D
http://www.youtube.com/watch?v=wqsrhBAqk60

Mondjuk valószínű, hogy ez azért is van, mert nem bírnak leszakadni a kis ájfónjaikról. Komolyan mondom, olyan kétségbe esetten nézegetnek le, meg sms-eznek menet közben meg a piros lámpánál, mint ha az életük múlna rajta. Az elején, amikor megálltam a piros lámpáknál mindig azzal szórakoztattam magam, hogy körbe néztem, beláttam 4-5 autót és majdnem az összes sofőr lefele nézegetett, és kihasználva azt a 30 másodpercet megírt egy sms-t vagy postolt facebook-ra:D És a rádióból meg ööööömlik a "don't text and drive".
(amúgy ez annyira jellemzi a kulturájukat szerintem...nyomatják a recycling-ot, aztán annyi benzint használnak el egy héten, mint mi otthon egy hónap alatt, 10 percenként megy a don't text and drive reklám, meg hogy viselj kitűzőt, blablabla, és miiiindenkiii nyomja a telefont, ahogy megáll 10 másodpercre:D imádják az ilyen hangulatos kis kampányszerű dolgokat, amikre így fel lehet lelkesedni, aztán telibe szarják. de ez már magánvélemény)

Szóval az iPhone az egyik oka annak, hogy nem tudnak vezetni, a másik meg az, hogy NEM ISMERIK AZ INDEXET!!!
Ezeknek az emberek egyszerűen fogalmuk sincs, hogy hol van, vagy, hogy mire való..soha, soha nem használják, és rohadtul idegesítő. Idegesítő, amikor sávot vált az autópályán, idegesítő, amikor mentek 40-el és egyszer csak egy kis mellékutcácska kanyar előtt 3 másodperccel beleáll a fékbe, te meg azt feltételezed, hogy a sebességet tartva megy majd egyenesen...
A másik szörnyű dolog az index-el kapcsolatosan hogy nagyon sok autónak pirosan világít, a narancssárga helyett, ami borzasztó megtévesztő, mert hirtelen sosem tudod, hogy most indexel, vagy szaggatottan fékezget.

http://www.youtube.com/watch?v=vvUKLEUW_ZA

Egyébként összességében elmondhatom, hogy az amerikaiak nem csak szerencsétlen, elvarázsolt, szöttyögős sofőrök, hanem cserébe még elképesztően bunkók is. Kezdve a kereszteződések rendszeres blokkolásával, egészen odáig, hogy ezek a parasztok soha, soha nem engednek be, sehol. Legyen út lezárás, baleset, elrontottad az irányt a lámpánál..és még indexelhetsz is..hát ezek azt nem ismerik, nem tudják mit akarsz, az meg, hogy beengedjenek, kizárt dolog. Az előzékenység azt itt nincs. És általánosságban véve még agresszívak is. Itt Illinois államban pl. több helyitől is hallottam, hogy ne nagyon dudálgassak rá senkire, mert rossz embert bosszantok fel, kikapnak a kocsiból és agyonvernek. De Chicago bizonyos részein dudálgatsz, még lehet át is lőnek egyet-kettőt.:D

Na de ennyit arról, hogy ők hogyan is vezetnek.

A kedvenc részem az amerikai vezetésben az autópálya. Elképesztően félelmetes jelenség az 5-6 sáv miatt, az autók mennyisége miatt, a sok-sok kamion miatt, és amiatt, hogy fél mérföldenként van 4-5 tábla kirakva rengeteg infóval, és akkor döntsd el, hogy hol kell kimenni, átcsatlakozni a másik autópályára és a többi.

Egyébként nekem tök furcsa volt, de az autópályák minősége nem olyan jó, mint amire számítottam, tök darabosak, össze-vissza anyagból vannak, különböznek, szar felület, stb.
Mondjuk nem is kell érte fizetni a legtöbb helyen. Californiában pl. csomót autóztam és sosem futottam fizetős autópályába. Itt Illinois-ban is van sok ahol nem kell, de itt már használtam olyat, ahol volt fizető kapu. Mondjuk 1-2 $-ba kerül, nem 3-4 ezer ft-ba.

De ez az 5-6 sávos vezetés, hát ez hihetetlen. az első 2,5 hónapban nem is nagyon merészkedtem fel autópályára. Aztán az első alkalommal egy kb. 10 perces szakaszt kellett mennem, de szerintem soha nem volt még ilyen biztos a fogásom a kormányon, mint akkor :D
Az elején borzasztó ijesztő a sávokat váltogatni ekkora sebességgel, márpedig azt egy ilyen forgalomnál tartani kell.
GPS nélkül szerintem táblák ide vagy oda, ha nem vagy ismerős a környéken, esélytelen hogy elboldogulsz, úgyhogy az autópályán vezetés nagyjából úgy néz ki, hogy 6 sávot tartasz szemmel, miközben ide-oda sorolgatsz, folyamatosan figyeled a 698938 táblát, amik oldalt is, meg fönt is vannak, hogy tuti minden irányba nézz, közbe nézel lefelé is, mert figyeled a GPS-t, ahol a robothölgy teljesen el van tévedve és össze vissza beszél, és reménykedsz, hogy nem hagysz ki egy kijáratot sem, és a jó irányban mentél fel az autópályára:D
A múlthétvégén csináltam egy laza 120 mérföldes kiruccanást, ami 3 különböző autópályát érintett, és  egy kijáratot vagy csatlakozást sem szúrtam el, ez az expert level.
Aztán vissza fele a GPS megzavarodott, és tök máshonnan szeretett volna, tök máshova irányítani, én kijátszottam, és végül GPS nélkül ugyanezt a 3 autópályás akciót lenyomtam a sötétben, ez az expert level 999.:D

Összességében én azt mondom, hogy nagyon szeretek itt vezetni, imádom ezeket az autópályákat, és azt, hogy egy-egy városon belül is simán megoldható, hogy autópályán juss el A-ból, B-be, és nem kell a lámpákkal meg a 35-el szöttyögéssel szórakozni:)

Aztán 3-4 havi vezetés, egy költözés után úgy ítéltem meg, hogy itt az ideje megszerezni a jogosítványomat.
Amerikában minden államnak saját KRESZ könyve van, és minden államhoz külön jogsi van. Persze lehet California jogosítvánnyal Illinois-ban vezetni, de aki állandó lakhellyel rendelkezik Illinois-ban, annak 90 napon belül kötelező megcsinálnia.

Nekem nagyon érdekes, hogy itt nem kötelező tanfolyamra járni. Nem tudom, hogy ez jó vagy rossz-e, mert végül is nem zsákmányolnak ki, de nem gondolom, hogy az hogy egy 16-18 éves gyerek apuval elmegy vasárnaponként vezetni 4-5x aztán elmész és megkapod a jogsit, jobb lenne.

Márpedig az emberek úgy készülnek fel, hogy elmennek szépen a Közlekedési Központba és ingyen elhoznak egy kis KRESZ-nyomtatványt (könyvnek nem mondanám, 90 oldal) vagy letöltik, átolvassák 1-2x, vezetnek párszor apuval, anyuval, aztán már lehet is menni vizsgázni.
Hát én is beszereztem ezt a kis nyomtatványt, 2x átolvastam, és párszor megdöbbentem. Olyanokat találtam azért, hogy csak néztem.
A 21 év alattiak (underage) és az alkohol kapcsolatára például sok fura szabály van. Ha 21 éves korod előtt van jogsid, és akármikor igazoltat a rendőr úton, gyalogosan, szórakozóhely környékén, és ha alkoholt vásároltál, fogyasztottál, ajándékként elfogadtál, szállítottál, már függesztik is fel a jogsid, függetlenül attól, hogy az autódnak éppen a közelében sem vagy, vagy aznap nem is vezetsz.
Ugyanez a szívás ittas underage barátaiddal, ugyanis, ha te 24 éves fejjel, józanul fuvarozod a te saját kocsidban az ittas 21 év alatti barátnődet, pápá jogsi egy időre.
A másik érdekesség, amibe belefutottam, hogy ha igazoltat a rendőr, lekéri az adataid, és kiderül, hogy elvált szülő vagy, aki nem fizeti a másiknak a gyerektartást, akkor már fel is vagy függesztve. Nem tudom mi a kapcsolat a kettő között, de elég jó motiváció:D
A harmadik vicces momentum az volt, amikor felmentem a Közlekedési Központ honlapjára elolvasni, hogy mi is a procedúra, és megláttam a mindenféle ügyintézési lehetőségeket, pl. kérelem benyújtása jogosítvány szerzésére/újítására/adatok változtatására...
Na de az milyen, hogy volt egy külön fül arra, hogy kérelem benyújtása nem változtatására..:D szóval ez itt ilyen rutinügyintézés, hogy még külön egy egész fülecske is van neki..nem semmi:D

Egyébként borzasztó gördülékeny, olcsó, és gyors az ügyintézés.
Az otthoni 2-3 hónap tanfolyamra járás ugye már kiesik. Aztán nem 3-4 vizsga, külön napokon meg 2 hét várakozással. Hanem besétálsz ebbe a Közlekedési Központba, időpont nélkül, elmondod mit szeretnél, leadod a papírjaid, kapsz egy sorszámot. Vársz maximum 15 percet, amikor ügyintézőhöz kerülsz, aki megcsinálja az adatlapod, kikérdezget minden féléről, majd a kis monitorja melletti dobozba hajolsz, ahol 5 másodperc alatt megtörténik a szemvizsgálat, leolvasol 3 sort, villognak valami fények, és pákk, átmentél a szemészeti szűrővizsgálaton. Nem ám beutaló a háziorvostól, meg időpont, meg 2 óra váróteremben ücsörgés.
Ezután befizeted a 30$-t, ami kompletten az összes vizsgadíj, regisztrációs és kiállítási díj. (és ha esetleg megbuknál, még egyszer neki futhatsz ingyen.) Otthon 30$-ból (6500-7000 Ft ) mondjuk örülhetsz, ha egy részvizsga megvan.
Amikor fizettél, a kezedbe nyomják a KRESZ tesztet, leültetnek egy elkülönített vizsgarészhez, ahol szépen bekarikázgatod, amit be kell.
(azt mellékesen mesélném csak, hogy ilyen kaliberű kérdések voltak: "Hogyan előzhető meg az ittas vezetés?"
a) kevesebbet iszom
b) csak sört iszom
c) nem iszom
:D:D:D )

Amikor bekarikázgattad a válaszaid (ez mondjuk elég őskori az otthoni érintőképernyős vizsgához képest), leadod, 10 percen belül kijavítják, szólítanak és ülnek be veled a te saját kocsiba, és nyomhatod a vezetős részt. Negyed óra vezetés (amit én végig dumáltam a vizsgáztatóval, hogy hogyan meg miért jöttem, stb.), gratulálnak, vissza kísérnek az épületbe, lefényképeznek, vársz még 10 percet és a kezedbe nyomják a kész jogosítványodat, érvényes 10 évig.
Na hát ennyi. Nem ilyen-olyan hivatal meg illeték, meg sorszám, meg két hét postázási idő.

Ez az egész procedúra maximum 1,5 órámba (nem 3 hónapba) és 30$~7000 Ft-omba (nem 150-200 ezer Ft-ba) került. És ez aztán valami hihetetlenül felemelő érzés volt:)

A következő izgalmak, amik még itt rám várnak vezetés terén az lesz, amikor beköszönt majd a "-30 fokos, egy éjszaka alatt 3 méter hó esik" tél. Na hát azt még megnézem majd magamnak, és ha azon is túl vagyok, akkor már tényleg hegyen-völgyön-tűzön-vízen is:)

Félév-forduló Amerikával! :) - "...mert aki vitázik, az igazságot, aki nem vitázik, a boldogságot keresi.."

Ezt az idézeted a mai napon láttam egy nagyon kedves barátnőm facebook falán, és már első olvasásra is döbbenten álltam fölötte fél percig, aztán teljes erővel arcon csapott az ereje ennek az idézetnek. Mekkora csúnya igazság ez.
Persze egyből elkezdtek cikázni a gondolataim, és ráhúztam a mostani helyzetemre, és visszaemlékeztem, hogy milyen szomorú, kétségbeesett és boldogtalan voltam itt szeptemberben, amikor igazán rádöbbentem, hogy milyen smucig, hálátlan, faragatlan emberrel kell együtt élnem. Aki szemrebbenés nélkül hazudozik össze-vissza, akár nekem, akár rólam, a jelenlétemben. Illetve teljes meggyőződéssel néz naponta hülyének.
És én visszaszóltam, és helyretettem, és próbáltam beszélni vele.... Képviselővel, anélkül, együtt, a háta mögött, akárhogyan. Csak hogy valaki, valami segítsen rajtam.
Mert nem vagyok hozzászokva ahhoz, hogy valaki ennyire hülye. Vagy ahhoz, hogy engem meghazudtolnak. Vagy ahhoz, hogy valaki képtelen érdemben kommunikálni és, hogy minden kijelentése, utasítása, kérése ellentmondást nem tűrő, még akkor is, ha az ellentmondás helyén való lenne. Én pedig szembementem, és küzdöttem az igazamért, amitől csak még jobban szenvedtem.
Mert nekem mindig ilyen fene nagy igazságérzetem volt. És mindig kiálltam saját magamért és a véleményemért.
Aztán hosszas vívódás után, mérlegeltem, döntöttem, maradtam, és megváltozott az egész attitűdöm. Megtanultam belesz*rni a dolgokba, nem belehalni ha nem végzek tökéletes munkát (az eszközök, körülmények hiányosságából adódóan), csak arra koncentrálni, hogy nekem mi hasznom származik az egészből, hogyan érezhetem jól magam. De legfőképpen azt, hogy vannak emberek, dolgok, és helyzetek, ahol nem megyünk szembe az árral. Ahol az egyetlen igazság, hogy világi idiótával van dolgunk, és egyszerűen még annyit sem ér a személye, hogy többet szóljak hozzá, mint amennyit feltétlenül szükséges. Nem hogy konfrontálódni vele, próbálni eszmét cserélni...
Ez volt az én betörésem. És talán ez a felnőtté válás. (Mondjuk ez elég szomorú, de ez van.) Én olyan felnőtt szerettem volna lenni, aki őszinte, nyílt, kiáll magáért és érdemi vitapartnernek tekinti a többi felnőttet.
Bár valamennyire ilyen is maradok és mindig esélyt adok majd az új helyzeteknek, embereknek. De most azt mondom, hogy ha ez kell, hát ezt kapják. Ebben a világban helyezkedni, mosolyogni, és önzőnek kell lenni. Főleg ott, ahol azt meg is érdemlik.

Így tehát az új lecke, amit itt kint megtanultam az az, hogy a felnőtté válás azt jelenti, hogy megtanulsz arcon mosolyogni valakit, azt mondani, amit hallani akar, fenntartani a látszatot, aztán a saját érdeked szerint eljárni.

Továbbra is reménykedem, hogy amikor majd a saját életemet fogom élni, akkor lesz lehetőségem olyan környezetben élni, dolgozni, barátkozni, családozni, ahol olyan lehetek, amilyen lenni szeretnék. Addig viszont ez kell, ezt kapják.
És mi az eredménye a dolognak...tényleg jön a boldogság :)
Nem gondoltam volna, hogy azok után, ami itt történt, lesz esélyem kifejezetten jól érezni magam, jókedvűnek, boldognak lenni. Pedig újra az vagyok.
Most volt fél éve, hogy elindultam Amerikába, belevágtam életem eddigi legmerészebb vállalkozásába, hogy megvalósítsak olyan dolgokat, amikről mindig is álmodoztam. Megéltem az új élményekkel teli, intenzív kezdést, süllyedést, mélyrepülést, holtpontot és most újra boldogság van. Mert megbékéltem, lenyugodtam, elfogadtam, befejeztem a vitát, küzdést és egyszerűen egyetlen egy dologra koncentrálok, hogy nekem mi a jó. Ha összedől a ház is, ha meg áll a világ is. Akkor is egy dolog érdekel, hogy én ebből mit tudok kihozni...magamnak.

Ezért is gondoltam, hogy írok egy fél év értékelő blogbejegyzést.:)

Nagy várakozásokkal indultam el, és az orientációs napok alatt jöttem rá igazán, amikor több au pair-rel megismerkedtem és beszélgettem, hogy nagyjából semmilyen félelmem, aggályom nincsen és lehetetlennek látom, hogy bármi ne működne az évem során. Nyilvánvalóan tudtam, hogy nehézségek lesznek, de a nehézség nem egyenlő azzal, hogy egy helyzet rossz.
Az első egy hónapom teljes extázis volt az egész amerikai életmód fényében, hatalmas ház, luxus, saját kocsi, iphone, 5 csillagos edzőtermi klubtagság, rengeteg kaja, BBQ, shopping, új emberek, California csak úgy önmagában, városnézés, Golden Gate Bridge, az óceán, állandó kereset, a tény, hogy megengedhetek magamnak dolgokat, az utazási kilátásaim és a többi.
Egy hónap alatt én úgy ítéltem meg, hogy a családommal is jól alakulunk, a problémás kisfiúmmal egészen jól haladtak a dolgaim, hetente csak 2-3x produkált orbitális hisztériát, és 1-2x még meg is ölelt, illetve sikerült 20 perc bőgés és apa nélkül lefektetnem.
Aztán vissza jött egy hétre látogatóba a család előző au pair-je, amiről sokat meséltem az egyik blogbejegyzésben. A gyerekek visszatértek a vele megszokott őrült, sírós, ajtócsapkodós, intenzív viselkedési formához, majd elkezdtek rám abszolút nem hallgatni, és mire elment teljesen elvesztettem a kontrollt. Ebbe csak utólag gondoltam bele, de azt hiszem itt indult el a dolog a lejtőn. Ugyanis onnantól kezdve egyszerűen nem bírtuk felvenni a kisfiúval a fonalat ott, ahol elhagytuk és soha nem hallgatott rám. Mindenért sírt, ordibált, követelőzött, földhöz vágta magát, bezárta magát a fürdőbe, nem volt hajlandó kiszállni a kocsiból, és a többi.
Majd elkezdtem az egész családban összességében szarul érezni magam, minél jobban ismertem meg őket, annál jobban taszított a viselkedésük, az értékrendjük (és annak hiánya), az őszintétlenségük, felszínességük, és a társalgási témáik szűkössége (baseball, bor, mások kibeszélése).
Ott is volt egy kis mély zuhanás, de úgy éreztem, hogy California és a biztosított életkörülményeim megérik az egészet. Bár azt már éreztem, hogy akár ezzel a családdal, akár másikkal szinte kizárt dolognak tartom, hogy meghosszabbítom a vízumom és 2 évet maradjak ebben az elcseszett, felszínes, valódi értékeket nélkülöző kultúrában, a sok-sok viselkedészavaros, hiperaktív gyerek és a mindebbe beleszaró, önző szüleik között.
Ezek után jött ugye a feketeleves, aminek szintén külön bejegyzést szántam, és véget ért a california dreaming.

Az érdekes egyébként az, hogy amikor az embernek véget ér valami, vagy elveszít valakit vagy valamit, akkor sokkal jobban fáj mindannak az elvesztése, amit mögé gondolt, eltervezett, köré épített, mint maga a dolog, személy, akármi, amit éppen elveszítünk. Nagyjából tripla akkora űrt hagy maga után a terveink megsemmisülése. Legyen szó akár az esküvő-gyerekek-együtt megöregedés őrületről, aminek búcsút intesz egy szakításkor, akár egy évnyi utazási tervről, aminek én mondtam búcsút a családváltással. Mert azért egészen más a nyugati partól, vagy egy ekkora ország közepéről gondolkodni, szűkös szabadnapokkal a zsebedben.

Aztán neki indultam Chicago-nak és a külvárosi környéknek, beleszaladtam egy még nagyobb őrületbe, egy szeretet nélküli, frusztrált, elcseszett otthonba, ahol megéltem az igazi mélypontomat és egyben a legtöbbet tanultam magamról, az emberekről és kezelésükről.
Azt hiszem, amit itt átéltem, azok után nem sok olyan főnököt, munkatársat, nem kívánatos rokont, akárkit sodorhat elém az élet, akit nem fogok tudni kezelni.

Persze ide is pozitív várakozásokkal érkeztem. Kisebbekkel, és semmi szándékkal arra, hogy hosszabbítsak, vagy hogy akármikor ebben az életben ebben a kultúrában éljek huzamosabb ideig.
És ez a másik nagyon érdekes..ez a hülye ideologizálás, amit nem tudunk leküzdeni. Még én sem, pedig elvileg igencsak racionális beállítottságú vagyok. De az újdonság varázsa, az izgalom, a várakozások és az idióta elképzeléseink néha nagyon pofára tudnak ejteni. Csak az, hogy a gyerekek önállóak, érettek, normálisak, a munka kevés valós feladattal, munka órával jár, és a háztartás olyan pénzes, hogy nem gondolnád, hogy a fogukhoz verik a garast, nem jelenti azt, hogy könnyű dolgot lesz. Amit még megtanultunk, hogy ami túl jól hangzik, ott általában valami sántít.
Azt gondoltam, hogy lesz egy szép, igényes szobám, egy szép, nagy autóm, egy gyönyörű környéken fogunk lakni, és néha akár még egymás társaságát is fogjuk élvezni, emellett pedig megvalósítom céljaimat, amikért jöttem, és sorra kipipálgatom az amerikai jogosítványt, ingyen angol tanfolyamokat, nyelvvizsgát, utazásokat.

Ehhez képest egy olyan szobában lakom, hogy ha lehetne se fényképezném le és tölteném fel, de legalább nem a pincehelyiségben van, mint a legtöbb au pair-nek. Egy ezer éves autót vezetek, aminek olyan hangja van, hogy nappal felveri a baglyokat az erdőben, ha beindítom. A hátsó ablaktörlő nem működik, ami azt jelenti, hogy esőben nincs sávváltás a saját érdekemben, bár esőben jobb, ha bele sem ülök, mert 3 helyen beázik :D Ezen kívül már csak azt várom, amikor nagyobb sebességggel megyek az autópályán, hogy mikor fog leállni és széthullani alattam. De végül is nagy. Meg amúgy van autóm. Ezt is tudni kell értékelni. (Azt már nem tudom megérteni, hogy ilyen milliomos családok miért azon az autón spórolnak, amivel a saját gyerekeiket fuvarozza az au pair. És ez nem egyedüli eset..)
A környék mondjuk gyönyörű szép, bár valószínűleg ez a legfelszínesebb, legsznobabb környék, ahova kerülhettem. (A kedvenc bizonyítékom erre, hogy itt a korombeli srácok például csokornyakkendőben ülnek a Starbucksban!:D)
A családom, pedig olyan, hogy a gyerekek rendesek, jól neveltek, aranyosak, csak folyamatosan frusztráltak, és tulajdonképpen olyan az otthoni hangulat, hogy egy teljes héten szerintem összeszámolva 20 percet töltök velük közösen, egy légtérben, ha apuka is itthon van. Hát ennyit a várakozásokról és arról, hogy min is mentem keresztül fél év alatt.

Most akkor is itt vagyok, lehúztam a felét, még is csak megjártam New York-ot, San Francisco-t, Los Angeles-t, kicsit San Diego-t, Lake Tahoe-t, Las Vegas-t, a Grand Canyon-t, és Chicago-t :)))
Rengeteg élményt szereztem, kipróbáltam olyan dolgokat, amiket előtte soha (pl. láttam végre delfint, jetski-ztem, 5-6 sávokon vezettem :D), annyit tanultam az emberekről, magamról, kultúrákról fél év alatt, amit jó esetben az ember 2-3-4 év alatt szív fel és nem utolsó sorban, egyre szebben és jobban beszélem az angolt, és ha már amerikaiaktól hallom azt, hogy alig van akcentusom, azzal lassan akár elégedett is leszek:)

És, hogy hogyan is élem az újra boldog mindennapjaimat...

Hetente 3x angolon vagyok egész délelőtt, és egészen jó tanárokat, és csoportokat sikerült kifognom (bár én mindig haladnék gyorsabban, és adnék több leckét, de hát én ugye stréber vagyok..:D). Ez teljesen lefoglal, a maradék két napon meg megy a lecke gyártás, skype-olás, edzés ezerrel.
Majdnem minden nap sportolok, az angolos napokon rövidet, a szabad napokon nagyokat :D
Elképesztően boldoggá tesz, hogy alig dolgozom. Összegezve talán összesen 25 órát, vagy még annyit sem töltök munkával (a hivatalos 45 órához képest) van időm a dolgaimra, tanulni, skype-olni, sportolni, barátnőzni, jönni-menni.
A munka óráim is olyanok, hogy a gyerekek keltik magukat, pakolnak uzsit, leckét írnak, mosást rendeznek, rendet raknak maguktól, úgyhogy 1-2 emlékeztetőn, vacsi készítésen és vezetésen kívül nem sok dolgom van.

Minden hétvégém szabad, és minden hétvégét sikerül is megtöltenem tartalmasan. :) Egyre jobban alakul a baráti társaság, most már annyi lány jött össze, hogy néha nem is tudom, mikor, kivel, hova menjek. Ami még a létszámnál is fontosabb, hogy sikerült itt is megtalálnom azt a lányt, akivel bármikor bármennyi időt eltudunk tölteni, és annyit beszélni, hogy elfelejtsünk leszállni a buszról, vagy többszörösen eltévedjünk.

Sikerült magam kiismerni már teljesen Chicago-ban, és felvenni a helyi ritmust, levadászni az ingyenes múzeumi napokat, féláras belépőket, különleges au pair kirándulásokat. Most már ott tartok, hogy listát vezetek az összes programról, amiket elterveztünk a lányokkal, és kb. 4-5 hétvégére előre van mit csinálni, csak választani kell, hogy mikor mire van kedv, vagy alkalmas időjárás:)

Shoppingolás terén is kiteljesedtek a receptoraim, és leírni nem lehet, hogy mekkora boldogsággal tölt el az, hogy itt minden nemzeti holiday kéz a kézben jár a leárazásokkal.

Az elmúlt hétvégén az volt terítéken, hogy teljes ruhatár és sminkfelszerelés beszerzőtúrát kellett tartanom. Egyrészt mivel Californiára készültem nem sok meleg cuccot hoztam, így vennem kellett csizmát, farmereket, meleg felsőket, táskát, sapkát, sálat. Illetve olyan szinten kimerítettem a készleteimet, hogy a szempillaspiráltól kezdve az alapozó-puder kombóig mindenből kifogytam.



Így különösen boldoggá tett a Colombus Day Sales (God Bless U America :D) és az hogy olyan akciók voltak, hogy összeszámoltam, és 60 $-t spóroltam meg a leértékelésekkel és 1-et fizet,2-3-at vihet akciókkal:D
Amikor mondjuk hazaértem akkor arcon csapott az összeadott 360$, amit 1 nap alatt..ismétlem EGY NAP alatt elköltöttem, és akkor még csak el sem kapattam magam, és semmiből nem vettem extrát, fölöslegeset, stb.
(Lassan egyébként a shoppingolásról is összegyűlik egy bejegyzésnyi mesélni valóm, de már így is annyi mindent ígértem.)


Ha már a piszkos anyagiaknál tartunk, az is boldoggá tett, hogy ingyen mehetek minden hónap első hétvégéjén jó pár chicagói múzeumba, csak mert a Bank of America-nal van számlám. Ezt még pénteken tetézték azzal, hogy betértem a bankba és egy szál virággal léptem ki, mert hogy ügyfélnapok vannak :D Hát az idejét sem tudom, hogy mikor kaptam utoljára virágot:)

És végül, de nem utolsósorban a legutóbbi, napokbeli játszmám tesz boldoggá.
Amikor is rákérdeztem az "apukánál", hogy a karácsonyi szünet alatt el tudnék-e esetleg utazni. (Mert hogy kizárt dolognak tartom, hogy ebben a házban és légkörben töltsem az én hagyományos csodakarácsonyomat:)) Erre ne lepődjünk meg, de egy kiakadás volt a reakció, hogy hát, de nem lesz suli, ő meg dolgozik, és akkor mit csináljon a gyerekekkel. (Látogatás anyunál?) Nem, az kizárt. És ő amúgy sem hallott még olyat, hogy au pair a karácsonyi szünetben utazik el. (a legtöbb au pair ilyenkor van szabin, mert hogy a normális családok ilyenkor utaznak, rokont látogatnak, együtt vannak..és megszámolni sem tudom hány facebook postot láttam az au pair ismerőseim között, úti társ kereséssel, de pont ő, pont nem hallott még ilyet)
Aztán annyival lezárta a témát, hogy 24,25,26-ot megkaphatom, ami kedd-szerda-csütörtök, tehát pont nem tudok hétvégét hozzácsapni, és sehova nincs értelme elutaznom. Teljesen magam alatt voltam, hogy ebben a nyomorúságos környezetben kell töltenem az év legszebb időszakát, de mire felértem a szobámba, már a továbbiakon gondolkoztam, hogy akkor majd megyek januárban, és legalább többet tudok spórolni rá, stb. stb. Aztán eszembe jutott, hogyan is kell vele kommunikálni, és hogyan forog az agya, és a rákövetkező napon újra elé álltam, és kedvesen megköszöntem, a lehetőséget, de közöltem,hogy azt a 3 napot nem venném ki, mert semmi értelme, de megértem, és akkor viszont majd januárban mennék el hétfőtől péntekig, plusz a hétvége. Na és akkor itt jött a nagy lesápadás, hogy dehát akkor iskola van, és a gyerekekkel mit csináljon, hogy neki semmi alternatíva nincsen, és mennyi szabim is van még, és nem tudnád akkor kivenni, amikor a gyerekeknek is szünet van, nincs suli edzés, miegymás.
Hát mondom, már hogy ne tudnám, pont ezért gondoltam karácsonyra, mert akkor pár napot úgyis itthon vagy, és mennyivel könnyebb ez így neked.
Hát forogtak a kerekek, és fél perc múlva elhangzott a következő: Na jó, akkor mi lenne, ha kivennéd a karácsonyos hetet szabinak? Mert akkor pár napot úgyis itthon leszek, 1-2 napot suli nélkül meg könnyebb megoldani.
Ó hát az nagyon jó lesz, köszöntem szépen, útvonaltervezés indul.:)))))

És végezetül van egy dolog, ami mindennél boldogabbá tud tenni egy embert akármilyen helyzetben, és ez a saját hozzáállása, személyisége, és a belőle áradó ok nélküli életöröm.
Mert azért rengeteget segít az, hogy mindig a pozitívumokra koncentrálok, alapvetően mosolygós vagyok minden nap (még ha okom sincs rá), elszórakoztatom magam, lekötöm magam, és hát...a boldogságot keresem, bármi áron. :)

(És most, hogy ez is megvolt, már tényleg ígérem, hogy hamarosan írok a Las Vegas-i utamról, illetve a vezetésről, jogosítvány procedúráról, stb.-ről:))

Az én amerikai rémálmom - 3. Lezárás

Ismét hetekkel ezelőtt hagytam el a történetem szálát, és rengeteg dolog történt azóta (többek között elutaztam Las Vegasba:)), és bár úgy terveztem, hogy az útinaplómat írom meg előbb, de a teljességre való törekvésem nem hagyta, hogy beékeljek egy teljesen más sztorit az 1., 2., 3. közé.
Ráadásul egyre több e-mailt kapok itt is és a facebook-on is, hogy mi is lett a történet kimenetele, úgy hogy akkor folytatódjon a rémtörténet.

A rémtörténet, ami ott maradt félbe, hogy szeptember 15-én vasárnap elmentem a LCC-mnél rendezett kerti sütögetős au pair meeting-re, ahol egyébként végül meglepően jól éreztem magam. Megismertem egy csomó új arcot, jó fej, jó angolt beszélő lányokat, kaptam pár szóró anyagot az induló egyetemi kurzusokról, jókat ettem, nevetgéltem. És nem csak minden energiámat erre összpontosítva, úgy csináltam, mint akinél nincsen semmi gond, hanem tényleg egészen jól éreztem magam. Az összejövetel végén azért a LCC odajött hozzám és megkérdezte, hogy mi újság van otthon. Én mosolyogva elmondtam, hogy hát én azért mennyire szeretnék itt maradni, és ezért próbálkozom, de azért nem fogok hazudni, a hangulat elég érdekes. Erre a LCC a legnagyobb döbbenetemre azt mondta, hogy egy dolgot tud nekem tanácsolni. Használjam ki a helyzetem. Elképesztő, és au pair viszonylatban szokatlan mennyiségű szabad időm van, van kocsim, szabad hétvégéim, az apukát meg egészen egyszerűen ignorálni kell, mert egy "..." Hát személyiség jogokat védve nem írnám le, hogy mit mondott, csak annyit mondanék, hogy megcsillant a fény az alagút végén, hogy itt akkor nem arról van szó, hogy ne látná azt, amit én, hogy miféle emberrel van dolgom. (De akkor mi a probléma vajon? Miért nem segít? Macera a papírmunka?...na de változatlanul, nem mentem bele) Ezek után még azt tanácsolta, hogy mivel amúgy is alig van otthon, amennyire lehet kerüljem vele a verbális kommunikációt, és inkább sms-ek és cetlik formájában beszélgessünk. Hát jó. Azt nem tudom, hogy ez mennyiben normális, és hogy mióta számít az megoldásként, hogy "ja, hát nem kell vele kommunikálni, konfrontálódni és akkor minden ok", de úgy voltam vele, hogy végül is ez nem esik nehezemre :D
Ezek után még elmondta, hogy nagyon erős lány vagyok, és hogy bízik bennem, hogy fogom tudni kezelni a helyzetet, és ha visszajöttem az utamról jelentkezzek.

Konklúzió: elmentem a meetingre, zabáltam, toltam a cupcake-eket (ami a vesztem lesz itt kint, de nem lehet abbahagyni:D), begyűjtöttem az egyetemi kurzus prosikat, egy "talán"-nal nyilatkoztam az októberi au pair kirándulásról, mosolyogtam, viccelődtem, és már nem is túlérzékeny,  hanem erős lány vagyok. Ennyi. (lesson learned)

Egyébként a következő 4 napot sikerült egészen jól kihúznom, és félretettem az agyalást és felkészültem a rám váró Las Vegas-i kiruccanásra, ami a következő bejegyzésem lesz, úgyhogy azt a hétvégét most át is ugorjuk.

Szóval vasárnap délután 5 körül érkeztem haza élményekkel, csajos napoktól feltöltődve, de a kialvatlanságtól és a buli hegyektől egy kicsit betegen. A ház üres volt, én pedig egy jó kis junk food estebédet és egy forró tust követően, kb. este 8 körül lefeküdtem aludni és másnap reggel 8-ig fel sem ébredtem, így senkivel sem találkoztam. Reggel, 7:50 és 8 óra között volt 10 percem a gyerekekkel, és ahogy elsétáltak az iskolabuszhoz, azzal a lendülettel vissza aludtam, egészen du. 2-ig.
A következő 3 nap nagyjából így nézett ki, bár egy idő után már délben, aztán 11-kor felkeltem magamtól, viszont az apukával szerintem 3 napig nem találkoztam. :D
Egyik este 8 körül hazaért, akkor megkérdezte milyen volt az utam, és hogy kaszinóztam-e, erre válaszoltam 2-3 normális mondatban, még elmosogattam a vacsorát, és fel is vonultam a szobámba. És innentől kezdtem el ezt a gyakorlatot.
Amikor apuka hazaér, onnantól az én munkaidőmnek annyi (ha a gyerekek ettek, mosogatás kész:)) és ha nem is egyből, de a hazaérkezésétől számított 5-10 percen belül szépen felszivárgok a szobámba úgy, hogy többet aznap már biztosan ne kelljen ki dugnom az orrom :)
Ez nem csak azért hasznos mert nekünk nem kell beszélgetnünk, de így azt sem kell hallanom amilyen stílusban a gyerekeivel beszél, és ez pár nap alatt jelentőset lendített a közérzetemen. Amikor hazaér és megfagy a hangulat, én már nem vagyok ott.
Aztán oda-vissza háromszor átgondoltam mindent, elkészítettem a pro-kontra listát, elképzeltem a három lehetséges végkimenetelt:
- október 15-ig rematch-et kérek, és akkor még 6 hónapom lesz hátra, van esélyem családot találni
- kihúzom egy darabig, mondjuk karácsonyig, pénzgyűjtés, angol tanulás céljából, aztán nem szórakozok rematch-el, hanem hazamegyek
- ha már kihúzom karácsonyig, végül kihúzom végig:D
Még készítettem 3 cetlit is a lehetőségeimmel, és 1-2 napon belül 4x húztam "sorsot" belőlük, és nem hittem el, de mind a négyszer- igen csalás nélkül, mind a 4x!!!- azt húztam, hogy kihúzom a végéig :D

Én pedig egyre jobban éreztem, hogy érik bennem a döntés, és hogy mik is segítettek hozzá...

1. A gyerekeknek bejött egy új iskola utáni elfoglaltság, így hétfőn és csütörtökön már csak du. 5-től dolgozom (amíg apuka hazaér, vagy f10-ig, ami a bed time). Amúgy minden egyéb napon du. 4-től dolgozom. Hétvégén, pedig sosem. Ez azt jelenti, hogy kb. heti 25 órát dolgozom a 45 óra helyett, mégis a normális fizetést kapom.

2. Az apukát alig látom, van olyan hogy 3 napig nem is beszélünk/találkozunk. A kommunikáció pedig sms-ek és cetlik formájában meglepő módon jól működik és egészen stresszmentes. Ha belegondolok még mindig könnyebb egy arrogáns, logikátlan idiótát kezelni heti egyszer 10 percben, mint egy viselkedés zavaros 4-8 éves gyereket heti 5x6-8 órában.

3. Az apuka az utóbbi időben megtalálta a normális hangnemét, és a képességét arra, hogy kevésbé arrogáns stílusban létezzen embertársai körül. Azt nem állítom, hogy jobb ember lett. Csak mint ha visszavett volna az arcából, és rájött volna, hogy vannak emberek, akikkel nem a kívánt hatást éri el, ha úgy beszél velük, mint akiket a seggéből rángatott ki, már elnézést.

4. Ebben az is sokat közre játszik, hogy ha 2-3 naponta találkozunk, akkor 10 percnél többet nem töltünk egy légtérben, aminek az egészségre gyakorolt hatása kitűnő :D

5. ELKÉPESZTŐEN SOK SZABADIDŐŐŐŐ
Ami hozzá segít ahhoz, hogy begyűjtsem, amiért jöttem, és intenzív angol kurzusokra járjak, készüljek a TOEFL nyelvvizsgára, minden nap 1,5 órát edzzek, és mindig legyen időm skype-olni, olvasgatni, várost nézni, kirándulni, stb.

7. Végre megtaláltam a tökéletes egyetemi kurzusokat. Az au pair program keretén belül ugyebár kötelező egyetemre járni és 6 kreditért vagy 60 egyetemi órában kurzust hallgatni. Vicces, de az ominózus LCC-s sütögetésen begyűjtött prospektusok között találtam jó áron, jó féle angol kurzusokat, ami pont minden igényemet kielégíti, 72 órára jönnek ki, és a megmaradt család által fizetendő tanulmányi hozzájárulásból pont ki is jönnek.

6. Valahogyan immúnissá váltam a szörnyűségre, amiben ezek a gyerekek élnek. Félre értés ne essék, nagyon sajnálom őket és azt, amiben fel kell nőniük. De ebből a szempontból megtörtem. És akármilyen igazságtalanul bánik a gyerekekkel, vagy utolsó szarrágó stílusban beszél velük, egyszerűen már nem kavar fel. (és igyekszem nem is jelen lenni)

7. Elkezdtek kialakulni a baráti társaságok, egyre több lánnyal találkozunk rendszeresen, megvannak a köreim, amiben jól érzem magam, és ha valamit csinálni akarok, mindig van társaság.

8. Mintha az időjárás is rásegítene a kedvemért. Az itteni időjárás köztudottan elképesztően..szar.:D
Már felkészültem, hogy augusztus és vége a jó időnek, és egyenesen bele is érkezünk a megfagyásba. Most ott tartunk, hogy otthon már kabát, csizma kombó van. Itt még póló, farmer, balerina cipőcske a megfelelő öltözet. Október 5-e van, és én ma először vettem fel a pulcsimat.

9. Nem szeretnék úgy járni, hogy rematch-et kérek, nem találok családot, és mehetek haza. Már pedig ezúttal biztos, hogy válogatós lettem volna:D Itt meg már kiismertem a hülyeségfaktort, csak adaptálódni kell.

10. Bármikor hazamehetek.

+1: a magánéletem bizonyos aspektusai a boldogság szintemet folyamatosan fenntartják egy nagyon mosolygós szinten, és rengeteg energiát merítek belőlük:)

+2: valószínűleg az utam sokat dobott a fenti szempontokon, mert amikor az ember a Grand Canyon előtt áll, akkor úgy érzi, hogy ezért megéri. Megéri, mert vannak emberek, akik nálam sokkal rosszabb, megterhelőbb, stresszesebb munkákat csinálnak, hasonló vagy kevesebb pénzekért, és cserébe még ilyen élményekben sincs részük. Mert az ilyen élményektől gazdagodik igazán az ember. És minél több helyet látok, amit előtte csak a filmekben, annál teljesebbnek érzem magamat és ezt az egész programot.

Szóval minden mérlegelve, cetliket húzogatva, család, barátok véleményét kikérve meghoztam a döntésemet: itt maradok, felszívom magam, megtartom a mindennapos túlélési stratégiámat, lefoglalom magam, utazok, jövök-megyek, tanulok, spórolok és megpróbálok szarból várat építeni, hogy ilyen szép hasonlattal éljek:D

Mert nem azért jöttem, hogy tönkretegyék az amerikai álmomat, hogy félúton hazamenjek, hogy ne utazzak végig mindent, amit akartam, hogy ne használjam ki az angol tanulási lehetőségeket.

Ennél százszor jobb családok vannak ez tény. De ennél rosszabbak is vannak. (na azt képzeljétek el, hogy milyen lehet...)
Mondjuk ahogy így felsorakoztattam az érveket, egészen tűrhetőnek látszik az egész. Aki most bólogat, az azért gyorsan pörgesse végig az előző bejegyzést. Mert minden, amit ott leírtam úgy is volt. És úgy is van.
Továbbra is egy elcseszett családban élek, egy mentális gondokkal küzdő, arrogáns, világi balf*sszal. És hiába, ha összevetjük a dolgokat, most ilyen megvilágításban nem is hangzik olyan szörnyűnek. De amikor az ember minden nap ezt a levegőt szívja, akkor érzi meg, hogy mennyire mérgező ez a dolog, ez a légkör. Ez nem változott. Az én nézőpontom változott.
Néha úgy érzem, hogy az itteni adottságokkal való kiegyezésem valamilyen szinten megtörés, de aztán ha a minden napjaimra gondolok, akkor csak csúnya kihasználás. Mert én ehhez a családhoz soha nem fogok kötődni. Vagy ragaszkodni. De már a negatív dolgaik sincsenek rám hatással. Egyszerűen a szabadidő, a kocsi, az apuka által fizetendő egyetemi tanulmányok, az utazás és a heti fix pénz összessége, amiért megtanultam összerakni egy viselkedésmintát.

Ezt múlthét péntek környékére döntöttem el, és onnantól kezdve, pedig elkezdett ténylegesen jó közérzetem lenni. Átgondoltam, mérlegeltem, úgy gondolom, hogy a lehető legjobb döntést hoztam, amivel innentől kezdve csak együtt kell élni. És puff, el is tűnt a kérdőjel a fejem felett. :)

Azóta mi történt...

2 nap alatt átrágtam magam az Illinois állam kresz szabályain, vissza szoktattam magam a speed limit tisztelő vezetésre, elmentem vizsgázni, vezetni és már aznap a kezemben tartottam az Illinois állami, igazi amerikai jogosítványomat:)
(a vezetés, jogosítvány szerzés, procedúra, stb. lesz az útinapló utáni következő bejegyzés:))

Beiratkoztam a tökéletes angol órákra. Három különböző kurzus (grammar review, vocabulary building, compostion practice) hétfőn, szerdán, péntekenként napi 3 órában 8 héten keresztül. Emiatt pedig olyan izgatott vagyok, mint amilyen már rég voltam. Imádok tanulni, jegyzeteket készíteni, házikót rajzolni a házi feladat mellé, érezni a fejlődést.
Azóta már túl vagyok az első órákon, és nagyon tetszenek, jó döntés volt. Arról nem beszélve, hogy teljesen leköti a figyelmem, kitölti az időm és mire a kurzusok végére érek remélhetőleg nyelvvizsga-kész leszek:)

Feliratkoztam az októberi au pair kirándulásra, ami a Starved Rock State Park-ban lesz, ősszel a legszebb és nem is tudtam, hogy Illinois államban ilyen gyönyörű természeti attrakciók is vannak:)

Feliratkoztam a halloween-i au pair tök faragásra:))

Elkezdtem Halloween jelmezeken törni a fejem, hiszen ez lesz az első igazi, amerikai halloween-em:)

Szóval hátha ki lehet hozni még valami jót ebből az egészből. Így most egészen jó kedvem van, és ki vagyok békülve a döntésemmel.

Ha pedig újra elfajulnak a dolgok, akkor bizony megelégelem, asztalra csapok, felállok és hazamegyek, hogy aztán talán svájci kalandokba, talán valami teljesen másba kezdjek.
Egy biztos, hogy a lehetőségeim végtelenek és..

I've got the power...:D

http://www.youtube.com/watch?v=DGIgXP9SvB8

Az én amerikai rémálmom - 2. Cselekmény

A történetem ott szakadt félbe, hogy kb. 3 héttel ezelőtti szombaton felvettem a kapcsolatot az ügynökségi képviselőmmel (akit innentől csak az angolos LCC-local community counselor néven emlegetnék), hogy megbeszéljük a gondjaimat.
Azt azonban álmomban sem gondoltam volna, hogy a megbeszélt szerdai találkozóig 2 nap alatt olyan dolgok történnek majd, hogy az összes addigi problémám háttérbe szorul.

Én azthittem, hogy ez itt egy hüvősebb vidék, ehhez képest a sulikezdés előtti napokban is még 40 fok volt. Ráadásul napokon át. Így történt hétfőn, hogy utolsó vakációs napok ide vagy oda, egész nap a házban fetrengtünk a gyerekekkel, klímával, TV-vel, és enyhe nyomottsággal. A gyerekek még panaszkodtak is nekem, hogy nem érzik jól magukat, szédülős-hányingeresen. Én mondtam, hogy azt nem csodálom, amikor 10. napja van 40 fok és tessék inni. Meg azért hívjuk fel apukát, hátha kihagyhatjuk a mai focit a tűzőnapon.
Nem tudom mit gondoltam, mert 100 hívásból 2x szokta felvenni a telefont. Én értem, hogy plasztikai sebész és műt, és konzultál, de azért a visszahívásról csak hallott már. Mindenesetre most már mindig csak rápróbálok egyszer aztán, ahogy kisípol a vonal már rutinszerűen nyomok is rá az sms-re és kommunikálok vele ilyen formában. Hát küldtünk neki egy smst is, hogy a gyerekek nem érzik jól magukat, 40 fok van, kihagyhatják-e az edzést.
Erre azért van szükség, mert ebben a házban semmi nem történhet a jóváhagyása nélkül, és ha ő azt mondja hogy ide menj és ezt intézd el, de te máshol intézed el ugyanazt, akkor az nem jó. NEM JÓ. Mert ő nem azt mondta. Egyszer még a régi házban megkérdeztem, hogy kihagyhatunk-e 1-1 alkalmat a nyári edzésekből, ami minden nap volt, és a fél csapat nem is jár, és akkor 10 percig hallgattam, hogy ő ezért milyen súlyos pénzeket fizet, és hogy még egyszer ezt ne is hagyjam, hogy meg merjék kérdezni a gyerekek, edzésre menni kell ha esik, ha fúj, kész. (Amerikában egyébként érdekes jelenség, hogy minden gyerek űz vagy 2-3 sportot amit nagy valószínűséggel utál, és a szülei erőltetik). Mindehhez rakjuk hozzá a megszokott, arrogáns, "magátólértetődő" hanghordozását, és a fejet, hogy ezt nem is érti miért kérdezem. Mintha minden kérdés zavarná ezt az embert. Pedig a kérdés általában az érdeklődés/odafigyelés/jó szándék jele. Hát nála nem.:D (csak tudnám mit kezdene egy nálamnál szerencsétlenebb lánnyal, rosszabb angollal és tájékozódási készségekkel, aki mondjuk 1x-2x eltéved meg tanácsot kell neki adni, hogy mit hogyan intézzen el, és még vissza is kérdez 5x mert apuka esetleg olyan szót használ, amit nem ért:D)

Na szóval vissza a sztorihoz, apa jóváhagyása kellett, és arra vártunk. Miután az több óra elteltével sem érkezett meg, én elmondtam a gyerekeknek, hogy nagyon sajnálom, de menni kell, mert hát itt semmi nem történik, ami nincs jóváhagyva, nem én diktálom a szabályokat, ez van.
Hát el is mentünk, aztán 1,5 óra múlva össze is szedtem a gyerekeket. Először a kisfiú pályája mellett álltam meg, és azzal a mondattal szállt be a kocsiba, hogy nem érzi jól magát, szédül meg hányingere van. Hát az nem jó, mondtam neki, hogy 5 perc és otthon vagyunk, hideg víz, hideg tus, kanapé és máris jobb lesz. Mire felszedtem a kislányt 2 perccel később, már sípolva lélegzett és alig bírt levegőt venni. Hát ez már mondjuk nem olyan hőgutás dolog, és a kislányom halálra vált arccal nézett, hogy nincs inhalálójuk.
Mondom mi vaaaaan? A kisfiú asztmás??
(amikor megérkeztem a családhoz végig kérdeztem, hogy van-e bármilyen betegségük a gyerekeknek, allergia, asztma, érzékenység, stb. de nem említették, aztán később a kislánytól megtudtam, hogy ő asztmás, de már rég nem volt rosszul, és ennyi)
Akkor azt mondja nekem, hogy elvileg a kisfiú nem asztmás, de már volt 1-2 rosszulléte, és lehet hogy az, ki kéne vizsgálni.
Én kérdezem, hogy mi az, hogy nincs inhalálótok?? Függetlenül attól,h a kisfiú asztmás vagy nem, a kislány az.
Erre azt a választ kaptam, hogy a nyár folyamán elhagyta az inhalálóját, és ezért nem kap újat.
(Először is, 2 költözés alatt eltűnt egy inhaláló, főbenjáró bűn. Másodszor ez a tanuló pénz?? Majd megfullad és akkor megtanulja, hogy nem hagyja el??)
Mellékesen megjegyzem, hogy amikor az eset történt, akkor maximálisan hittem még a gyerekeknek, és még most is előbb hiszem el, amit ők mondanak, de azért most már mindig hozzá rakom, hogy kitudja mennyire dramatizálják túl. (Amiért egyébként nem hibáztatom őket, ha kamuznának össze-vissza még az is egészen tűrhető lelki zavar lenne ahhoz képest, ami itt van.)
Na de ez teljesen mindegy, hogy a gyerek túlozza el vagy nem, akkor is itt vagyok a házban egy (vagy két) asztmás gyerekkel és nincs inhaláló. Miközben én repesztek haza, már adom is a telefont a kislánynak, hogy akkor hívjad édesapádat, hogy mit csináljak vele, amíg én hazavezetek. Apuka azt mondja, hogy majd jobban lesz, nem kell az ER-ba vinni. (ez itt a mindenféle sűrgösségi, nem csak baleseti) Szóval nem kell oda vinni, mert az 1000$, és majd lenyugszik, elmúlik, fektessem le. Na hát ilyen hülyeséget, hogy egy fuldokló gyereket lefektessek (ami még nehezebbé teszi a légzést) akár a gyakorikérdések.hu-n is olvashattam volna.
Hát hazaértünk, megitattam vele egy nagy pohár vizet, felrakattam a kezeit a magasba és lélegeztünk nagyokat, mélyeket.
Aztán kicsit lenyugodott, hátra dőlt, pihengetett és a sípolós légzés is elcsendesedett. Gondoltam én...aztán elkezdett nekem valamit magyarázni a suliról (ami még el sem kezdődött) meg a barátjáról meg hogy mit csináltak ma..és akkor megkérdeztem, hogy ébren van-e..Erre azt mondja hogy nem tudja, kihagynak a pillanatok meg alig bírja nyitva tartani a szemét..na hát mellettem aztán nem fog megfulladni/elájulni a gyerek, úgyhogy megfogtuk a kislánnyal, beraktuk a kocsiba és menet közben hívtam az apukát, hogy a gyerek félre beszél és az ájulás szélén van, hova vigyem.. Figyeljétek az instrukciókat..
"hát van ott a városban egy nagy kórház, azon az úton, amerre a sulijuk van" (oké, nem igazán van időm keresgélni, pont elhagyni, 2x végigmenni a fél város hosszúságú úton)..nem tudod a címét?
Nem...Akkor mi a neve, azt ütöm be a GPS-be? "ja hát azt nem tudom guglizd le"...GUGLIZD LE. Miközben vezetek, meg próbálom a gyereket ébren tartani, meg azért valljuk be, kissé pánikolok is. És guglizzam le. Nem szívbajos ám, kit érdekel, ha kidől a gyerek mögöttem. Azt már nem is firtatom, hogy az előző családom, meg úgy általában a normális családok azzal kezdik hogy ez első napokban körbe visznek, hogy itt a suli, itt a közért, itt a kórház, stb.
Na mindegy, hát szerencséjére mint említettem nem vagyok egy elveszett gyerek, és emlékeztem hogy láttam valahol a nagy táblát is, rizikóztam és szerencsére nem kellett 2x megfordulnom, megtaláltuk a kórházat. Bejelentkeztünk, a kisfiút oxigénmaszkra rakták, infúzióra kötötték, és elkezdtek rajta 400 vizsgálatot készíteni, tőlem meg mindenfélét kérdezgetni, amiket nem is értettem meg a választ sem tudtam rá. Hívtam az apukát, aki még mindig nem aggódta túl magát, majd amikor megkérdeztem, hogy amúgy az orvosok kérdezik, hogy mikor ér ide, meg amúgy jön-e, akkor érkezett az arrogáns, hova gondolsz hanghordozású válasza, hogy "hát én nem tudok jönni. Egy órányira vagyok". Jólvan akkor akár el is kezdhetsz jönni, és ideérsz, amikor ideérsz.
Nem, ő nem tud jönni. Mindezt hétfő este 8-9 között. Mert ha napközben van, éppen a műtőben akkor megértem.
Ezek után én szó nélkül átadtam a kislánynak a telefont, hogy beszélj apáddal, mert nekem nem sok szép szavam lenne hozzá, de igazából én úgy le voltam sokkolódva, hogy még neki esni sem tudtam volna. Aztán jött egy orvos, aki azt mondta hogy hőguta (ami általában fejfájás, hányás, max. ájulás), jött a váltás doktor, az meg azt kérdezte elsőre hogy asztmás-e. A nővérke annyit hajtogatott fejcsóválva, hogy jajj az ilyen rohamok, mind lelki eredetűek. Hát nővérke járt talán a legközelebb az igazsághoz. Majd apuka beszélt telefonon az orvossal és végül megtudtuk, hogy na még is csak jön.
Akkor már este f10 körül volt, és a kislány azon aggódott, hogy a kutya 4 órája be van zárva nem evett, nem ivott. Úgyhogy megkért, hogy szaladjak haza, etessem meg, apa úgyis jön. Én hazamentem,  aztán már indultam volna vissza, amikor jött az sms apukától, hogy ott van a kórházban, köszi, de nem kell visszamennem. Egy óra múlva felhívtam, hogy hogy van a kisfiú, mit mondott az orvos, készítsek-e valamit enni, mire hazajönnek. Azt mondta nem kell, amjd esznek valamit, fél óra és otthon vannak. Megvártam őket a nappaliban, hazaértek, kisfiú ledől a kanapéra, apuka megdögönyözi a kiskutyát, majd hozzám fordul és azt mondja, hogy ez nem asztma, hőguta. Az orvos is ezt mondta, de te ezt nyilván nem tudhattad, úgyhogy nem a te hibád....
wtf?!?!
Nyilván nem az én hibám, hogy nem vártam meg, amíg eszméletét veszti a gyerek a kanapén. És mit jön már állandóan ezzel a nem a te hibád agymenésével.
Ezekután annyit mondott még, hogy ez mindenkinek hosszú nap volt (értsd. legfőképpen neki), úgyhogy megy lefekszik, jóéjt.
És én ott álltam, földbe gyökerezett lábakkal, teljes sokk hatásban. A gyerekek ébren, vacsora nélkül, túl a nagy izgalmakon. Hát megkérdeztem ettek-e, éhesek-e. Hát persze, hogy éhesek. Csináltam nekik még éjfél előtt 10 perccel 1-1 hotdogot, megettem velük, aztán a kisfiút elnyomta az álom, és akkor vonultam vissza.
Ilyen a világon nincsen. Ha nem látnám, nem hinném el. Hazahozza a kisfiát a kórházból, le sem ül mellé, megvárni, hogy eszik-e iszik-e, és felmegy alukálni.

Ezek után még jött a kedd, a sulikezdés előtti utolsó nap. Orientációval, meg iskolai felszerelés felvételével az iskolában. Elmentünk, végig jártunk mindent, meglepő módon egyik gyereknek sem érkezett meg a suli csomagja (mondjuk ahhoz meg is kellett volna rendelni..) aztán hazajöttünk, előszedtük az iskolatáskákat, és vártuk, hogy apa hazajön.
Apa este 8-kor még sehol nem volt, de egy telefont sem eresztett meg eggggész nap, hogy amúgy hogy van a gyerek a tegnapi után.
Én meg ott álltam és semmit nem tudtam, hogy kit mikor hova kell vinni, kell-e uzsit pakolni, meddig kísérjem őket, stb. Mert az ilyesmit nem a gyerekkel kell megbeszélni, aki nem szeretné magát lejáratni a bébiszitterrel mutatkozással.
Este f10-kor a gyerekek maguktól(!!) mondták, hogy suli időben ez a bed time és felmentek lefeküdni, én pedig 10-kor szintén elvonultam egy barátságtalan hangvételű sms-sel az apukának, mely szerint nem tartom normálisnak, hogy nincs itthon, nem elérhető, nem vagyok informálva.
f12 körül hazaért és még volt képe bekopogni, hogy akkor most tudunk beszélni:D Hát persze, veled bármikor.

Aztán szerdán letudtam a gyerekek sulikezdését, és vártam a f11-et, mint a messiást, amikor végre találkoztam a képviselőmmel, és elmondtam neki mindent, hogy miken mentem keresztül és milyen alapmentalitással állok szemben. Az LLC-m le volt sokkolva és már kérdezte is, hogy akkor gondolja megy a rematch. És én vaciláltam. Én hülye, akkor azt kellett volna mondanom, hogy igen. És még lehet ki is vágják ezt a szarrágót a programból.
De vaciláltam, mert nagyon sajnálom a gyerekeket, és annyira jók, és olyan au pair-ről még nem hallottam akit ne terrorizálna valami viselkedés zavaros kisgyerek, és milyen jó, hogy nem minden napom hiszti, sírás, büntetés. És amúgy is kezdődik a suli és én minden nap reggel 8-tól du. 4-ig szabad leszek plusz a hétvégék. Hát álomszerűen kevés a munkaidő, és a gyerekekkel is alig van munka, még a saját szennyesüket is kimossák.
Az LLC-m azt mondta hogy jó, hogy ezt mérlegelem, mert tényleg ritka az ilyen, és nagy plusz ha a gyerekekkel nem sok gond van. Bár nem tudtam elképzelni, hogy ennek az embernek elviseljem a maradék 8 hónapban a jelenlétét vagy a szabályait, de dilemmáztam, így azzal váltunk el a képviselőmmel, hogy üljünk le hármasban átbeszélni a gondokat és helyezzük új alapokra a dolgokat.
Aznap egész nap próbálta elérni az apukát, aki érdekes módon nem válaszolt a hívásaira egész nap, miközben engem hívott 1x és küldött 1 smst is, tehát a keze ügyében volt a telefon. Mindig minden olyan fura és gyanús, és olyan sántít valami. Ezekkel a lappangó gondolatokkal kell együtt élni.
Hát végül este csak rászóltam, hogy visszahívná-e az LCC-t és akkor meg előadta, hogy jajj látta, hogy hívta és már mióta vissza akarta hívni. Hát visszahívta és aztán odajött hozzám, hogy hát akkor mi a gond, ő nem tudta, hogy itt ilyen gondok vannak. Na nekem azt ne mondd, hogy úgy érzed, hogy minden oké. Jó hát nem, kicsit out of control, de hát a költözés meg sok a munka és a többi, de hát akkor meghallgatná, hogy mi a bajom.
Hát jólvan. Én pedig körvonalakban felvázoltam neki, hogy mi is a bajom. Kezdve azzal, hogy elérhetetlen, cetliken kommunikálunk, sosem kapok elég pénzt bevásárolni, magamnak kukáztam fotelt a szobámba a pincében felhalmozódott régi bútorokból, stb. (Amikor amúgy megkérdeztem, hogy van-e vállfájuk bedobozlva, mert nincs a szobámban és nem tudok kipakolni, akkor az a válasz érkezett, hogy jajj nekem sincs ELÉG. Hát nekem meg nincs EGY DARAB SE. De ha nekem is 800 ingem lenne, nekem sem lenne elég.)
Ezekután szembesítettem azzal is, hogy a kórházi eset és a hozzáállása vállalhatatlan, amire azt a választ adta, hogy jajj hát bocsi, de be voltam gyógyszerezve..(allergia)..ööö..oké. Micsoda épeszű, minden kétséget elsöprő válasz. Mellesleg attól max. álmos leszel, meg szédülsz kicsit, de csak szívbajt kapsz, ha felhívnak, hogy a gyereked elájul mindjárt.
Aztán a sulis nap előtti hiányával is szembesítettem, amire sűrű bocsánatkérések közepette nemes egyszerűséggel annyit hozott fel mentségére, hogy elfelejtette. Na hát ez itt a probléma. Hogy olyan szinten fogalma sincs arról, ami itt folyik, hogy ilyet el tud felejteni.
Mindazonáltal sikerült értelmes módon, kevésbé arrogánsan reagálnia, és megkérdezett, hogy mi működne számomra, én meg szépen elmondtam, hogy minden hét megkezdése előtt szeretném megkapni a beosztásomat, és minden bevásárlás előtt szeretnék listát kapni, minden elintézni való előtt pontos instrukciókat, és amúgy jó lenne ha néha itthon lenne vagy legalább felvenné a telefont.
Aztán bepróbálkozott, hogy akkor minden meg van beszélve, kell-e ide a LCC. Én meg mondtam, hogy azért jöjjön csak ide, 1 hét múlva és akkor átbeszéljük, hogy minek kell változnia, mi változott, stb.

A hét hátralévő fele egészen normálisan zajlott, adott pénzt, hogy vegyek egy hatalmas falinaptárat, amibe beleírtunk mindent előre, kaptam pénzt, hogy vegyek magamnak végre vállfákat és egy felmosófát, hogy azért egy minimális tisztaságot fent tudjak tartani, annak ellenére, hogy nem a dolgom.
És ezeknek az ember örül. Hogy van vállfája meg felmosófa. Ilyenkor veszi észre az ember, hogy mennyire low profile-on él. Amikor már annak örül, hogy van vállfa, tésztaszűrő vagy wifi.

Még egy apró kellemetlenség volt, hogy csúszásban volt a heti fizetési csekkjeimmel, ő szerinte meg nem, de azt azzal rövidre zártuk, hogy kérünk bank kivonatot és leegyeztetjük.

Még péntekre jutott egy nagyon aprócska húzása. Elvittem a gyerekeket a meccsre, amire kiderült, hogy apuka is tud jönni. Kb. 20 perccel utánunk ért oda, még vártunk a kocsiban, ugyanis menetközben leszakadt az ég, és nem tudtuk, hogy lesz-e egyáltalán meccs. Majd felhív, hogy ő itt van, és akkor keressük meg, megy a vészvillogója. Hát jólvan..hatalmas focipálya, hatalmas parkoló, szakadó eső és minden 3. autónak megy a vészvillogója, mivel mindenki nem feltétlenül szabályos helyeken várakozott a teltházas parkolóban, hogy akkor mi lesz. Én ennek ellenére 3x végig araszoltam a parkolóban és kerülgettem az esőben megzavarodott, összevissza tolató, vezetés közben kényszeresen smsező idióta amerikai sofőröket, de hát nem találtam meg. Fel is hívtam, hogy ne haragudj, én már itt vagyok fél órája, mentem 3 kört, de te nem itt vagy. Hát erre magyarázkodik nekem, hogy de ő itt áll 200 autóval. Hát én meg itt állok 500 autóval meg a kislány edzőjével az orrom előtt, most akkor még okoskodsz nekem, hogy ki van jobban jobb helyen.
Ezeket a válaszokat egyébként sajnos már nem tudom szépen megfogalmazni élesben sem, mert egyből felküldi az agyam, amikor ő a hülye, de még ő beszél ilyen egyértelmű-kapitány stílusban.
Még meg is kérdeztem, hogy van az 1. meg a 2. nagy parkoló, melyikben van. Erre az a hasznos válasz érkezett, hogy nem tudja, de az biztos, hogy az egyikben:D:D oké, én meg az 1.ben, akkor miért is nem logikus, hogy odagurulsz?:D
Ilyenkor amikor így visszaválaszolok neki akkor mindig visszavesz a volumenből, bár nagyon nem tetszik neki, aztán átvált ilyen leereszkedősre, hogy "hát ne haragudj, de én itt állok, neked kell megkeresned, és mindent nem csinálhatok én, ezt nem tudom helyetted megcsinálni".
1. miért nekem kéne megtaláljalak, én voltam itt előbb
2. honnan veszi ezt a kényszerképzetet, hogy itt mindent ő csinál, amikor alig tűnik fel a kis hétköznapjainkban?!:D
Na de akkor kinyögte, hogy na találjam meg, és akkor ő itt marad a gyerekekkel, én meg végeztem mára, és akkor azt mondtam, hogy egye fene, akkor ma csak kicsit vagy a bögyömben. (bár ettől még nem talállak:D)
Majd elkeseredésemben átgurultam a szembe lévő gimi parkolójához(amihez a focipálya tartozik) és mit ad isten, ott találtam meg. Ez neki az itt állok a pálya mellett. És akkor még őőő okoskodik. Hát komolyan a pofám leszakad.

Na de ennyi volt a hétre a további akció, én pedig belevettetem magam a 3 napos hétvégébe sok sok Chicago-val, amiről majd biztos írok egy vidámabb bejegyzést:)

Mondjuk az internetünk péntek du. óta halódott a házban, de alig voltam itthon. Így következő hétfőn, szeptember első napjaiban álltam elő a problémával, hogy hát bizony az internet csak pislákol, a skype-olás pedig lehetetlen, olyan lassú.
Erre válaszként azt kaptam, hogy hát akkor felhasználtuk az adatforgalmat és ezt nem hiszi el, és kideríti ki az. Én meg mondtam, hogy oké, akkor mostmár tényleg inkább derítse, aztán meg szépen upgarde-eljen. Még azt sem tudta nekem megmondani, hogy hány gigás csomagot fizet elő. És de hát neki ilyen gondja még sosem volt egy au pair-rel sem, márpedig nekik már volt soksok, tizenakárhány. (ja csak az nem dicsőség, ha azért mert egyik sem maradt fél évnél tovább, amit persze utólag tudtam meg:D)
És hát ez így nem fair, hogy most akkor én elhasználtam az összeset és ő akkor már nem tud netezni, meg akkor ha nekem kell több, akkor fizessem én a plusz adatforgalmat. Na hát persze. A kábel TV számlába ne adjak bele?!
Ekkor azért már kicsit nyersebben elmagyaráztam neki, hogy az internetet biztosítania kell és alapfelszereltség, és nem szabadna hogy korlátozva legyen egyáltalán, és hogy nekem ez nagy probléma. Internet nélkül egy au pair meg van lőve. Hogyan skype-olok, szerzek új barátokat, keresek sulit, tanfolyamokat, nézek programokat, filmezek, böngészek, vagy térképészek. (merthogy itt mindent én magamtól találok ki/meg, stb.)
Ezek után akkor a figyelmébe ajánlottam, hogy válasszon egy napot, amikor leülünk hármasban az LCC-vel beszélni, aztán el is vonultam.

Másnap megkaptam az újabb fizetési csekkem, én újra jeleztem, hogy ez a múltheti, ő meg előadta újra a meglepetést, hogy hát ő erre nem emlékszik meg nem hiszi. Megint elmondtam, hogy oké, semmi gond, akkor majd leülünk és átnézzünk a bank kivonattal a kezünkben, csak mostmár jó lenne ha le is kérné.

A hét további napjain megkímélt a hülyeségeitől, én viszont nem kíméltem és minden nap küldtem neki 1-1 emlékeztető smst, hogy akkor ma a bank kivonatot ne felejtse, aztán járjon utána az internetnek, hogy ki nulláza le, és mennyi a határ, aztán meg, hogy akkor pénteken érkezik a képviselő.

És eljött a pénteki nap. ( Ez már egészen friss, múlthét péntek)
Én úgy voltam vele, hogy remélhetőleg átbeszélünk mindent, kicsit tisztáz benne 1-2 dolgot az LCC és aztán adok neki egy kis időt, hogy összekapja magát, ha meg nem akkor megy az új család keresés. (bár egy ideje már úgy éreztem, hogy itt elveszett belőlem valami, és én nem kívánok ilyen dollárcentezősen, bank kivonatosan, minden lépésben előre/előtte gondolkozósan, kicsinyesen élni és osztoszkodni)

De én korrekt akartam lenni, leülni, nyíltan beszélni, esélyt adni, nem csak felállni, hogy na akkor én mentem. (ez a következő, amit elrontottam)

Megérkezett a képviselő, apuka késett 15 percet, amin meg sem lepődtem, majd végre leültünk beszélgetni, és elszabadult a pokol.
Ahogy hoztam fel a problémákat, hogy mik zavarnak, mik történtek...egyszer csak azzal találtam magam szemben, hogy még neki áll felljebb, és hogy igazából neki nehéz velem kommunikálnia, mert én állandóan csak panaszkodom (amikor 1 hete még úgy jött oda hozzám, hogy akkor mondjam már el, hogy mi a gond, mert ő nem tudta), és hogy én most itt ülök és őt hibáztatom mindenért. Hát mondom senki nem hibáztat, és senki nem támadt neked, hanem beszélünk a problémákról. Az ha neked ez támadás, az szomorú, de ez van. Hát márpedig ő ezt nem tűri az ő házában, hogy ő neki most 3. személy előtt kell elszámolnia, és nem szereti a konfrontációt. Az úgy nice, a konfrontáció a probléma megoldás alapja, Mr. Józan Ész.
És hogy én vádaskodom, meg ő nem azért van hogy ő itt bárkinek a kényelméről gondoskodjon. (hát azt észrevettem:D)
És hogy én tisztában vagyok-e azzal, hogy milyen munkája van és mennyire elfoglalt. (igen, minden bizonnyal hétköznap esténként 11-ig a munkáddal vagy elfoglalt:D) Azért megkérdeztem, hogy azzal ő tisztában van-e azzal, hogy én meg a gyerekeire vigyázok és vállalok felelősséget?
Ekkor jelent meg a rajzfilmes lüktető ér, és fenyegető hangnemben rám szólt, hogy vigyázzak, hogy hogy beszélek, mert nagyon tiszteletlen vagyok. (na mert ez itt így működik. Ez az ember nem tűr más véleményt vagy visszaszólást, és ha ő egy darab szarként kezel, és te ezt viszonzod akkor ő van a legmélységesebben felháborodva))
Én még feszítettem egyet a húron és vissza válaszoltam, hogy pontosan olyan mértékben beszélek vele tiszteletlenül, amennyire ő velem.
De egyébként azon a ponton amikor elkezdett azzal jönni, hogy velem nehéz kommunikálni, és hogy ez itt nem rólam szól és túl nagy szerepet tulajdonítok magamnak, ezt a háztartást ő vezeti, és ő itthon van minden nap este 8 körül és a többi, na hát volt egy pont, amikor kiszálltam a kommunikáció érdemi feléből.
Még egyszer rászóltam, hogy állj meg egy percre, itt ülök, hallom amit mondasz és mindketten tudjuk, hogy ez nem igaz. De megint elkezdett támadni, meg hogy én most őt megvádolom..blablabla. Még előadta, hogy ő 1,5 hete nem bírja felvenni a kapcsolatot az internetszolgáltatóval, és nincs meg a felhasználóneve, így nem tudja online megnézni a számláját, és itt csak ilyen internetre lehet előfizetni. Igen. a 2 utcával feljebb lakó au pair-nek van internetje, nekünk már csak ilyen szolgáltató van. Aztán az is kiderült, hogy az ő bankja nem ad kivonatot, neki ahhoz időpontot kell kérnie konzultációra, és 48 órán belül kiállítják. Igen. Mindenki más kinyomtatja az online bankjából, vagy bemegy és 2 perc alatt kap egyet, de az ő bankja ilyen. (de ha még ilyen is, akkor is volt rá 2 hete, nem 48 órája.) Mindenre van valami egészen kivételes magyarázata, döbbenetes.
Szabályosan lezsibbadt az agyam, hogy van ilyen ember, és velem megtörténik az, hogy itt ülök és pofán hazudik egy 3. fél előtt.
Az LCC néha mondta, hogy szerinte nem erre próbálok kilyukadni meg hogy én nem vádaskodtam, és hogy az internet az kell, meg hogy milyen fontos a kommunikáció, de amúgy az apuka hanghordozásához képest igen csak passzív volt.
Bár a csekkes történetnek a végére jártunk, és az apuka ráébredt, hogy nem ingyen bohóckodtam itt az első fél hétben, így nagy fájdalommal megírt egy csekket arra az időszakra és ennyivel beljebb voltam.

Egyébként pedig ráébredtem, hogy nem annyiról van szó, hogy nehéz eset. Hanem valódi, rejtett mentális problémákról, amik egy rendezett protokoll alá vannak bújtatva. Egy ember aki olyan szinten hazudik, hogy el is hiszi. (mert az más dolog, amikor tudod hogy te vagy a hülye csak leszarod és hazudsz összevissza:D). Egy ember, aki nem tűr ellentmondást. Egy ember, akinek van valami komoly problémája ezzel a a bűnbak kereséssel (és áthárítással). Egy ember aki egyik nap a-t mond, más nap meg váltig állítja, hogy ő b-t mondott, és te vagy a hülye.

És újra elérkeztem arra a pontra, hogy ezzel nem megyünk szembe. Ezen nincs mit megbeszélni, észérveket felsorakoztatni, időt hagyni, dolgozni rajta. Nem a helyzettel, mentalitással van baj, hanem a személyiségével. Meg a már-már veszélyes hülyeségével.Meg azzal, hogy elkezdtem azt érezni, hogy ez már majdhogynem félelmetes.

Valamiért ellen álltam a kísértésnek, hogy ott az asztalnál benyögjem, hogy ennyi, rematch-et akarok. De azért az LCC-t kikísértem a kocsijához és diszkréten megkérdeztem tőle, hogy érzi a dolgot. És ekkor jött az igazán dermesztő döbbenet. Azt nyilatkozta, hogy szerinte nagyon őszinte volt az apuka, és meg tudtunk beszélni minden aggályomat, és lássuk meg, hogy hogy alakul.
Hát a hangom is elment. Nem tudom hol járhatott, amikor az apuka úgy beszélt velem mint egy fogyatékos mexikói bevándorlóval.
Annyit mondtam neki, hogy én meglehetősen csalódott vagyok a beszélgetés menetével és az apuka reakciójával, és aggasztó a hozzáállása. Erre jött még egy meglátjuk, és rájöttem, hogy itt sincs értelme kopogtatni, biztos menne már haza.

Viszont az apuka annyira hangoztatta, hogy ő neki vannak aggályai, hogy nehéz velem kommunikálni és mindig panaszkodtam, hogy most már az is bekerült a játékba, hogy majd még ő kér rematch-et, és akkor nekem már a 2. alkalom, hogy a család kéri, miközben ő volt a probléma.

Ezt nem hagyhattam, egész éjjel kattogott az agyam, aztán szombaton pánikszerűen végig skype-oltam mindenkit (egy starbucksból, merthogy skype-olni csak onnan tudok) akinek számít a véleménye, majd megírtam az e-mailt a képviselőnek, hogy még soha nem voltam ilyen igazságtalan, kilátástalan helyzetben, abszolút felzaklató volt a beszélgetés menete, apuka hozzáállása, és én itt frusztrálva meg kényelmetlenül érzem magam már jó ideje, és a beszélgetés alapján úgy döntöttem, hogy én nem szeretnék tovább ilyen körülények között élni, kérem a rematch-et.

Erre vasárnap este kaptam egy 3 soros választ, ami kiverte a biztosítékot. Hogy ő nem szívesen rakna most rematch-re, és hogy még csak most beszéltünk, és jól ment, és adjak esélyt a helyzetnek meg az apukának, és várjak a szept. közepei utamig és akkor gondoljam végig.
Ezzel vasárnap este nem sokat tudtam kezdeni, bár aludni sem sikerült többet.

Hétfő reggel első dolgom volt felhívni, hogy nekem nem kell két hét, én már most tudom, hogy én itt nem akarok maradni.
És még mindig van tovább...teljesen megfordult a játszma.
Az LCC-m azt nyilatkozta, hogy mindenki sok időt és energiát fektetett a helyzet kezelésébe és az apuka jól áll hozzá és próbálkozik, és nekem is ezt kéne tennem és lehet hogy inkább az én attitűdömmel van itt a probléma.
Hiába mondtam, hogy nem azzal van, és hova próbálkozzak, amikor az egész beszélgetés védekező-támadó jellegű volt, összevissza beszéléssel, az arcomba hazudással és csak rontott a helyzeten.
Amikor megkérdezte, hogy mikben nem mondott igazat az apuka és felhoztam 2-3 példát, akkor azt a választ kaptam, hogy ő nem emlékszik, hogy ez a mondat elhangzott volna. Majd felhoztam a tiszteletlenül beszélek vele részt, arra sem emlékezett. Tudtam én, hogy valahol máshol van...
Aztán amikor könyörögtem neki, hogy engem innen rakjon ki, és hogy én inkább hazamegyek, mint hogy ezzel az emberrel éljek, akkor azt mondta, hogy szerinte túlreagálom a helyzetet és túl érzékeny vagyok. Én. Túlérzékeny.
Aki kicsit is ismer engem, az legalább annyira nevetségesnek találja ezt, mint én.:D

Aztán még elismételte, amit az apukától hallhattunk ( úgy legalább 5x, mert ezen kívül más érve nem volt), hogy igazából egy szép házban élek, jók a gyerekek, alig van munkaidőm, és még kocsim is van (ami úgy zabálja a benzint, hogy inkább alig jövök-megyek vele), és hogy nem érti, hogy mi a bajom.
Hát ez megmaradt az LCC-ben is.
Attól, hogy valaki szép házban lakik (ez láthatóan nagy benyomást tett rá) és sok a szabadideje, attól még nem lesz jobb.

És amúgy is lehet, hogy a központ el sem fogadja a kérelmemet, mert ez a 2. rematch-em lenne (2 esélyed van) és hát általában 2-3 hónapnál kevesebb időnél nem nagyon szokták engedni a rematch-et, mert hát annyi idő alatt nem lehet összeszokni. Úgyhogy várjak az utazásomig. Nem nem várok. Jó, akkor várjak 2 napot. Hívjam fel szerdán.

Oké. Tehát ehét hétfőre odáig fajult a helyzet, hogy én érzelmileg labilis vagyok, túlérzékeny, és igazából az én attitűdömmel van a probléma.
(mindezt úgy hogy ez az LCC ebben az évben 3 rematch-et csinált végig ezzel a családdal, persze ezt is most tudtam meg..)
És itt ismertem fel azt, hogy őt is elvesztettem, innentől nem számíthatok a segítségére, aminek fogalmam sincs, hogy mi lehet az oka, hogy mi zajlik a háttérben.. Mert innentől kezdve teljesen fölösleges neki bármit mondanom, most már nekem nem fog majd hinni.
Konkrétan eljutottam arra a pontra, hogy megveszem magamnak a repjegyet és hazamegyek, mert ennél még az is jobb.

Aztán rájöttem, hogy én olyan szépen megéltem az amerikai álmot, annyit utazgattam, 4 hónap alatt 4 város, hogy konkrétan ha hazamennék akkor nagyjából 0 ft-ra jönnék ki, mire magyar földet ér a lábam.
És akkor ott állok, a szépséges Magyaroszágon, ahol távozásom előtt 2 hónapig kerestem munkát, munka, pénz, jövőkép nélkül.
Mégsem mehetek úgy haza, ahogy elindultam.

Körülbelül fél napnyi teljes pánikot és kétségbeesést megengedtem magamnak. Annál, hogy valami ilyen szörnyű csak az rosszabb, ha megakadályoznak abban, hogy váltsál. A teljes kiszállás meg túl meggondolatlan lenne.
Egyértelmű, hogy pénz nélkül nem mehetek haza, legalább pár hétig spórolnom kell. Az is egyértelmű, hogy még egy ilyen igazságtalan, manipulatív, arrogáns embert nem pipáltam, és nem is bírok vele együttműködni az agymenésében, még akkor sem ha tényleg alig látom.
Az is egyértelmű, hogy az LCC-t és a korrekt kommunikációt el lehet felejteni.

Hát felépítettem egy használható stratégiát, amit azért elővigyázatosságból egyelőre még csak nem írnék le és amúgy figyelek, kivárok, két lépéssel előtte járok. Hétvégén elmegyek a LCC házában tartandó sütögetésre, csak hogy lássa, hogy nem vagyok egy ideggyenge őrült, mint akinek mostmár beállítottak. És fenntartjuk a látszatot, amit én itt Amerikában tanultam meg, és God Bless You America, érte!:D

Jövőhéten szépen elmegyek Las Vegas-ba kicsit kárpótolni magam, még mászkálok Chicago-ban, pipálgatom a bakancslistám aztán jól végig gondolom, hogy mihez is szeretnék kezdeni magammal, és majd ugrik a majom a vízbe.

Hát ez a dolgok állása kedves olvasóim.

(És én amikor elkezdtem írni a blogot azt gondoltam, hogy a jó dolgok nagyobb arányban lesznek, és így jobban tudok majd azokra szorítkozni az írásaim során, de azt gondolom, hogy ez az éremnek olyan csúnya oldala, hogy arról írni kell. Megpróbáltatásaim során rengeteg au pair-rel kerülök kapcsolatba, és döbbenetes, hogy mennyien járnak végig ilyen és ennél még sokkal durvább tortúrákat, amikből hallasz 1-2 mendemondát, de nem gondoltam volna, hogy ez a tapasztalat a lányok 80%-ának inkább ilyesmi jellegű megpróbáltatás, mint apróbb nehézségekkel tűzdelt, élményekkel teli év. Ezért nyomatják, hogy mennyit fejlődik tőle a személyiséged és a többi..hát persze, hogy fejlődik. Mert magadra vagy utalva egy ilyen összetartó, képmutató rendszerben, ahol csak az igaz, ami a családok jogait rögzíti, ami a tiéidet, azt felejtsd el, ha kicsit is nem korrekt családhoz kerülsz.

Na és az angolod mennyit fejlődik. Mert az akkor fejlődik igazán, amikor angolul kell rendet raknod, érvelned, osztozkodnod. Egyből összeraksz háromszorosan összetett mondatokat.:D)