Time of my life - Part 3 (még mindig LA)

3.nap
06.17. Hétfő

Annak ellenére, hogy Évi barátnőmnek a hétfővel együtt a dolgos hétköznapok is elkezdődtek, nagyon jól sikerült managelnünk a problémát és összehozni a bébiszittelést a turistáskodással, úgy, hogy mindenki élvezze.
Miután elkészült a teljes strandfelszerelés és uzsonna-rakomány (ami 3 gyerkőccel nem egyszerű mutatvány) elindultunk Malibura.
A júniusi vakációkkal a nyugati parton egyetlen egy gond van csak: a reggelek, délelőttök ködösek. Ez két dolgot von maga után. Azt feltételezed, hogy nem lesz strandidő, pedig de. És azt feltételezed, hogy nem kell naptej, pedig de :D
Mivel már 10-11 körül megérkeztünk Malibu egyik legszebb strandjához a Point Dume State Beach-hez, ezért még igencsak szürkés-ködös volt az időjárás, a strand is kihalt volt. De nem véletlenül esett erre a helyre a választás. A strand egyik végén található a Point Dume, ami egy gyönyörű szép, magas sziklacsoport, ami arról is híres, hogy ha felmászol a tetejére, akkor az év megfelelő szakaszaiban lehet látni a bálnavonulást:)

Egyébként pedig a megmászás nem is olyan megerőltető, egy nagyon helyes, kényelmesen 1 óra alatt bejárható túraösvény van kiépítve, kilátópontokkal. Mi papucsban, három 8 éves gyerekkel mindenféle nyelvlógatás nélkül megjártunk:)

Alternatív útvonal a képen látható sziklaoldalon való felmászás, amire biztosító kötél, hozzáértő emberek segítsége is rendelkezésre áll, és még ingyenes is. Nagy kár, hogy papucsban vágtunk neki a dolognak, így ez az élmény kimaradt. Bár amúgy sem hiszem, hogy ehhez a megmérettetéshez sikerült volna elég gén kezelt csirkemell-fehérjét beépítenem a bicepszekbe ennyi idő alatt :D

Arról már nem is beszélve, hogy a túraösvény gyönyörű volt, és így a kezeim is szabadok voltak, hogy elkészíthessem a napi 300 fényképemet:)

Annak ellenére, hogy ez volt az egyik legegyszerűbb program a los angelesi tartózkodásom alatt, ez volt az egyik kedvenc napom.
Mindig is éreztem valahol, hogy szeretem az outdoor, aktív programokat, csak otthon, főleg Budapesten, ehhez nehezen találja meg az ember a társaságot. Persze vannak bizonyos elfoglaltságok, amikhez könnyebb embereket toborozni (síelés, szörfözés, stb.)
De ha nem dolgoztam volna hostelben, és nem lett volna úgymond a munkám része, megnézem ki jött volna el velem kenu túrára vagy barlang mászásra (olyan igazi lámpás sisakos, csúszós-mászós, vaksötétben tapogatózósra). Pedig imádtam ezeket.
Itt Amerikában viszont a lehetőségek tárháza végtelen és szerencsére a környezetem is elég aktív időtöltő. Így azt veszem észre magamon, hogy egy nagy túrázás, jet-ski-zés, hegymászás, vitorlázás sokkal izgalmasabb számomra, mint bemenni a városba sétálni, kávézni, múzeumozni, bulizni, akármi. Különösen a túrázásra szoktam rá. Mondjuk ilyen tájakkal és kilátásokkal nem nehéz:)




Az is tök érdekes, hogy akármerre jársz a nyugati parton, sehol sem ennyire kék az óceán, mint itt. Szerintem csak az óceánra ellőttem 100 fényképet. Olyan, mintha nem is igazi lenne az egész. Egyszerűen felfoghatatlanul gyönyörű. Ha közelebb lenne, tuti minden héten felmásznék ide:) Nem is lehet ezt leírni, de még a fényképek sem érnek fel a látvánnyal...

Az amerikai élővilág gazdagsága, pedig annyira lenyűgöző. Az, hogy mindenféle madarakat, gyíkokat láttunk menet közben, az egy dolog.


De az a boldogság, amikor fent sétálsz egy ilyen magas szikla tetején és egyszer csak a messzeségből meghallod, hogy "úúú-úúú-úúú", aztán megtalálod a fókucit, és kiderül, hogy még bébije is van, na hát az leírhatatlan.
Bár fél percre mindig elszontyolodok, hogy nem lehet csak úgy odamenni hozzájuk, elkapni és jól megtönyörgetni:D






Azt hittem amúgy, hogy a szikla tetején lesz a legszebb látvány, aztán megérkeztünk a másik oldalra, ahol egy kis öböl van, a fogalmam sincs melyik malibui stranddal (a százból).
A botrány az a rész egész Malibuban, ahol a privát tengerpartok vannak, házakkal. Láttuk ezt a részt is, de értelemszerűen nem jutottunk fotóközelségbe:D
Egy sor ház, amik egyébként tök egyszerűen néznek ki, semmi extra. Oldalról lehet látni, hogy az óceán konkrétan a hátsó ajtót mossa, a nappaliból, pedig valami ilyesmi látványt kell elszenvedniük minden nap..





De egyébként összességében Malibu ennyi: 35 kilóméter elképesztő csendes-óceáni partvidék és egy rakás szerencsés ember, akik itt élnek:)
Újabb hely a "tudnék itt élni" listámra!









Aztán szépen fokozatosan kisütött a nap, 40 fok lett, úgyhogy gyorsan lekívánkoztunk a strandra, ahol egyből nagyobb lett az élet. Letelepedtünk, benaptejeztünk, aztán a gyerekek homokvár építésbe kezdtek, én pedig vízhőmérséklet ide vagy oda, némi "beszokási" idővel, de életemben először úsztam az óceánban!!!:)

Aztán még egy dolgot kipipáltam a turistáskodós listámon, a lifeguard fülkék közeli szemrevételezését.
Bár el van kerítve és nem viccelnek ezekkel a dolgokkal, nem lehet velük bohóckódni. Nem olyanok mint az amerikai rendőrök, hogy szinte munkaköri kötelességük a turistákkal fotózkodás:D

(Egyébként azóta láttam, és utána is kérdeztem, de a jó rendőr "police" matricákkal is fel van szerelve, hogy ha odamennek hozzájuk, vagy csak látnak egy kisgyereket, akkor adhassanak nekik :D)

Aztán késő délután hazavittük a gyerekeket, hogy mehessenek a mindenféle délutáni elfoglaltságra. Mi, pedig levezetésképpen fogtuk a két kutyit (akik a világ egyik legcukibb kutya testvér párosa:)) elvittük őket sétálni, és betoltunk egy amerikai stílusú, pakolsz, amennyit bírsz fagyit:)

Megzabááálom őket!:))))
Egyébként ez is évek óta erősödő jelenség, hogy egyszerűen megőrülök a kutyákért. Mindig is szerettem őket és órákig el tudtam lenni velük. És azóta is szívesen vittem le otthon a kutyánkat sétálni, amióta nem lehet elsumákolni a friss kakiszedést:D:D
Itt viszont mindenki annyira kutyás, és olyan sokat kutyizom attól függetlenül, hogy az én fogadó családomnak nincsen sajátja, hogy az nem igaz. Még a csúnya kutyákat is szeretem:D És ami még jobb, hogy imádnak a kutyák is. Pedig nem az a kutyahangon morgok és a földön fetrengek, úgy játszok vele, típus vagyok :D
Mindenesetre amióta évente kiábrándulok 1-1 hivatásból (főként az emberek miatt, tök mindegy, hogy utasnak, vendégnek, ügyfélnek, megrendelőnek hívjuk éppen), egyre jobban erősödik bennem az érzés, hogy én csak kutyákkal szeretnék foglalkozni. Mert akárhányszor ránézek (a csúnyákra is :D ) mindig mosolygok, és már ennyitől jókedvem van:)
Szóval a challenge találni valami olyan szakmát, ahol kutyákkal foglalkozhatok, nem kell szurit adni, orvoskodni, és azért nem is halok éhen :D



Hamarosan következik a 4. rész, amibe megpróbálom a 4.-5. napot,  a Universal Studios-t és a LA városnézést belesűríteni. De hát ha az ember 2 héttel az utazás után, újra elutazik 1 hétre, úgy elég nehéz behozni a lemaradást, főleg a megszámlálhatatlan mennyiségű megválaszolatlan e-mail-em mellett!:))

Mindenesetre ma már hazaértem a családi vakációról is, Lake Tahoe-ról, így remélhetőleg szépen lassan, feldolgozom az egy havi elmaradást;))

Time of my life - Part 2 (Los Angeles úti napló)

2. nap

06.16. Vasárnap

Akármennyire is az időkihasználás megszállottja vagyok, még sem sikerült magam az érkezés utáni reggel 11 előtt kiugrasztani az ágyból. Aztán rájöttem, hogy nem baj, pihenni is kell, ráadásul több mint egy hetem van…hát utólag persze kiderült, hogy még az is kevés. Bár pihenni attól még tényleg kellJ

Szóval körülbelül délután 1 és 2 óra között sikerült elindulni. A mai állomás Venice és Santa Monica Beach volt.

Elsőként Venice Beach-et vettük célba, azzal a kitérővel, hogy megnézzük a híres Venice kanális rendszert, amit az európai Velence mintájára építettek. Ez szerintem nem csak Venice-en, hanem egész Los Angelesben az egyik legszebb városrész egy közepes méretű csatornarendszerrel, aranyos házakkal, szűk járdákkal (autó, de még a bicikli és gördeszka is kitiltva) és apró, házakhoz tartozó stégekkel, ízlés szerint csónakkal, kajakkal, vízi biciklivel díszítve.

És nem csak díszítve, az emberek tényleg használják is őket, bár feltehetően inkább csak kikapcsolódásra, illetve edzésre. (nem egy nyugdíjas, nem viccből kajakozó nénivel találkoztunk J)

Ez az egyik kedvenc helyem Los Angelesben, sőt, talán az „ahol leélném az életem” Top 3-ban is benne van.

Bár összességében Venice-t nem egy barátságos és biztonságos környékként ismertem meg (később erről bővebben), ez a rész még is olyan nyugis, az apró kis házaival és kertjeivel. Körülbelül 5 perc sétára van az óceánpart, de mégis kívül esik a nyüzsgéstől, és a parkolási nehézségektől. Ha kiülsz a teraszodra, vízparton vagy. Egy csendes, saját bejáratú vízparton. Ráadásul minden házikónak alapfelszereltsége volt a minimum egy, de inkább kettő hangulatos, kerti kanapés grillterasz. Elképzelem itt az életemet, ahova kikapcsolódás hazajönni munka után, ha kedvem van, leszaladok az óceánhoz, kutyát sétáltatok, vagy megyek egy kört a kis ladikommal, hétvégén meg véget nem érő grillezés a legjobb barátokkal.

Aztán 2 dolog tűnt fel. Minél több kert mellett sétáltunk el, rá kellett jönnünk, hogy valóban nagyon hangulatosak a teraszok, és a házak is, de bizony nem véget nem érő grillezésre és kint ücsörgésre vannak használva, a környéket pedig 80%-ban nyugdíjasok lakják, akik nem értékelnék az én grill vasárnapjaimat:D

Aztán azon is elgondolkoztam, hogy vajon hogy hordod be a kocsiból azt az 5-10 zacskónyi élelmiszert, amit bevásárolsz 1-1 ilyen naphoz, ha nincs autóút.:D

Erre megtaláltuk a választ, ugyanis az itt lakóknak ki van építve egy hátulról bejövős útrész a házakhoz, de mondjuk, azt kizártnak tartom, hogy 2 kocsi is be tud állni egy házhoz. Vagy, hogy mondjuk, megfordulsz vagy lehúzódsz, ha jönnek szembe:D

Mindenesetre nem ezek a legnagyobb problémák, hanem az, hogy az egyszerűbb házikók 1,5 millió dollártól (kb. 345 millió Ft :D ) kezdődnek, szóval valószínű, hogy leghamarabb nekem is nyugdíjas koromra válik elérhető közelségűvé ez az álom :D :D

Aztán megtettük azt az 5-10 perces sétát az óceánhoz. És megérkeztünk a híres Venice felirathoz. Ami egyébként nem nagy szám, és még tisztességes fényképet is elég nehéz vele készíteni, de azért még is csak Californication és az összes többi filmes vonatkozásJ

Aztán már kezdődik is a híres Broadwalk, a sétány, ami 10 perc alatt összefogó képet ad arról, hogy milyen is ez a város rész. Izgalmas, érdekes, szokatlan, egyedi. Az egyik oldalon tele olcsó boltokkal, szuvenír shop-okkal, kajáldákkal, tetováló szalonokkal. A másik oldalon zöld füves terület, sok paddal, gördeszkás résszel, rengeteg földön ücsörgő hippivel és nem hippivel, zenészekkel, az éppen rásegítéssel ellazulókkal, tömény fűszaggal (meglepő módon a rendőrség abszolút hiányával). A kettő között pedig bámészkodó emberek tömege. Ott vagyok én is, és csak nézek ki a fejemből, mert ennyi furcsaságot, ennyi néznivalót nehéz egyszerre feldolgozni…

Ott van például a Muscle Beach.

 

És bár van egy icipici kis árnyékos, fedett rész is, a gyúrós gyerekek mégis mind kint vannak a ketrecben, a tűző napon, 40 fokban, és emelgetik a súlyokat. Meg a turistalányokat:D

Ugyanis 1-2 bemegy, felkapatja magát egy jól megtermett, szemrevaló feka gyerekkel és még le is fotóztatja magát:D

Aztán jön egy hatalmas terület, minimum 4-5 kosárlabdapályával, és ehhez tartozó bandákkal, tisztára mint a filmekben:D

Ezután jön a füves terület, ami tényleg a füves terület, hahaha.

Szóval komolyra fordítva a szót, rengeteg ember üldögél itt egész nap. Baráti társaságok, anyukák kis gyerekekkel, afroamerikai mamasita-k, akik osztják az észt az arra járóknak, hajléktalanok, hippik, a hippi kutyáikkal, vízipipázók, biciklisek és gördeszkások, füves cigit tekerők, zsebtolvajok..ja és turisták.

Itt-ott elszórva vannak ilyen kis betonozott részek, hol gördeszkázásra kialakítva, hol pedig csak simán szabadon hagyva a valós és az önjelölt művészeknek. Itt összegyűlnek minden korosztályban, nemzetben, szól a zene és egymástól teljesen függetlenül, de mégis együtt prezentálják a tehetségüket, vagy az általuk preferált tudatmódosító szer hatékonyságát.:D

Itt is nagyon érdekes dolgokat lehet látni, mindenféle akrobatikus táncokat, hulla hopp karikásokat, duplasoros görkorisokat, tornászokat, ördögbotosokat és a többi. Vannak, akiken csak tátottam a számat, hogy miket tudnak, de sokan vannak, akik a művészi tánc közelében sem járnak, ez mégsem gátolja meg őket az önkifejezésben..az utcán természetesen. 

A kedvencem a 60 év körüli ősz hajú néni volt, aki az óriás hulahopp karikával pörgés után, felcsatolta a kétsoros görkorit, és táncolt:D

Utána jön a 60-70 év körüli afroamerikai táncos bácsi, aki táncol és minden féle akrobatikus mutatványokat csinált, pl. lement spárgába :D

 

Azthiszem elüldögéltünk ott egy 10 percet, amíg megnéztünk pár produkciót.

Aztán következik,- már egészen közel a tengerparthoz- a gördeszka park. Tök jó egyébként, hogy itt vannak ilyen részek. Bár elég frusztráló lehet, hogy a reggel 6-ot és az este 10 óra környékét leszámítva nem nagyon vannak olyan időszakok, amikor nem állja körbe a pályát több 100 bámészkodó. Persze kellenek az elismerő tekintetek. Na de valamikor ki is kell dolgozni a technikát, meg a trükköket.

Mindenesetre itt a gördeszkázás abszolút a mindennapok része, több korombeli lányt is láttam azzal közlekedni a parton, illetve egészen pici 5-6 év körüli gyerekek is nyomták a trükköket a pályán :)

A sok-sok Venice Beach klisé helyszín után már csak a homokos tengerpart terül el, több kilométer hosszan, széles bicikli úttal, egészen Santa Monica Beach-ig.

Hála az internetnek és a Groupon-nak (ami az itteni bónuszbrigád mondjuk:D) sikerült egész napra 10 $-ért beach cruiser biciklit bérelnünk. Egyébként 1 óra kerül ennyibe általában.

Szóval miután meguntuk a bámészkodást, visszasétáltunk a broadwalk-hoz, és felvettük a klasszikus beach bike-okat és elindultunk a filmbe illő bicikli úton.

A bicikli út egyébként tökéletes, mert messze van a járdától, úttestől és a parttól is, senki nem mászkál vagy rohangál át rajta (1-2 részt leszámítva) Fel van osztva két sávra és elég nagyok a sávok ahhoz, hogy az ember még akkor is tartsa magát hozzájuk, amikor éppen előz. Ezen kívül az előzésnek is normális, kialakult kultúrája van, mindenki jobbra tart, előzés után is.

Körülbelül egy negyed óra, 20 perc alatt el is jutottunk Santa Monica-ig, ebben mondjuk benne van a nézelődés, fél kézzel kormányozás és fényképezés, majdnem elesés, megállók a fotókért és a többi:D

Egyébként a legtöbb dolgot ezen a bicikli úton figyeltem meg az emberekről. A legelső és egyben a legjobb dolog, hogy mindenki kutyákkal van, akármerre néztem, láttam kutyákat J Amerika amúgy is egy kutyás nemzet, itt pedig ez hatványozottan érvényes. Mivel az emberek életének szerves részei, így az emberek mindent meg is tesznek a szállításuk tökéletesítésére.

Voltak, akik szimplán csak futottak, vagy a bicikli mellett futtatták a kutyájukat, de egészen kreatív házi készítésű kosarakat is lehetett látni. A legmenőbb egy nyugdíjas, hippi bácsika volt, aki egy utánfutót operált a biciklijéhez, az utánfutóra pedig valahogy egy komplett kanapét sikerült elhelyezni. Na az a kutya krúzolt, like a boss:D

Ezenkívül találkoztam újra a 60 év körüli, ősz hajú nénivel, aki csak úgy süvített mellettem a két sorosával:D

A másik kedvenc jelenségem (mert, hogy nem egyet láttam), amikor a babás anyukák görkorival tolják a babakocsit. Mit tolják, sugárhajtják. Mondjuk a gyereknek mindegy, alszik így is, úgy is, mami meg addig is letudja a zsírégetést:D

Bár zsírégetésre nem sok szükség van. Mindenki nagyon jól néz ki, szuper izmos, szuper fehér fogsor, ray ban.

Egyébként van valami furcsa a los angeles-i emberekben. Egyszerre nagyon vonzóak, és taszítóak. Vonzóak, mert mindenki nagyjából jól néz ki. Nincs olyan, hogy ronda lányok, vagy béna srácok. De olyannal sem találkoztam, hogy feltűnően szép lányok vagy túlságosan jó képű férfiak. Mindenkinek nagyon kiforrott stílusa van, figyelnek a legapróbb részletekre (baseball sapka, cipőfűző!!:D és a többi), arc rendben, mert csak a fehér fogsort és a napszemüveget látod. Komolyan...soha, sehova nem mennek a napszemcsi nélkül. Folyamatosan erős késztetést éreztem arra, hogy odamenjek egy-két feltűnően szép arcú lányhoz vagy jóképű gyerekhez, és lekapjam róla a napszemüveget, és kiderüljön, hogy tényleg olyan jól néznek ki:D Mert   sztem 60%-ban nem:D

És lehet, hogy mindenkinek olyan alakja van, mintha rajzolták volna, egy idő után pontosan így érzed. Hogy bementek valahova (plasztikai sebészet..khm:D) és gigantikus, felfújt melleket és mellizmokat pakoltak mindenkire:D

Aztán minél tovább nézed őket, meg ahogy ördögbotoznak, és fára másznak vagy csak ütemesen ugrálnak úgy nagyjából a zenére, annál erősebb a gyanú, hogy mind megvannak egy kicsit kattanva:D valahogy megbújik egy kis őrület a fehér mosolyok és a napszemüvegek mögött:D

Nagyjából 1,5 órája bicikliztünk, amikor elég is lett belőle. Ezeket a beach cruiser bike-okat borzasztóóó kényelmetlen tartani, tekerni, minden. Rendellenes szögben vannak a lábaid, sosem nyújtod ki őket, kb. magad alatt tekersz. A kormány meg olyan széles, hogy 2 napig izomláz volt a vállamban, attól, hogy 2 órán keresztül tartottam.:D

Egész napos bérlet ide vagy oda, 2 óra után visszavittük a bicikliket. Megvolt az élmény, lehet pipálni a bakancsilistát, de legközelebb tuti mountain bike-ra voksolnék:D

Beültünk a kocsiba és ezúttal kocsival tettük meg az utat Santa Monicáig, a filmekből ismerős pier-hez.

Megvolt a körbe séta, fagyi, szuvenír vásárlás, és meg volt a mai naplemente nézés is:)