Félév-forduló Amerikával! :) - "...mert aki vitázik, az igazságot, aki nem vitázik, a boldogságot keresi.."

Ezt az idézeted a mai napon láttam egy nagyon kedves barátnőm facebook falán, és már első olvasásra is döbbenten álltam fölötte fél percig, aztán teljes erővel arcon csapott az ereje ennek az idézetnek. Mekkora csúnya igazság ez.
Persze egyből elkezdtek cikázni a gondolataim, és ráhúztam a mostani helyzetemre, és visszaemlékeztem, hogy milyen szomorú, kétségbeesett és boldogtalan voltam itt szeptemberben, amikor igazán rádöbbentem, hogy milyen smucig, hálátlan, faragatlan emberrel kell együtt élnem. Aki szemrebbenés nélkül hazudozik össze-vissza, akár nekem, akár rólam, a jelenlétemben. Illetve teljes meggyőződéssel néz naponta hülyének.
És én visszaszóltam, és helyretettem, és próbáltam beszélni vele.... Képviselővel, anélkül, együtt, a háta mögött, akárhogyan. Csak hogy valaki, valami segítsen rajtam.
Mert nem vagyok hozzászokva ahhoz, hogy valaki ennyire hülye. Vagy ahhoz, hogy engem meghazudtolnak. Vagy ahhoz, hogy valaki képtelen érdemben kommunikálni és, hogy minden kijelentése, utasítása, kérése ellentmondást nem tűrő, még akkor is, ha az ellentmondás helyén való lenne. Én pedig szembementem, és küzdöttem az igazamért, amitől csak még jobban szenvedtem.
Mert nekem mindig ilyen fene nagy igazságérzetem volt. És mindig kiálltam saját magamért és a véleményemért.
Aztán hosszas vívódás után, mérlegeltem, döntöttem, maradtam, és megváltozott az egész attitűdöm. Megtanultam belesz*rni a dolgokba, nem belehalni ha nem végzek tökéletes munkát (az eszközök, körülmények hiányosságából adódóan), csak arra koncentrálni, hogy nekem mi hasznom származik az egészből, hogyan érezhetem jól magam. De legfőképpen azt, hogy vannak emberek, dolgok, és helyzetek, ahol nem megyünk szembe az árral. Ahol az egyetlen igazság, hogy világi idiótával van dolgunk, és egyszerűen még annyit sem ér a személye, hogy többet szóljak hozzá, mint amennyit feltétlenül szükséges. Nem hogy konfrontálódni vele, próbálni eszmét cserélni...
Ez volt az én betörésem. És talán ez a felnőtté válás. (Mondjuk ez elég szomorú, de ez van.) Én olyan felnőtt szerettem volna lenni, aki őszinte, nyílt, kiáll magáért és érdemi vitapartnernek tekinti a többi felnőttet.
Bár valamennyire ilyen is maradok és mindig esélyt adok majd az új helyzeteknek, embereknek. De most azt mondom, hogy ha ez kell, hát ezt kapják. Ebben a világban helyezkedni, mosolyogni, és önzőnek kell lenni. Főleg ott, ahol azt meg is érdemlik.

Így tehát az új lecke, amit itt kint megtanultam az az, hogy a felnőtté válás azt jelenti, hogy megtanulsz arcon mosolyogni valakit, azt mondani, amit hallani akar, fenntartani a látszatot, aztán a saját érdeked szerint eljárni.

Továbbra is reménykedem, hogy amikor majd a saját életemet fogom élni, akkor lesz lehetőségem olyan környezetben élni, dolgozni, barátkozni, családozni, ahol olyan lehetek, amilyen lenni szeretnék. Addig viszont ez kell, ezt kapják.
És mi az eredménye a dolognak...tényleg jön a boldogság :)
Nem gondoltam volna, hogy azok után, ami itt történt, lesz esélyem kifejezetten jól érezni magam, jókedvűnek, boldognak lenni. Pedig újra az vagyok.
Most volt fél éve, hogy elindultam Amerikába, belevágtam életem eddigi legmerészebb vállalkozásába, hogy megvalósítsak olyan dolgokat, amikről mindig is álmodoztam. Megéltem az új élményekkel teli, intenzív kezdést, süllyedést, mélyrepülést, holtpontot és most újra boldogság van. Mert megbékéltem, lenyugodtam, elfogadtam, befejeztem a vitát, küzdést és egyszerűen egyetlen egy dologra koncentrálok, hogy nekem mi a jó. Ha összedől a ház is, ha meg áll a világ is. Akkor is egy dolog érdekel, hogy én ebből mit tudok kihozni...magamnak.

Ezért is gondoltam, hogy írok egy fél év értékelő blogbejegyzést.:)

Nagy várakozásokkal indultam el, és az orientációs napok alatt jöttem rá igazán, amikor több au pair-rel megismerkedtem és beszélgettem, hogy nagyjából semmilyen félelmem, aggályom nincsen és lehetetlennek látom, hogy bármi ne működne az évem során. Nyilvánvalóan tudtam, hogy nehézségek lesznek, de a nehézség nem egyenlő azzal, hogy egy helyzet rossz.
Az első egy hónapom teljes extázis volt az egész amerikai életmód fényében, hatalmas ház, luxus, saját kocsi, iphone, 5 csillagos edzőtermi klubtagság, rengeteg kaja, BBQ, shopping, új emberek, California csak úgy önmagában, városnézés, Golden Gate Bridge, az óceán, állandó kereset, a tény, hogy megengedhetek magamnak dolgokat, az utazási kilátásaim és a többi.
Egy hónap alatt én úgy ítéltem meg, hogy a családommal is jól alakulunk, a problémás kisfiúmmal egészen jól haladtak a dolgaim, hetente csak 2-3x produkált orbitális hisztériát, és 1-2x még meg is ölelt, illetve sikerült 20 perc bőgés és apa nélkül lefektetnem.
Aztán vissza jött egy hétre látogatóba a család előző au pair-je, amiről sokat meséltem az egyik blogbejegyzésben. A gyerekek visszatértek a vele megszokott őrült, sírós, ajtócsapkodós, intenzív viselkedési formához, majd elkezdtek rám abszolút nem hallgatni, és mire elment teljesen elvesztettem a kontrollt. Ebbe csak utólag gondoltam bele, de azt hiszem itt indult el a dolog a lejtőn. Ugyanis onnantól kezdve egyszerűen nem bírtuk felvenni a kisfiúval a fonalat ott, ahol elhagytuk és soha nem hallgatott rám. Mindenért sírt, ordibált, követelőzött, földhöz vágta magát, bezárta magát a fürdőbe, nem volt hajlandó kiszállni a kocsiból, és a többi.
Majd elkezdtem az egész családban összességében szarul érezni magam, minél jobban ismertem meg őket, annál jobban taszított a viselkedésük, az értékrendjük (és annak hiánya), az őszintétlenségük, felszínességük, és a társalgási témáik szűkössége (baseball, bor, mások kibeszélése).
Ott is volt egy kis mély zuhanás, de úgy éreztem, hogy California és a biztosított életkörülményeim megérik az egészet. Bár azt már éreztem, hogy akár ezzel a családdal, akár másikkal szinte kizárt dolognak tartom, hogy meghosszabbítom a vízumom és 2 évet maradjak ebben az elcseszett, felszínes, valódi értékeket nélkülöző kultúrában, a sok-sok viselkedészavaros, hiperaktív gyerek és a mindebbe beleszaró, önző szüleik között.
Ezek után jött ugye a feketeleves, aminek szintén külön bejegyzést szántam, és véget ért a california dreaming.

Az érdekes egyébként az, hogy amikor az embernek véget ér valami, vagy elveszít valakit vagy valamit, akkor sokkal jobban fáj mindannak az elvesztése, amit mögé gondolt, eltervezett, köré épített, mint maga a dolog, személy, akármi, amit éppen elveszítünk. Nagyjából tripla akkora űrt hagy maga után a terveink megsemmisülése. Legyen szó akár az esküvő-gyerekek-együtt megöregedés őrületről, aminek búcsút intesz egy szakításkor, akár egy évnyi utazási tervről, aminek én mondtam búcsút a családváltással. Mert azért egészen más a nyugati partól, vagy egy ekkora ország közepéről gondolkodni, szűkös szabadnapokkal a zsebedben.

Aztán neki indultam Chicago-nak és a külvárosi környéknek, beleszaladtam egy még nagyobb őrületbe, egy szeretet nélküli, frusztrált, elcseszett otthonba, ahol megéltem az igazi mélypontomat és egyben a legtöbbet tanultam magamról, az emberekről és kezelésükről.
Azt hiszem, amit itt átéltem, azok után nem sok olyan főnököt, munkatársat, nem kívánatos rokont, akárkit sodorhat elém az élet, akit nem fogok tudni kezelni.

Persze ide is pozitív várakozásokkal érkeztem. Kisebbekkel, és semmi szándékkal arra, hogy hosszabbítsak, vagy hogy akármikor ebben az életben ebben a kultúrában éljek huzamosabb ideig.
És ez a másik nagyon érdekes..ez a hülye ideologizálás, amit nem tudunk leküzdeni. Még én sem, pedig elvileg igencsak racionális beállítottságú vagyok. De az újdonság varázsa, az izgalom, a várakozások és az idióta elképzeléseink néha nagyon pofára tudnak ejteni. Csak az, hogy a gyerekek önállóak, érettek, normálisak, a munka kevés valós feladattal, munka órával jár, és a háztartás olyan pénzes, hogy nem gondolnád, hogy a fogukhoz verik a garast, nem jelenti azt, hogy könnyű dolgot lesz. Amit még megtanultunk, hogy ami túl jól hangzik, ott általában valami sántít.
Azt gondoltam, hogy lesz egy szép, igényes szobám, egy szép, nagy autóm, egy gyönyörű környéken fogunk lakni, és néha akár még egymás társaságát is fogjuk élvezni, emellett pedig megvalósítom céljaimat, amikért jöttem, és sorra kipipálgatom az amerikai jogosítványt, ingyen angol tanfolyamokat, nyelvvizsgát, utazásokat.

Ehhez képest egy olyan szobában lakom, hogy ha lehetne se fényképezném le és tölteném fel, de legalább nem a pincehelyiségben van, mint a legtöbb au pair-nek. Egy ezer éves autót vezetek, aminek olyan hangja van, hogy nappal felveri a baglyokat az erdőben, ha beindítom. A hátsó ablaktörlő nem működik, ami azt jelenti, hogy esőben nincs sávváltás a saját érdekemben, bár esőben jobb, ha bele sem ülök, mert 3 helyen beázik :D Ezen kívül már csak azt várom, amikor nagyobb sebességggel megyek az autópályán, hogy mikor fog leállni és széthullani alattam. De végül is nagy. Meg amúgy van autóm. Ezt is tudni kell értékelni. (Azt már nem tudom megérteni, hogy ilyen milliomos családok miért azon az autón spórolnak, amivel a saját gyerekeiket fuvarozza az au pair. És ez nem egyedüli eset..)
A környék mondjuk gyönyörű szép, bár valószínűleg ez a legfelszínesebb, legsznobabb környék, ahova kerülhettem. (A kedvenc bizonyítékom erre, hogy itt a korombeli srácok például csokornyakkendőben ülnek a Starbucksban!:D)
A családom, pedig olyan, hogy a gyerekek rendesek, jól neveltek, aranyosak, csak folyamatosan frusztráltak, és tulajdonképpen olyan az otthoni hangulat, hogy egy teljes héten szerintem összeszámolva 20 percet töltök velük közösen, egy légtérben, ha apuka is itthon van. Hát ennyit a várakozásokról és arról, hogy min is mentem keresztül fél év alatt.

Most akkor is itt vagyok, lehúztam a felét, még is csak megjártam New York-ot, San Francisco-t, Los Angeles-t, kicsit San Diego-t, Lake Tahoe-t, Las Vegas-t, a Grand Canyon-t, és Chicago-t :)))
Rengeteg élményt szereztem, kipróbáltam olyan dolgokat, amiket előtte soha (pl. láttam végre delfint, jetski-ztem, 5-6 sávokon vezettem :D), annyit tanultam az emberekről, magamról, kultúrákról fél év alatt, amit jó esetben az ember 2-3-4 év alatt szív fel és nem utolsó sorban, egyre szebben és jobban beszélem az angolt, és ha már amerikaiaktól hallom azt, hogy alig van akcentusom, azzal lassan akár elégedett is leszek:)

És, hogy hogyan is élem az újra boldog mindennapjaimat...

Hetente 3x angolon vagyok egész délelőtt, és egészen jó tanárokat, és csoportokat sikerült kifognom (bár én mindig haladnék gyorsabban, és adnék több leckét, de hát én ugye stréber vagyok..:D). Ez teljesen lefoglal, a maradék két napon meg megy a lecke gyártás, skype-olás, edzés ezerrel.
Majdnem minden nap sportolok, az angolos napokon rövidet, a szabad napokon nagyokat :D
Elképesztően boldoggá tesz, hogy alig dolgozom. Összegezve talán összesen 25 órát, vagy még annyit sem töltök munkával (a hivatalos 45 órához képest) van időm a dolgaimra, tanulni, skype-olni, sportolni, barátnőzni, jönni-menni.
A munka óráim is olyanok, hogy a gyerekek keltik magukat, pakolnak uzsit, leckét írnak, mosást rendeznek, rendet raknak maguktól, úgyhogy 1-2 emlékeztetőn, vacsi készítésen és vezetésen kívül nem sok dolgom van.

Minden hétvégém szabad, és minden hétvégét sikerül is megtöltenem tartalmasan. :) Egyre jobban alakul a baráti társaság, most már annyi lány jött össze, hogy néha nem is tudom, mikor, kivel, hova menjek. Ami még a létszámnál is fontosabb, hogy sikerült itt is megtalálnom azt a lányt, akivel bármikor bármennyi időt eltudunk tölteni, és annyit beszélni, hogy elfelejtsünk leszállni a buszról, vagy többszörösen eltévedjünk.

Sikerült magam kiismerni már teljesen Chicago-ban, és felvenni a helyi ritmust, levadászni az ingyenes múzeumi napokat, féláras belépőket, különleges au pair kirándulásokat. Most már ott tartok, hogy listát vezetek az összes programról, amiket elterveztünk a lányokkal, és kb. 4-5 hétvégére előre van mit csinálni, csak választani kell, hogy mikor mire van kedv, vagy alkalmas időjárás:)

Shoppingolás terén is kiteljesedtek a receptoraim, és leírni nem lehet, hogy mekkora boldogsággal tölt el az, hogy itt minden nemzeti holiday kéz a kézben jár a leárazásokkal.

Az elmúlt hétvégén az volt terítéken, hogy teljes ruhatár és sminkfelszerelés beszerzőtúrát kellett tartanom. Egyrészt mivel Californiára készültem nem sok meleg cuccot hoztam, így vennem kellett csizmát, farmereket, meleg felsőket, táskát, sapkát, sálat. Illetve olyan szinten kimerítettem a készleteimet, hogy a szempillaspiráltól kezdve az alapozó-puder kombóig mindenből kifogytam.



Így különösen boldoggá tett a Colombus Day Sales (God Bless U America :D) és az hogy olyan akciók voltak, hogy összeszámoltam, és 60 $-t spóroltam meg a leértékelésekkel és 1-et fizet,2-3-at vihet akciókkal:D
Amikor mondjuk hazaértem akkor arcon csapott az összeadott 360$, amit 1 nap alatt..ismétlem EGY NAP alatt elköltöttem, és akkor még csak el sem kapattam magam, és semmiből nem vettem extrát, fölöslegeset, stb.
(Lassan egyébként a shoppingolásról is összegyűlik egy bejegyzésnyi mesélni valóm, de már így is annyi mindent ígértem.)


Ha már a piszkos anyagiaknál tartunk, az is boldoggá tett, hogy ingyen mehetek minden hónap első hétvégéjén jó pár chicagói múzeumba, csak mert a Bank of America-nal van számlám. Ezt még pénteken tetézték azzal, hogy betértem a bankba és egy szál virággal léptem ki, mert hogy ügyfélnapok vannak :D Hát az idejét sem tudom, hogy mikor kaptam utoljára virágot:)

És végül, de nem utolsósorban a legutóbbi, napokbeli játszmám tesz boldoggá.
Amikor is rákérdeztem az "apukánál", hogy a karácsonyi szünet alatt el tudnék-e esetleg utazni. (Mert hogy kizárt dolognak tartom, hogy ebben a házban és légkörben töltsem az én hagyományos csodakarácsonyomat:)) Erre ne lepődjünk meg, de egy kiakadás volt a reakció, hogy hát, de nem lesz suli, ő meg dolgozik, és akkor mit csináljon a gyerekekkel. (Látogatás anyunál?) Nem, az kizárt. És ő amúgy sem hallott még olyat, hogy au pair a karácsonyi szünetben utazik el. (a legtöbb au pair ilyenkor van szabin, mert hogy a normális családok ilyenkor utaznak, rokont látogatnak, együtt vannak..és megszámolni sem tudom hány facebook postot láttam az au pair ismerőseim között, úti társ kereséssel, de pont ő, pont nem hallott még ilyet)
Aztán annyival lezárta a témát, hogy 24,25,26-ot megkaphatom, ami kedd-szerda-csütörtök, tehát pont nem tudok hétvégét hozzácsapni, és sehova nincs értelme elutaznom. Teljesen magam alatt voltam, hogy ebben a nyomorúságos környezetben kell töltenem az év legszebb időszakát, de mire felértem a szobámba, már a továbbiakon gondolkoztam, hogy akkor majd megyek januárban, és legalább többet tudok spórolni rá, stb. stb. Aztán eszembe jutott, hogyan is kell vele kommunikálni, és hogyan forog az agya, és a rákövetkező napon újra elé álltam, és kedvesen megköszöntem, a lehetőséget, de közöltem,hogy azt a 3 napot nem venném ki, mert semmi értelme, de megértem, és akkor viszont majd januárban mennék el hétfőtől péntekig, plusz a hétvége. Na és akkor itt jött a nagy lesápadás, hogy dehát akkor iskola van, és a gyerekekkel mit csináljon, hogy neki semmi alternatíva nincsen, és mennyi szabim is van még, és nem tudnád akkor kivenni, amikor a gyerekeknek is szünet van, nincs suli edzés, miegymás.
Hát mondom, már hogy ne tudnám, pont ezért gondoltam karácsonyra, mert akkor pár napot úgyis itthon vagy, és mennyivel könnyebb ez így neked.
Hát forogtak a kerekek, és fél perc múlva elhangzott a következő: Na jó, akkor mi lenne, ha kivennéd a karácsonyos hetet szabinak? Mert akkor pár napot úgyis itthon leszek, 1-2 napot suli nélkül meg könnyebb megoldani.
Ó hát az nagyon jó lesz, köszöntem szépen, útvonaltervezés indul.:)))))

És végezetül van egy dolog, ami mindennél boldogabbá tud tenni egy embert akármilyen helyzetben, és ez a saját hozzáállása, személyisége, és a belőle áradó ok nélküli életöröm.
Mert azért rengeteget segít az, hogy mindig a pozitívumokra koncentrálok, alapvetően mosolygós vagyok minden nap (még ha okom sincs rá), elszórakoztatom magam, lekötöm magam, és hát...a boldogságot keresem, bármi áron. :)

(És most, hogy ez is megvolt, már tényleg ígérem, hogy hamarosan írok a Las Vegas-i utamról, illetve a vezetésről, jogosítvány procedúráról, stb.-ről:))