Vezetés Amerikában

Sokáig gyűjtögettem a tapasztalatokat, botrányos szerencsétlenkedéseket, átrágtam magam az amerikai KRESZ-en, megszereztem a jogosítványt, és csináltam pár roadtrip-et... így mostanra érkezett el az idő, hogy megírjam a bejegyzésem arról, hogy milyenek is a vezetési szokások Amerikában, milyen az élet az utakon, hogyan történik a jogsi szerzés és a többi.

Szóval megérkeztem Amerikába, és az első dolog, amihez hozzá kellett itt szokni,- nem meglepetés- az autók mérete. Meg ahhoz, hogy olyan márkákat, típusokat látsz, amiket mi Európában sosem hallottunk.

Furcsa paradoxon, hogy Amerikában is terjed ez a környezetbarát, recycling őrület, és teljesen meg vannak vadulva tőle,  a csapból is ez folyik, ehhez képest kivétel nélkül ilyen ipari anyahajókkal közlekednek. És nem csak Pedro-ék, akik a kerteket csinálják a környéken és hozni-vinni kell a fűnyírót, meg a létrát. Állsz a piros lámpánál és egyesével üldögélnek a 7 személyes tankjaikban a tizenéves fiatalok, meg az anyukák. Ugye hivatalos nevükön SUV- ként futnak (Suburban vehicle), de attól, hogy valaki a külvárosban lakik, és van egy terasznyi kertje, meg két gyereke, szerintem még nem indokolt a használatuk.
Értem én, hogy biztonságos, meg itt egészen olcsó a benzin, na de hát ezek a gépállatok akkor is úgy zabálják a benzint, hogy azzal pont telibe szarják a környezetkímélős őrületüket.
Ezen mondjuk 1-2 értetlen cöccögés után túl tettem magam, mert ebben az országban a logikát meg a józan észt el lehet felejteni:D

Az első családomnál egy Chevrolet HRR-t vezettem, amit még indulás előtt Magyarországon legugliztam, és azon szörnyülködtem, hogy mekkora autót fogok vezetni. Aztán kint a forgalomban körülbelül 2-3 nap után rájöttem, hogy itt ez a kocsi, átlagos, majdhogynem kis méretűnek számít.
Aztán a helyszínváltással új kocsi került alám, ezúttal egy Ford Expedition, ami már szerintem nem is SUV, hanem "truck", amire nem tudom mi a magyar szó, de hatalmas.:D
Ez már egyébként nagyobb kihívás volt, és az első 4-5 napban úgy éreztem magam, mint aki újra tanul vezetni. Egyszerűen teljesen más élmény, mint egy normál méretű autót vezetni. El is voltam keseredve, borzasztó érzés, amikor már tök ügyesen száguldoztál, meg manővereztél, és akkor újra ott tartasz, hogy jól tartod-e a sávot, nem érzed az autót, és nem is látod mit csinálsz:D A parkolás meg egyenesen katasztrófa. A mai napig mielőtt leállítanám a motort kikukkantok, hogy hol a vonal, jó vagyok-e, mert onnan fentről semmit nem lehet látni. Arról már nem is beszélve, hogy egy ilyen autónak olyan tömege van, hogy egyből megugrott a fékezési távolság meg az idő.
Aztán pikk-pakk megszoktam, és most már ott tartok, hogy imádom ezt. Hatalmas az autó, lehet vele menni rendesen, mindent kibír, nem akadsz el vele a hóban, onnan magasról egészen más vezetni, könnyebb sávváltásra ösztönözni a belső sávban szöttyögőket, és tényleg nagyobb biztonságban érzem magam. Úgy vagyok vele, hogy a kamionokon kívül végül is azt törlök le az útról ezzel a batárral, amit akarok:D

A kamionokról jut eszembe, hogy nem csak a saját autód méreteit kell megszokni ám, hanem a körülötted levőket is. Mert "mindig van egy nagyobb hal." És nem egyszer fordult már elő velem, hogy olyan szörnyeteg bukkant fel a visszapillantómban, hogy azt sem tudtam mit csináljak. Illetve a kamion forgalom az autópályákon..na az semmihez nem hasonlítható. Mind mennyiségben, mind méretekben. A kedvenc pillanataim, amikor felmész az autópályára, és próbálsz besorolni egy sávot, de csupa ilyen háromszorosan összekapcsolt kamion jön. Vagy amikor középen mész és mindkét oldaladon 2 percig csak kamiont látsz:D

Egyébként itt Amerikában tényleg el sem tudom képzelni az életet autó nélkül. (persze teljesen más, ha az ember egy nagyvárosban él, és egészen tűrhető tömegközlekedés van, mert pl. Chicago-ban, és San Francisco-ban is egészen jól ki volt építve a rendszer, ráadásul nem szívesen vezetnék a belvárosban)
Na de én a kertvárosi részeken mozgok, és hiába éltem Californiában egy nagyobbacska városban, még ott is lehetetlen volt eljutni akárhova kocsi nélkül. Néha kíváncsiságból legugliztam, hogy a házamtól, hogyan jutok el egy 10 percre lévő célállomásig, és 15-20 perc séta, 15-20 perc várakozás, plusz még min. ugyanennyi buszozás volt az opció. Hát kösz, nem.
Ebből kifolyólag nálam egyébként kikötés volt, hogy olyan családhoz nem megyek, ahol nincs saját autó, mert akkor nagyjából ülhetsz otthon vagy gyalogolhatsz fél órákat, vagy várhatsz arra, hogy legyenek olyan barátnőid, akik felvesznek, akik aztán előbb-utóbb megunják, hogy naponta téged fuvaroztassanak és akkor megint ülhetsz otthon.

Aztán a legelső dolog, ami feltűnt a vezetési szokásaikban, hogy lényegesen lassabban közlekednek, mint mi otthon. A városi közlekedésben még elmegy és azt mondom, hogy egészen kényelmes és reális.
Kis utcákban 25 mph a sebességhatár, ami 40 kmh, és ez még elfogadható. Normális, jelzőlámpás, 2-3 sávos közúton 40 mph, ami 64 kmh, ez meg még egészen sok is, a mi kis 50 kmh-s korlátozásunkhoz képest. Viszont a kertvárosokra sajnos az jellemző, hogy több a kis utcás, stoptáblás, 25 mph rész, mint a lámpás, forgalmasabb utak.
Ami a furcsa viszont az, hogy autópályán 55-65 mph között mozog a sebességkorlátozás, ami 88-105 kmh, és ez az, ami fájdalmas. Mert az autópálya azért van, hogy gyorsabban odaérj, ahova mész. Ezek meg kinevettetik magukat egy ilyen sebesség korlátozással. Amit sokat betartanak, sokan meg 15-20 mph-val meghaladják a korlátozást, aztán meg jön a bünti. De hát egyszerűen ha 55-el mennék az autópályán úgy érezném, hogy mindjárt megállok:D
Egyébként ez valamilyen szinten új dolog nekem a vezetésben. Mielőtt kijöttem, hiába volt jogsim, nem voltam rutinos, ezért nem fájt különösebben a sebességhatár betartása. Aztán itt annyit vezetek napi szinten, és úgy megedzett ezeknek a hodályoknak a vezetése, hogy egészen ügyes lettem, a sebességet kifejezetten megszerettem, és valamiért az a kényszerem van, hogy ha nincs forgalom, és nem megy előttem senki, akkor menni kell, nyomni neki, mert hát üres az út, hova szöttyögjek:D na és ilyenkor a kertvárosi 35 mph nagyon tud fájni, és nagyon könnyű kicsit többel menni:D

Bár az amerikaiak hiszik és terjesztik, hogy a sebesség korlátozást csak városon belül kell betartani, ahol irreálisan sok a járőr, és az autópályán csak útmutatónak vannak a táblák, ráadásul már 15 évesek, amikor még többel nem is nagyon tudtak menni az autók:D És amúgy is, ha tartod a tömeg tempóját, és nem mész kirívóan 80-90-en, akkor jó vagy, és nem kapnak ki a tömegből:D
Én ezt 6 havi 55-ös limit melletti 70-75-el száguldozás után úgy ítélem meg, hogy nagyjából helytálló és még egyszer sem kaptak ki a tömegből.

Na de ha már a közúti ellenőrzésnél tartunk, mesélek kicsit arról is..
A legfontosabb dolog, amit tudni kell, hogy elkéééépesztőőően sok rendőr van az utakon. Egy nap sem tudok úgy furikázni, hogy ne fussak minimum egybe. A még utálatosabb dolog bennük, hogy alig lehet észrevenni őket. Californiában ezek a tipikus fekete rendőrautók voltak, na most ebből a visszapillantódban csak annyit látsz, hogy jön egy fekete autó, és akkor szúrod ki,h rendőrautó, amikor látod az oldalát, vagy már túl közel van:D
Itt Lake Forestben ilyen ezüstös autók vannak (általában Chevrolet SUV-k), szintén oldalmatricázással, ráadásul ez az ezüstös szín még általánosabb, beleolvad a tömegbe, és szintén..mire észre veszed, hogy mivel van dolgod, már késő:D
Ehhez képest viszont a jó dolog az, hogy pl. ha autópályán állnak a leálló sávban, megy a szirénájuk folyamatosan..mármint csak a villogás, a kocsi tetején. (hát lehet, hogy ez már a magyar szókincsem pusztulása, de nem jut eszembe mi a neve:D) Így pedig már több száz méterről ki lehet szúrni őket, és beletaposni a fékbe, hihi. Szóval nem értem mi a logika. Mindenesetre még egyszer nem volt részem közúti ellenőrzésben, és szerencsére büntit sem kaptam, amit 10-ből 9 au pair megszív olyanokkal, hogy rossz helyen parkolás, a parkoló díj-fizetés elcseszése, piroslámpa, gyorshajtás:D

Aztán nézzük még mi volt a furcsa...a legszokatlanabb megoldás az, hogy a piros lámpánál, ha jobbra fordulsz, akkor azt a piros alatt is megteheted. Ehhez volt a legnehezebb hozzászokni, és még 2-3 hónap után is dudálgattak rám a piros lámpánál, a jobbra kanyarodó sávban:D Mostanra sikerült megszokni, és egészen jó dolognak tartom, hogy ha a forgalom engedi, lehet haladni:)

Aztán amit itt majdnem teljesen el lehet felejteni, az a jobb kéz szabály. Itt a nem lámpás kereszteződések 90 %-a stop táblás, és az a szabály, hogy az megy először, aki előbb ért oda. Elsőre ez is furcsa volt, meg vezetés közben nem nézel 3 irányba, hogy na, na, na, na ki volt itt előbb. Stresszes, na.
Aztán ezzel is úgy jártam, hogy mostanra úgy gondolom, hogy ez a világ legjobb dolga, és olyan egyszerű. Sokkal rosszabb menni valahol egy adott sebességgel és lesni a kis utcákat, hogy na vajon, jön-e valaki, vagy ha úgy jársz akkor állsz 5 percig egy helyben és engeded el a jobbkezes autókat. Mögötted gyűlnek az autók, a jobbkezes utcából meg folyamatosan jönnek.
Itt meg egyértelműen megállsz, mindenki megáll, nem kell lassan gurulva, láb kicsit a féken lesni, hogy bele kell-e taposni.:D Aztán egy megy innen, onnan, amonnan is, lehet haladni az összes irányból.

Más ilyen kirívóan eltérő szabállyal én nem nagyon találkoztam, egyszerűen csak meg kell szokni a táblákat, meg a sávfelfestéseket.
Amúgy meg nem véletlenül mondják, hogy Amerikában egy hülye is tud vezetni. Egyrészt ugye az automata, az a legcsodálatosabb dolog a világon, nekem biztos, hogy automatám lesz, ha saját autóm lesz. Másrészt pedig azon döbbentem meg, hogy itt a jelző táblákon felül még minden ki is van írva.

Otthon én ahhoz voltam hozzászokva, hogy kivágnak az útszélére egy kört, háromszöget, akármit, és akkor te azt ugye kapásból vágod, hogy mit jelent. Hát itt olyanok a KRESZ táblák, hogy ki van írva betűkkel minden. A "nincs előzés" táblába bele van írva, hogy nincs előzés, az összes kereszteződésnél kint van a "Do not block intersection", ami arra hívja fel a figyelmet, hogy ha dugó van és zöld a lámpád, az nem azt jelenti, hogy akkor is megyek, ha egy 3 kocsis kamion vagyok, és tuti, hogy ott hagyom a seggem a kereszteződés közepén. Ki van írva, hogy ne blokkolják a kereszteződéseket. Még a kis utcákban is! Hogy el ne felejtsék a kis butuskák.
Ettől függetlenül nem nagyon sikerül nekik. A kaminos esetbe, pl. már min. 3x futottam bele. De úgy egyébként is olyan elvarázsoltak. Még így is, hogy minden ki van írva, a szájukba van rágva, én minden nap úgy vezetek, hogy "miiiit csináááálsz?? mit csináááááálsz????" :D
http://www.youtube.com/watch?v=wqsrhBAqk60

Mondjuk valószínű, hogy ez azért is van, mert nem bírnak leszakadni a kis ájfónjaikról. Komolyan mondom, olyan kétségbe esetten nézegetnek le, meg sms-eznek menet közben meg a piros lámpánál, mint ha az életük múlna rajta. Az elején, amikor megálltam a piros lámpáknál mindig azzal szórakoztattam magam, hogy körbe néztem, beláttam 4-5 autót és majdnem az összes sofőr lefele nézegetett, és kihasználva azt a 30 másodpercet megírt egy sms-t vagy postolt facebook-ra:D És a rádióból meg ööööömlik a "don't text and drive".
(amúgy ez annyira jellemzi a kulturájukat szerintem...nyomatják a recycling-ot, aztán annyi benzint használnak el egy héten, mint mi otthon egy hónap alatt, 10 percenként megy a don't text and drive reklám, meg hogy viselj kitűzőt, blablabla, és miiiindenkiii nyomja a telefont, ahogy megáll 10 másodpercre:D imádják az ilyen hangulatos kis kampányszerű dolgokat, amikre így fel lehet lelkesedni, aztán telibe szarják. de ez már magánvélemény)

Szóval az iPhone az egyik oka annak, hogy nem tudnak vezetni, a másik meg az, hogy NEM ISMERIK AZ INDEXET!!!
Ezeknek az emberek egyszerűen fogalmuk sincs, hogy hol van, vagy, hogy mire való..soha, soha nem használják, és rohadtul idegesítő. Idegesítő, amikor sávot vált az autópályán, idegesítő, amikor mentek 40-el és egyszer csak egy kis mellékutcácska kanyar előtt 3 másodperccel beleáll a fékbe, te meg azt feltételezed, hogy a sebességet tartva megy majd egyenesen...
A másik szörnyű dolog az index-el kapcsolatosan hogy nagyon sok autónak pirosan világít, a narancssárga helyett, ami borzasztó megtévesztő, mert hirtelen sosem tudod, hogy most indexel, vagy szaggatottan fékezget.

http://www.youtube.com/watch?v=vvUKLEUW_ZA

Egyébként összességében elmondhatom, hogy az amerikaiak nem csak szerencsétlen, elvarázsolt, szöttyögős sofőrök, hanem cserébe még elképesztően bunkók is. Kezdve a kereszteződések rendszeres blokkolásával, egészen odáig, hogy ezek a parasztok soha, soha nem engednek be, sehol. Legyen út lezárás, baleset, elrontottad az irányt a lámpánál..és még indexelhetsz is..hát ezek azt nem ismerik, nem tudják mit akarsz, az meg, hogy beengedjenek, kizárt dolog. Az előzékenység azt itt nincs. És általánosságban véve még agresszívak is. Itt Illinois államban pl. több helyitől is hallottam, hogy ne nagyon dudálgassak rá senkire, mert rossz embert bosszantok fel, kikapnak a kocsiból és agyonvernek. De Chicago bizonyos részein dudálgatsz, még lehet át is lőnek egyet-kettőt.:D

Na de ennyit arról, hogy ők hogyan is vezetnek.

A kedvenc részem az amerikai vezetésben az autópálya. Elképesztően félelmetes jelenség az 5-6 sáv miatt, az autók mennyisége miatt, a sok-sok kamion miatt, és amiatt, hogy fél mérföldenként van 4-5 tábla kirakva rengeteg infóval, és akkor döntsd el, hogy hol kell kimenni, átcsatlakozni a másik autópályára és a többi.

Egyébként nekem tök furcsa volt, de az autópályák minősége nem olyan jó, mint amire számítottam, tök darabosak, össze-vissza anyagból vannak, különböznek, szar felület, stb.
Mondjuk nem is kell érte fizetni a legtöbb helyen. Californiában pl. csomót autóztam és sosem futottam fizetős autópályába. Itt Illinois-ban is van sok ahol nem kell, de itt már használtam olyat, ahol volt fizető kapu. Mondjuk 1-2 $-ba kerül, nem 3-4 ezer ft-ba.

De ez az 5-6 sávos vezetés, hát ez hihetetlen. az első 2,5 hónapban nem is nagyon merészkedtem fel autópályára. Aztán az első alkalommal egy kb. 10 perces szakaszt kellett mennem, de szerintem soha nem volt még ilyen biztos a fogásom a kormányon, mint akkor :D
Az elején borzasztó ijesztő a sávokat váltogatni ekkora sebességgel, márpedig azt egy ilyen forgalomnál tartani kell.
GPS nélkül szerintem táblák ide vagy oda, ha nem vagy ismerős a környéken, esélytelen hogy elboldogulsz, úgyhogy az autópályán vezetés nagyjából úgy néz ki, hogy 6 sávot tartasz szemmel, miközben ide-oda sorolgatsz, folyamatosan figyeled a 698938 táblát, amik oldalt is, meg fönt is vannak, hogy tuti minden irányba nézz, közbe nézel lefelé is, mert figyeled a GPS-t, ahol a robothölgy teljesen el van tévedve és össze vissza beszél, és reménykedsz, hogy nem hagysz ki egy kijáratot sem, és a jó irányban mentél fel az autópályára:D
A múlthétvégén csináltam egy laza 120 mérföldes kiruccanást, ami 3 különböző autópályát érintett, és  egy kijáratot vagy csatlakozást sem szúrtam el, ez az expert level.
Aztán vissza fele a GPS megzavarodott, és tök máshonnan szeretett volna, tök máshova irányítani, én kijátszottam, és végül GPS nélkül ugyanezt a 3 autópályás akciót lenyomtam a sötétben, ez az expert level 999.:D

Összességében én azt mondom, hogy nagyon szeretek itt vezetni, imádom ezeket az autópályákat, és azt, hogy egy-egy városon belül is simán megoldható, hogy autópályán juss el A-ból, B-be, és nem kell a lámpákkal meg a 35-el szöttyögéssel szórakozni:)

Aztán 3-4 havi vezetés, egy költözés után úgy ítéltem meg, hogy itt az ideje megszerezni a jogosítványomat.
Amerikában minden államnak saját KRESZ könyve van, és minden államhoz külön jogsi van. Persze lehet California jogosítvánnyal Illinois-ban vezetni, de aki állandó lakhellyel rendelkezik Illinois-ban, annak 90 napon belül kötelező megcsinálnia.

Nekem nagyon érdekes, hogy itt nem kötelező tanfolyamra járni. Nem tudom, hogy ez jó vagy rossz-e, mert végül is nem zsákmányolnak ki, de nem gondolom, hogy az hogy egy 16-18 éves gyerek apuval elmegy vasárnaponként vezetni 4-5x aztán elmész és megkapod a jogsit, jobb lenne.

Márpedig az emberek úgy készülnek fel, hogy elmennek szépen a Közlekedési Központba és ingyen elhoznak egy kis KRESZ-nyomtatványt (könyvnek nem mondanám, 90 oldal) vagy letöltik, átolvassák 1-2x, vezetnek párszor apuval, anyuval, aztán már lehet is menni vizsgázni.
Hát én is beszereztem ezt a kis nyomtatványt, 2x átolvastam, és párszor megdöbbentem. Olyanokat találtam azért, hogy csak néztem.
A 21 év alattiak (underage) és az alkohol kapcsolatára például sok fura szabály van. Ha 21 éves korod előtt van jogsid, és akármikor igazoltat a rendőr úton, gyalogosan, szórakozóhely környékén, és ha alkoholt vásároltál, fogyasztottál, ajándékként elfogadtál, szállítottál, már függesztik is fel a jogsid, függetlenül attól, hogy az autódnak éppen a közelében sem vagy, vagy aznap nem is vezetsz.
Ugyanez a szívás ittas underage barátaiddal, ugyanis, ha te 24 éves fejjel, józanul fuvarozod a te saját kocsidban az ittas 21 év alatti barátnődet, pápá jogsi egy időre.
A másik érdekesség, amibe belefutottam, hogy ha igazoltat a rendőr, lekéri az adataid, és kiderül, hogy elvált szülő vagy, aki nem fizeti a másiknak a gyerektartást, akkor már fel is vagy függesztve. Nem tudom mi a kapcsolat a kettő között, de elég jó motiváció:D
A harmadik vicces momentum az volt, amikor felmentem a Közlekedési Központ honlapjára elolvasni, hogy mi is a procedúra, és megláttam a mindenféle ügyintézési lehetőségeket, pl. kérelem benyújtása jogosítvány szerzésére/újítására/adatok változtatására...
Na de az milyen, hogy volt egy külön fül arra, hogy kérelem benyújtása nem változtatására..:D szóval ez itt ilyen rutinügyintézés, hogy még külön egy egész fülecske is van neki..nem semmi:D

Egyébként borzasztó gördülékeny, olcsó, és gyors az ügyintézés.
Az otthoni 2-3 hónap tanfolyamra járás ugye már kiesik. Aztán nem 3-4 vizsga, külön napokon meg 2 hét várakozással. Hanem besétálsz ebbe a Közlekedési Központba, időpont nélkül, elmondod mit szeretnél, leadod a papírjaid, kapsz egy sorszámot. Vársz maximum 15 percet, amikor ügyintézőhöz kerülsz, aki megcsinálja az adatlapod, kikérdezget minden féléről, majd a kis monitorja melletti dobozba hajolsz, ahol 5 másodperc alatt megtörténik a szemvizsgálat, leolvasol 3 sort, villognak valami fények, és pákk, átmentél a szemészeti szűrővizsgálaton. Nem ám beutaló a háziorvostól, meg időpont, meg 2 óra váróteremben ücsörgés.
Ezután befizeted a 30$-t, ami kompletten az összes vizsgadíj, regisztrációs és kiállítási díj. (és ha esetleg megbuknál, még egyszer neki futhatsz ingyen.) Otthon 30$-ból (6500-7000 Ft ) mondjuk örülhetsz, ha egy részvizsga megvan.
Amikor fizettél, a kezedbe nyomják a KRESZ tesztet, leültetnek egy elkülönített vizsgarészhez, ahol szépen bekarikázgatod, amit be kell.
(azt mellékesen mesélném csak, hogy ilyen kaliberű kérdések voltak: "Hogyan előzhető meg az ittas vezetés?"
a) kevesebbet iszom
b) csak sört iszom
c) nem iszom
:D:D:D )

Amikor bekarikázgattad a válaszaid (ez mondjuk elég őskori az otthoni érintőképernyős vizsgához képest), leadod, 10 percen belül kijavítják, szólítanak és ülnek be veled a te saját kocsiba, és nyomhatod a vezetős részt. Negyed óra vezetés (amit én végig dumáltam a vizsgáztatóval, hogy hogyan meg miért jöttem, stb.), gratulálnak, vissza kísérnek az épületbe, lefényképeznek, vársz még 10 percet és a kezedbe nyomják a kész jogosítványodat, érvényes 10 évig.
Na hát ennyi. Nem ilyen-olyan hivatal meg illeték, meg sorszám, meg két hét postázási idő.

Ez az egész procedúra maximum 1,5 órámba (nem 3 hónapba) és 30$~7000 Ft-omba (nem 150-200 ezer Ft-ba) került. És ez aztán valami hihetetlenül felemelő érzés volt:)

A következő izgalmak, amik még itt rám várnak vezetés terén az lesz, amikor beköszönt majd a "-30 fokos, egy éjszaka alatt 3 méter hó esik" tél. Na hát azt még megnézem majd magamnak, és ha azon is túl vagyok, akkor már tényleg hegyen-völgyön-tűzön-vízen is:)

Félév-forduló Amerikával! :) - "...mert aki vitázik, az igazságot, aki nem vitázik, a boldogságot keresi.."

Ezt az idézeted a mai napon láttam egy nagyon kedves barátnőm facebook falán, és már első olvasásra is döbbenten álltam fölötte fél percig, aztán teljes erővel arcon csapott az ereje ennek az idézetnek. Mekkora csúnya igazság ez.
Persze egyből elkezdtek cikázni a gondolataim, és ráhúztam a mostani helyzetemre, és visszaemlékeztem, hogy milyen szomorú, kétségbeesett és boldogtalan voltam itt szeptemberben, amikor igazán rádöbbentem, hogy milyen smucig, hálátlan, faragatlan emberrel kell együtt élnem. Aki szemrebbenés nélkül hazudozik össze-vissza, akár nekem, akár rólam, a jelenlétemben. Illetve teljes meggyőződéssel néz naponta hülyének.
És én visszaszóltam, és helyretettem, és próbáltam beszélni vele.... Képviselővel, anélkül, együtt, a háta mögött, akárhogyan. Csak hogy valaki, valami segítsen rajtam.
Mert nem vagyok hozzászokva ahhoz, hogy valaki ennyire hülye. Vagy ahhoz, hogy engem meghazudtolnak. Vagy ahhoz, hogy valaki képtelen érdemben kommunikálni és, hogy minden kijelentése, utasítása, kérése ellentmondást nem tűrő, még akkor is, ha az ellentmondás helyén való lenne. Én pedig szembementem, és küzdöttem az igazamért, amitől csak még jobban szenvedtem.
Mert nekem mindig ilyen fene nagy igazságérzetem volt. És mindig kiálltam saját magamért és a véleményemért.
Aztán hosszas vívódás után, mérlegeltem, döntöttem, maradtam, és megváltozott az egész attitűdöm. Megtanultam belesz*rni a dolgokba, nem belehalni ha nem végzek tökéletes munkát (az eszközök, körülmények hiányosságából adódóan), csak arra koncentrálni, hogy nekem mi hasznom származik az egészből, hogyan érezhetem jól magam. De legfőképpen azt, hogy vannak emberek, dolgok, és helyzetek, ahol nem megyünk szembe az árral. Ahol az egyetlen igazság, hogy világi idiótával van dolgunk, és egyszerűen még annyit sem ér a személye, hogy többet szóljak hozzá, mint amennyit feltétlenül szükséges. Nem hogy konfrontálódni vele, próbálni eszmét cserélni...
Ez volt az én betörésem. És talán ez a felnőtté válás. (Mondjuk ez elég szomorú, de ez van.) Én olyan felnőtt szerettem volna lenni, aki őszinte, nyílt, kiáll magáért és érdemi vitapartnernek tekinti a többi felnőttet.
Bár valamennyire ilyen is maradok és mindig esélyt adok majd az új helyzeteknek, embereknek. De most azt mondom, hogy ha ez kell, hát ezt kapják. Ebben a világban helyezkedni, mosolyogni, és önzőnek kell lenni. Főleg ott, ahol azt meg is érdemlik.

Így tehát az új lecke, amit itt kint megtanultam az az, hogy a felnőtté válás azt jelenti, hogy megtanulsz arcon mosolyogni valakit, azt mondani, amit hallani akar, fenntartani a látszatot, aztán a saját érdeked szerint eljárni.

Továbbra is reménykedem, hogy amikor majd a saját életemet fogom élni, akkor lesz lehetőségem olyan környezetben élni, dolgozni, barátkozni, családozni, ahol olyan lehetek, amilyen lenni szeretnék. Addig viszont ez kell, ezt kapják.
És mi az eredménye a dolognak...tényleg jön a boldogság :)
Nem gondoltam volna, hogy azok után, ami itt történt, lesz esélyem kifejezetten jól érezni magam, jókedvűnek, boldognak lenni. Pedig újra az vagyok.
Most volt fél éve, hogy elindultam Amerikába, belevágtam életem eddigi legmerészebb vállalkozásába, hogy megvalósítsak olyan dolgokat, amikről mindig is álmodoztam. Megéltem az új élményekkel teli, intenzív kezdést, süllyedést, mélyrepülést, holtpontot és most újra boldogság van. Mert megbékéltem, lenyugodtam, elfogadtam, befejeztem a vitát, küzdést és egyszerűen egyetlen egy dologra koncentrálok, hogy nekem mi a jó. Ha összedől a ház is, ha meg áll a világ is. Akkor is egy dolog érdekel, hogy én ebből mit tudok kihozni...magamnak.

Ezért is gondoltam, hogy írok egy fél év értékelő blogbejegyzést.:)

Nagy várakozásokkal indultam el, és az orientációs napok alatt jöttem rá igazán, amikor több au pair-rel megismerkedtem és beszélgettem, hogy nagyjából semmilyen félelmem, aggályom nincsen és lehetetlennek látom, hogy bármi ne működne az évem során. Nyilvánvalóan tudtam, hogy nehézségek lesznek, de a nehézség nem egyenlő azzal, hogy egy helyzet rossz.
Az első egy hónapom teljes extázis volt az egész amerikai életmód fényében, hatalmas ház, luxus, saját kocsi, iphone, 5 csillagos edzőtermi klubtagság, rengeteg kaja, BBQ, shopping, új emberek, California csak úgy önmagában, városnézés, Golden Gate Bridge, az óceán, állandó kereset, a tény, hogy megengedhetek magamnak dolgokat, az utazási kilátásaim és a többi.
Egy hónap alatt én úgy ítéltem meg, hogy a családommal is jól alakulunk, a problémás kisfiúmmal egészen jól haladtak a dolgaim, hetente csak 2-3x produkált orbitális hisztériát, és 1-2x még meg is ölelt, illetve sikerült 20 perc bőgés és apa nélkül lefektetnem.
Aztán vissza jött egy hétre látogatóba a család előző au pair-je, amiről sokat meséltem az egyik blogbejegyzésben. A gyerekek visszatértek a vele megszokott őrült, sírós, ajtócsapkodós, intenzív viselkedési formához, majd elkezdtek rám abszolút nem hallgatni, és mire elment teljesen elvesztettem a kontrollt. Ebbe csak utólag gondoltam bele, de azt hiszem itt indult el a dolog a lejtőn. Ugyanis onnantól kezdve egyszerűen nem bírtuk felvenni a kisfiúval a fonalat ott, ahol elhagytuk és soha nem hallgatott rám. Mindenért sírt, ordibált, követelőzött, földhöz vágta magát, bezárta magát a fürdőbe, nem volt hajlandó kiszállni a kocsiból, és a többi.
Majd elkezdtem az egész családban összességében szarul érezni magam, minél jobban ismertem meg őket, annál jobban taszított a viselkedésük, az értékrendjük (és annak hiánya), az őszintétlenségük, felszínességük, és a társalgási témáik szűkössége (baseball, bor, mások kibeszélése).
Ott is volt egy kis mély zuhanás, de úgy éreztem, hogy California és a biztosított életkörülményeim megérik az egészet. Bár azt már éreztem, hogy akár ezzel a családdal, akár másikkal szinte kizárt dolognak tartom, hogy meghosszabbítom a vízumom és 2 évet maradjak ebben az elcseszett, felszínes, valódi értékeket nélkülöző kultúrában, a sok-sok viselkedészavaros, hiperaktív gyerek és a mindebbe beleszaró, önző szüleik között.
Ezek után jött ugye a feketeleves, aminek szintén külön bejegyzést szántam, és véget ért a california dreaming.

Az érdekes egyébként az, hogy amikor az embernek véget ér valami, vagy elveszít valakit vagy valamit, akkor sokkal jobban fáj mindannak az elvesztése, amit mögé gondolt, eltervezett, köré épített, mint maga a dolog, személy, akármi, amit éppen elveszítünk. Nagyjából tripla akkora űrt hagy maga után a terveink megsemmisülése. Legyen szó akár az esküvő-gyerekek-együtt megöregedés őrületről, aminek búcsút intesz egy szakításkor, akár egy évnyi utazási tervről, aminek én mondtam búcsút a családváltással. Mert azért egészen más a nyugati partól, vagy egy ekkora ország közepéről gondolkodni, szűkös szabadnapokkal a zsebedben.

Aztán neki indultam Chicago-nak és a külvárosi környéknek, beleszaladtam egy még nagyobb őrületbe, egy szeretet nélküli, frusztrált, elcseszett otthonba, ahol megéltem az igazi mélypontomat és egyben a legtöbbet tanultam magamról, az emberekről és kezelésükről.
Azt hiszem, amit itt átéltem, azok után nem sok olyan főnököt, munkatársat, nem kívánatos rokont, akárkit sodorhat elém az élet, akit nem fogok tudni kezelni.

Persze ide is pozitív várakozásokkal érkeztem. Kisebbekkel, és semmi szándékkal arra, hogy hosszabbítsak, vagy hogy akármikor ebben az életben ebben a kultúrában éljek huzamosabb ideig.
És ez a másik nagyon érdekes..ez a hülye ideologizálás, amit nem tudunk leküzdeni. Még én sem, pedig elvileg igencsak racionális beállítottságú vagyok. De az újdonság varázsa, az izgalom, a várakozások és az idióta elképzeléseink néha nagyon pofára tudnak ejteni. Csak az, hogy a gyerekek önállóak, érettek, normálisak, a munka kevés valós feladattal, munka órával jár, és a háztartás olyan pénzes, hogy nem gondolnád, hogy a fogukhoz verik a garast, nem jelenti azt, hogy könnyű dolgot lesz. Amit még megtanultunk, hogy ami túl jól hangzik, ott általában valami sántít.
Azt gondoltam, hogy lesz egy szép, igényes szobám, egy szép, nagy autóm, egy gyönyörű környéken fogunk lakni, és néha akár még egymás társaságát is fogjuk élvezni, emellett pedig megvalósítom céljaimat, amikért jöttem, és sorra kipipálgatom az amerikai jogosítványt, ingyen angol tanfolyamokat, nyelvvizsgát, utazásokat.

Ehhez képest egy olyan szobában lakom, hogy ha lehetne se fényképezném le és tölteném fel, de legalább nem a pincehelyiségben van, mint a legtöbb au pair-nek. Egy ezer éves autót vezetek, aminek olyan hangja van, hogy nappal felveri a baglyokat az erdőben, ha beindítom. A hátsó ablaktörlő nem működik, ami azt jelenti, hogy esőben nincs sávváltás a saját érdekemben, bár esőben jobb, ha bele sem ülök, mert 3 helyen beázik :D Ezen kívül már csak azt várom, amikor nagyobb sebességggel megyek az autópályán, hogy mikor fog leállni és széthullani alattam. De végül is nagy. Meg amúgy van autóm. Ezt is tudni kell értékelni. (Azt már nem tudom megérteni, hogy ilyen milliomos családok miért azon az autón spórolnak, amivel a saját gyerekeiket fuvarozza az au pair. És ez nem egyedüli eset..)
A környék mondjuk gyönyörű szép, bár valószínűleg ez a legfelszínesebb, legsznobabb környék, ahova kerülhettem. (A kedvenc bizonyítékom erre, hogy itt a korombeli srácok például csokornyakkendőben ülnek a Starbucksban!:D)
A családom, pedig olyan, hogy a gyerekek rendesek, jól neveltek, aranyosak, csak folyamatosan frusztráltak, és tulajdonképpen olyan az otthoni hangulat, hogy egy teljes héten szerintem összeszámolva 20 percet töltök velük közösen, egy légtérben, ha apuka is itthon van. Hát ennyit a várakozásokról és arról, hogy min is mentem keresztül fél év alatt.

Most akkor is itt vagyok, lehúztam a felét, még is csak megjártam New York-ot, San Francisco-t, Los Angeles-t, kicsit San Diego-t, Lake Tahoe-t, Las Vegas-t, a Grand Canyon-t, és Chicago-t :)))
Rengeteg élményt szereztem, kipróbáltam olyan dolgokat, amiket előtte soha (pl. láttam végre delfint, jetski-ztem, 5-6 sávokon vezettem :D), annyit tanultam az emberekről, magamról, kultúrákról fél év alatt, amit jó esetben az ember 2-3-4 év alatt szív fel és nem utolsó sorban, egyre szebben és jobban beszélem az angolt, és ha már amerikaiaktól hallom azt, hogy alig van akcentusom, azzal lassan akár elégedett is leszek:)

És, hogy hogyan is élem az újra boldog mindennapjaimat...

Hetente 3x angolon vagyok egész délelőtt, és egészen jó tanárokat, és csoportokat sikerült kifognom (bár én mindig haladnék gyorsabban, és adnék több leckét, de hát én ugye stréber vagyok..:D). Ez teljesen lefoglal, a maradék két napon meg megy a lecke gyártás, skype-olás, edzés ezerrel.
Majdnem minden nap sportolok, az angolos napokon rövidet, a szabad napokon nagyokat :D
Elképesztően boldoggá tesz, hogy alig dolgozom. Összegezve talán összesen 25 órát, vagy még annyit sem töltök munkával (a hivatalos 45 órához képest) van időm a dolgaimra, tanulni, skype-olni, sportolni, barátnőzni, jönni-menni.
A munka óráim is olyanok, hogy a gyerekek keltik magukat, pakolnak uzsit, leckét írnak, mosást rendeznek, rendet raknak maguktól, úgyhogy 1-2 emlékeztetőn, vacsi készítésen és vezetésen kívül nem sok dolgom van.

Minden hétvégém szabad, és minden hétvégét sikerül is megtöltenem tartalmasan. :) Egyre jobban alakul a baráti társaság, most már annyi lány jött össze, hogy néha nem is tudom, mikor, kivel, hova menjek. Ami még a létszámnál is fontosabb, hogy sikerült itt is megtalálnom azt a lányt, akivel bármikor bármennyi időt eltudunk tölteni, és annyit beszélni, hogy elfelejtsünk leszállni a buszról, vagy többszörösen eltévedjünk.

Sikerült magam kiismerni már teljesen Chicago-ban, és felvenni a helyi ritmust, levadászni az ingyenes múzeumi napokat, féláras belépőket, különleges au pair kirándulásokat. Most már ott tartok, hogy listát vezetek az összes programról, amiket elterveztünk a lányokkal, és kb. 4-5 hétvégére előre van mit csinálni, csak választani kell, hogy mikor mire van kedv, vagy alkalmas időjárás:)

Shoppingolás terén is kiteljesedtek a receptoraim, és leírni nem lehet, hogy mekkora boldogsággal tölt el az, hogy itt minden nemzeti holiday kéz a kézben jár a leárazásokkal.

Az elmúlt hétvégén az volt terítéken, hogy teljes ruhatár és sminkfelszerelés beszerzőtúrát kellett tartanom. Egyrészt mivel Californiára készültem nem sok meleg cuccot hoztam, így vennem kellett csizmát, farmereket, meleg felsőket, táskát, sapkát, sálat. Illetve olyan szinten kimerítettem a készleteimet, hogy a szempillaspiráltól kezdve az alapozó-puder kombóig mindenből kifogytam.



Így különösen boldoggá tett a Colombus Day Sales (God Bless U America :D) és az hogy olyan akciók voltak, hogy összeszámoltam, és 60 $-t spóroltam meg a leértékelésekkel és 1-et fizet,2-3-at vihet akciókkal:D
Amikor mondjuk hazaértem akkor arcon csapott az összeadott 360$, amit 1 nap alatt..ismétlem EGY NAP alatt elköltöttem, és akkor még csak el sem kapattam magam, és semmiből nem vettem extrát, fölöslegeset, stb.
(Lassan egyébként a shoppingolásról is összegyűlik egy bejegyzésnyi mesélni valóm, de már így is annyi mindent ígértem.)


Ha már a piszkos anyagiaknál tartunk, az is boldoggá tett, hogy ingyen mehetek minden hónap első hétvégéjén jó pár chicagói múzeumba, csak mert a Bank of America-nal van számlám. Ezt még pénteken tetézték azzal, hogy betértem a bankba és egy szál virággal léptem ki, mert hogy ügyfélnapok vannak :D Hát az idejét sem tudom, hogy mikor kaptam utoljára virágot:)

És végül, de nem utolsósorban a legutóbbi, napokbeli játszmám tesz boldoggá.
Amikor is rákérdeztem az "apukánál", hogy a karácsonyi szünet alatt el tudnék-e esetleg utazni. (Mert hogy kizárt dolognak tartom, hogy ebben a házban és légkörben töltsem az én hagyományos csodakarácsonyomat:)) Erre ne lepődjünk meg, de egy kiakadás volt a reakció, hogy hát, de nem lesz suli, ő meg dolgozik, és akkor mit csináljon a gyerekekkel. (Látogatás anyunál?) Nem, az kizárt. És ő amúgy sem hallott még olyat, hogy au pair a karácsonyi szünetben utazik el. (a legtöbb au pair ilyenkor van szabin, mert hogy a normális családok ilyenkor utaznak, rokont látogatnak, együtt vannak..és megszámolni sem tudom hány facebook postot láttam az au pair ismerőseim között, úti társ kereséssel, de pont ő, pont nem hallott még ilyet)
Aztán annyival lezárta a témát, hogy 24,25,26-ot megkaphatom, ami kedd-szerda-csütörtök, tehát pont nem tudok hétvégét hozzácsapni, és sehova nincs értelme elutaznom. Teljesen magam alatt voltam, hogy ebben a nyomorúságos környezetben kell töltenem az év legszebb időszakát, de mire felértem a szobámba, már a továbbiakon gondolkoztam, hogy akkor majd megyek januárban, és legalább többet tudok spórolni rá, stb. stb. Aztán eszembe jutott, hogyan is kell vele kommunikálni, és hogyan forog az agya, és a rákövetkező napon újra elé álltam, és kedvesen megköszöntem, a lehetőséget, de közöltem,hogy azt a 3 napot nem venném ki, mert semmi értelme, de megértem, és akkor viszont majd januárban mennék el hétfőtől péntekig, plusz a hétvége. Na és akkor itt jött a nagy lesápadás, hogy dehát akkor iskola van, és a gyerekekkel mit csináljon, hogy neki semmi alternatíva nincsen, és mennyi szabim is van még, és nem tudnád akkor kivenni, amikor a gyerekeknek is szünet van, nincs suli edzés, miegymás.
Hát mondom, már hogy ne tudnám, pont ezért gondoltam karácsonyra, mert akkor pár napot úgyis itthon vagy, és mennyivel könnyebb ez így neked.
Hát forogtak a kerekek, és fél perc múlva elhangzott a következő: Na jó, akkor mi lenne, ha kivennéd a karácsonyos hetet szabinak? Mert akkor pár napot úgyis itthon leszek, 1-2 napot suli nélkül meg könnyebb megoldani.
Ó hát az nagyon jó lesz, köszöntem szépen, útvonaltervezés indul.:)))))

És végezetül van egy dolog, ami mindennél boldogabbá tud tenni egy embert akármilyen helyzetben, és ez a saját hozzáállása, személyisége, és a belőle áradó ok nélküli életöröm.
Mert azért rengeteget segít az, hogy mindig a pozitívumokra koncentrálok, alapvetően mosolygós vagyok minden nap (még ha okom sincs rá), elszórakoztatom magam, lekötöm magam, és hát...a boldogságot keresem, bármi áron. :)

(És most, hogy ez is megvolt, már tényleg ígérem, hogy hamarosan írok a Las Vegas-i utamról, illetve a vezetésről, jogosítvány procedúráról, stb.-ről:))

Az én amerikai rémálmom - 3. Lezárás

Ismét hetekkel ezelőtt hagytam el a történetem szálát, és rengeteg dolog történt azóta (többek között elutaztam Las Vegasba:)), és bár úgy terveztem, hogy az útinaplómat írom meg előbb, de a teljességre való törekvésem nem hagyta, hogy beékeljek egy teljesen más sztorit az 1., 2., 3. közé.
Ráadásul egyre több e-mailt kapok itt is és a facebook-on is, hogy mi is lett a történet kimenetele, úgy hogy akkor folytatódjon a rémtörténet.

A rémtörténet, ami ott maradt félbe, hogy szeptember 15-én vasárnap elmentem a LCC-mnél rendezett kerti sütögetős au pair meeting-re, ahol egyébként végül meglepően jól éreztem magam. Megismertem egy csomó új arcot, jó fej, jó angolt beszélő lányokat, kaptam pár szóró anyagot az induló egyetemi kurzusokról, jókat ettem, nevetgéltem. És nem csak minden energiámat erre összpontosítva, úgy csináltam, mint akinél nincsen semmi gond, hanem tényleg egészen jól éreztem magam. Az összejövetel végén azért a LCC odajött hozzám és megkérdezte, hogy mi újság van otthon. Én mosolyogva elmondtam, hogy hát én azért mennyire szeretnék itt maradni, és ezért próbálkozom, de azért nem fogok hazudni, a hangulat elég érdekes. Erre a LCC a legnagyobb döbbenetemre azt mondta, hogy egy dolgot tud nekem tanácsolni. Használjam ki a helyzetem. Elképesztő, és au pair viszonylatban szokatlan mennyiségű szabad időm van, van kocsim, szabad hétvégéim, az apukát meg egészen egyszerűen ignorálni kell, mert egy "..." Hát személyiség jogokat védve nem írnám le, hogy mit mondott, csak annyit mondanék, hogy megcsillant a fény az alagút végén, hogy itt akkor nem arról van szó, hogy ne látná azt, amit én, hogy miféle emberrel van dolgom. (De akkor mi a probléma vajon? Miért nem segít? Macera a papírmunka?...na de változatlanul, nem mentem bele) Ezek után még azt tanácsolta, hogy mivel amúgy is alig van otthon, amennyire lehet kerüljem vele a verbális kommunikációt, és inkább sms-ek és cetlik formájában beszélgessünk. Hát jó. Azt nem tudom, hogy ez mennyiben normális, és hogy mióta számít az megoldásként, hogy "ja, hát nem kell vele kommunikálni, konfrontálódni és akkor minden ok", de úgy voltam vele, hogy végül is ez nem esik nehezemre :D
Ezek után még elmondta, hogy nagyon erős lány vagyok, és hogy bízik bennem, hogy fogom tudni kezelni a helyzetet, és ha visszajöttem az utamról jelentkezzek.

Konklúzió: elmentem a meetingre, zabáltam, toltam a cupcake-eket (ami a vesztem lesz itt kint, de nem lehet abbahagyni:D), begyűjtöttem az egyetemi kurzus prosikat, egy "talán"-nal nyilatkoztam az októberi au pair kirándulásról, mosolyogtam, viccelődtem, és már nem is túlérzékeny,  hanem erős lány vagyok. Ennyi. (lesson learned)

Egyébként a következő 4 napot sikerült egészen jól kihúznom, és félretettem az agyalást és felkészültem a rám váró Las Vegas-i kiruccanásra, ami a következő bejegyzésem lesz, úgyhogy azt a hétvégét most át is ugorjuk.

Szóval vasárnap délután 5 körül érkeztem haza élményekkel, csajos napoktól feltöltődve, de a kialvatlanságtól és a buli hegyektől egy kicsit betegen. A ház üres volt, én pedig egy jó kis junk food estebédet és egy forró tust követően, kb. este 8 körül lefeküdtem aludni és másnap reggel 8-ig fel sem ébredtem, így senkivel sem találkoztam. Reggel, 7:50 és 8 óra között volt 10 percem a gyerekekkel, és ahogy elsétáltak az iskolabuszhoz, azzal a lendülettel vissza aludtam, egészen du. 2-ig.
A következő 3 nap nagyjából így nézett ki, bár egy idő után már délben, aztán 11-kor felkeltem magamtól, viszont az apukával szerintem 3 napig nem találkoztam. :D
Egyik este 8 körül hazaért, akkor megkérdezte milyen volt az utam, és hogy kaszinóztam-e, erre válaszoltam 2-3 normális mondatban, még elmosogattam a vacsorát, és fel is vonultam a szobámba. És innentől kezdtem el ezt a gyakorlatot.
Amikor apuka hazaér, onnantól az én munkaidőmnek annyi (ha a gyerekek ettek, mosogatás kész:)) és ha nem is egyből, de a hazaérkezésétől számított 5-10 percen belül szépen felszivárgok a szobámba úgy, hogy többet aznap már biztosan ne kelljen ki dugnom az orrom :)
Ez nem csak azért hasznos mert nekünk nem kell beszélgetnünk, de így azt sem kell hallanom amilyen stílusban a gyerekeivel beszél, és ez pár nap alatt jelentőset lendített a közérzetemen. Amikor hazaér és megfagy a hangulat, én már nem vagyok ott.
Aztán oda-vissza háromszor átgondoltam mindent, elkészítettem a pro-kontra listát, elképzeltem a három lehetséges végkimenetelt:
- október 15-ig rematch-et kérek, és akkor még 6 hónapom lesz hátra, van esélyem családot találni
- kihúzom egy darabig, mondjuk karácsonyig, pénzgyűjtés, angol tanulás céljából, aztán nem szórakozok rematch-el, hanem hazamegyek
- ha már kihúzom karácsonyig, végül kihúzom végig:D
Még készítettem 3 cetlit is a lehetőségeimmel, és 1-2 napon belül 4x húztam "sorsot" belőlük, és nem hittem el, de mind a négyszer- igen csalás nélkül, mind a 4x!!!- azt húztam, hogy kihúzom a végéig :D

Én pedig egyre jobban éreztem, hogy érik bennem a döntés, és hogy mik is segítettek hozzá...

1. A gyerekeknek bejött egy új iskola utáni elfoglaltság, így hétfőn és csütörtökön már csak du. 5-től dolgozom (amíg apuka hazaér, vagy f10-ig, ami a bed time). Amúgy minden egyéb napon du. 4-től dolgozom. Hétvégén, pedig sosem. Ez azt jelenti, hogy kb. heti 25 órát dolgozom a 45 óra helyett, mégis a normális fizetést kapom.

2. Az apukát alig látom, van olyan hogy 3 napig nem is beszélünk/találkozunk. A kommunikáció pedig sms-ek és cetlik formájában meglepő módon jól működik és egészen stresszmentes. Ha belegondolok még mindig könnyebb egy arrogáns, logikátlan idiótát kezelni heti egyszer 10 percben, mint egy viselkedés zavaros 4-8 éves gyereket heti 5x6-8 órában.

3. Az apuka az utóbbi időben megtalálta a normális hangnemét, és a képességét arra, hogy kevésbé arrogáns stílusban létezzen embertársai körül. Azt nem állítom, hogy jobb ember lett. Csak mint ha visszavett volna az arcából, és rájött volna, hogy vannak emberek, akikkel nem a kívánt hatást éri el, ha úgy beszél velük, mint akiket a seggéből rángatott ki, már elnézést.

4. Ebben az is sokat közre játszik, hogy ha 2-3 naponta találkozunk, akkor 10 percnél többet nem töltünk egy légtérben, aminek az egészségre gyakorolt hatása kitűnő :D

5. ELKÉPESZTŐEN SOK SZABADIDŐŐŐŐ
Ami hozzá segít ahhoz, hogy begyűjtsem, amiért jöttem, és intenzív angol kurzusokra járjak, készüljek a TOEFL nyelvvizsgára, minden nap 1,5 órát edzzek, és mindig legyen időm skype-olni, olvasgatni, várost nézni, kirándulni, stb.

7. Végre megtaláltam a tökéletes egyetemi kurzusokat. Az au pair program keretén belül ugyebár kötelező egyetemre járni és 6 kreditért vagy 60 egyetemi órában kurzust hallgatni. Vicces, de az ominózus LCC-s sütögetésen begyűjtött prospektusok között találtam jó áron, jó féle angol kurzusokat, ami pont minden igényemet kielégíti, 72 órára jönnek ki, és a megmaradt család által fizetendő tanulmányi hozzájárulásból pont ki is jönnek.

6. Valahogyan immúnissá váltam a szörnyűségre, amiben ezek a gyerekek élnek. Félre értés ne essék, nagyon sajnálom őket és azt, amiben fel kell nőniük. De ebből a szempontból megtörtem. És akármilyen igazságtalanul bánik a gyerekekkel, vagy utolsó szarrágó stílusban beszél velük, egyszerűen már nem kavar fel. (és igyekszem nem is jelen lenni)

7. Elkezdtek kialakulni a baráti társaságok, egyre több lánnyal találkozunk rendszeresen, megvannak a köreim, amiben jól érzem magam, és ha valamit csinálni akarok, mindig van társaság.

8. Mintha az időjárás is rásegítene a kedvemért. Az itteni időjárás köztudottan elképesztően..szar.:D
Már felkészültem, hogy augusztus és vége a jó időnek, és egyenesen bele is érkezünk a megfagyásba. Most ott tartunk, hogy otthon már kabát, csizma kombó van. Itt még póló, farmer, balerina cipőcske a megfelelő öltözet. Október 5-e van, és én ma először vettem fel a pulcsimat.

9. Nem szeretnék úgy járni, hogy rematch-et kérek, nem találok családot, és mehetek haza. Már pedig ezúttal biztos, hogy válogatós lettem volna:D Itt meg már kiismertem a hülyeségfaktort, csak adaptálódni kell.

10. Bármikor hazamehetek.

+1: a magánéletem bizonyos aspektusai a boldogság szintemet folyamatosan fenntartják egy nagyon mosolygós szinten, és rengeteg energiát merítek belőlük:)

+2: valószínűleg az utam sokat dobott a fenti szempontokon, mert amikor az ember a Grand Canyon előtt áll, akkor úgy érzi, hogy ezért megéri. Megéri, mert vannak emberek, akik nálam sokkal rosszabb, megterhelőbb, stresszesebb munkákat csinálnak, hasonló vagy kevesebb pénzekért, és cserébe még ilyen élményekben sincs részük. Mert az ilyen élményektől gazdagodik igazán az ember. És minél több helyet látok, amit előtte csak a filmekben, annál teljesebbnek érzem magamat és ezt az egész programot.

Szóval minden mérlegelve, cetliket húzogatva, család, barátok véleményét kikérve meghoztam a döntésemet: itt maradok, felszívom magam, megtartom a mindennapos túlélési stratégiámat, lefoglalom magam, utazok, jövök-megyek, tanulok, spórolok és megpróbálok szarból várat építeni, hogy ilyen szép hasonlattal éljek:D

Mert nem azért jöttem, hogy tönkretegyék az amerikai álmomat, hogy félúton hazamenjek, hogy ne utazzak végig mindent, amit akartam, hogy ne használjam ki az angol tanulási lehetőségeket.

Ennél százszor jobb családok vannak ez tény. De ennél rosszabbak is vannak. (na azt képzeljétek el, hogy milyen lehet...)
Mondjuk ahogy így felsorakoztattam az érveket, egészen tűrhetőnek látszik az egész. Aki most bólogat, az azért gyorsan pörgesse végig az előző bejegyzést. Mert minden, amit ott leírtam úgy is volt. És úgy is van.
Továbbra is egy elcseszett családban élek, egy mentális gondokkal küzdő, arrogáns, világi balf*sszal. És hiába, ha összevetjük a dolgokat, most ilyen megvilágításban nem is hangzik olyan szörnyűnek. De amikor az ember minden nap ezt a levegőt szívja, akkor érzi meg, hogy mennyire mérgező ez a dolog, ez a légkör. Ez nem változott. Az én nézőpontom változott.
Néha úgy érzem, hogy az itteni adottságokkal való kiegyezésem valamilyen szinten megtörés, de aztán ha a minden napjaimra gondolok, akkor csak csúnya kihasználás. Mert én ehhez a családhoz soha nem fogok kötődni. Vagy ragaszkodni. De már a negatív dolgaik sincsenek rám hatással. Egyszerűen a szabadidő, a kocsi, az apuka által fizetendő egyetemi tanulmányok, az utazás és a heti fix pénz összessége, amiért megtanultam összerakni egy viselkedésmintát.

Ezt múlthét péntek környékére döntöttem el, és onnantól kezdve, pedig elkezdett ténylegesen jó közérzetem lenni. Átgondoltam, mérlegeltem, úgy gondolom, hogy a lehető legjobb döntést hoztam, amivel innentől kezdve csak együtt kell élni. És puff, el is tűnt a kérdőjel a fejem felett. :)

Azóta mi történt...

2 nap alatt átrágtam magam az Illinois állam kresz szabályain, vissza szoktattam magam a speed limit tisztelő vezetésre, elmentem vizsgázni, vezetni és már aznap a kezemben tartottam az Illinois állami, igazi amerikai jogosítványomat:)
(a vezetés, jogosítvány szerzés, procedúra, stb. lesz az útinapló utáni következő bejegyzés:))

Beiratkoztam a tökéletes angol órákra. Három különböző kurzus (grammar review, vocabulary building, compostion practice) hétfőn, szerdán, péntekenként napi 3 órában 8 héten keresztül. Emiatt pedig olyan izgatott vagyok, mint amilyen már rég voltam. Imádok tanulni, jegyzeteket készíteni, házikót rajzolni a házi feladat mellé, érezni a fejlődést.
Azóta már túl vagyok az első órákon, és nagyon tetszenek, jó döntés volt. Arról nem beszélve, hogy teljesen leköti a figyelmem, kitölti az időm és mire a kurzusok végére érek remélhetőleg nyelvvizsga-kész leszek:)

Feliratkoztam az októberi au pair kirándulásra, ami a Starved Rock State Park-ban lesz, ősszel a legszebb és nem is tudtam, hogy Illinois államban ilyen gyönyörű természeti attrakciók is vannak:)

Feliratkoztam a halloween-i au pair tök faragásra:))

Elkezdtem Halloween jelmezeken törni a fejem, hiszen ez lesz az első igazi, amerikai halloween-em:)

Szóval hátha ki lehet hozni még valami jót ebből az egészből. Így most egészen jó kedvem van, és ki vagyok békülve a döntésemmel.

Ha pedig újra elfajulnak a dolgok, akkor bizony megelégelem, asztalra csapok, felállok és hazamegyek, hogy aztán talán svájci kalandokba, talán valami teljesen másba kezdjek.
Egy biztos, hogy a lehetőségeim végtelenek és..

I've got the power...:D

http://www.youtube.com/watch?v=DGIgXP9SvB8