Az első...nagyon sok minden:))

Ééés igen, majdnem két hét enyhe, néha hűvös és néha nagyon szeles idő után hivatalosan is beköszöntött a californiai nyár, ami azt jelenti, hogy elképesztő a hőség, este 10 óra van, most kezd kellemessé válni a levegő, sok fagyit kell enni, és még a behűtött üdítőt is jégkockával iszod:D

Meglepő, de megint rengeteg minden történt az utolsó bejegyzés óta. Már péntek van, de még csak most jutottam el odáig, hogy irkáljak kicsit, és ez is annak köszönhető, hogy úgy megcsapott a hőség,h nem volt erőm "kimenősbe" kapni magam:)

Mondanom sem kell, hogy a múltkori 3 naposra nyúlt hétvége után, hogy néztem ki. Imádok utazni, felfedezni, és ezért képes vagyok a szabadnapjaimon is 6-kor kelni, pedig, aki ismer, az tudja, hogy hivatásos délután 1-ig alvó vagyok:D

Na de ezek a zsúfolt, élményekkel teli pár napok azért kívánnának egy-egy nap pihenőt. Hát így is hálás voltam a szabadidőmnek, múlthét kedden már kelés volt, reggel 7-kor. Azonban, ahogy vége lett az 1 órás reggeli műszaknak, rohantam vissza az ágyba és sikerült délután 1-ig aludni, 3-tól meg munka volt. Szerdán, pedig elkezdtem utolérni magam családi-baráti skype-olás és edzés terén (ugyanis így már 4 nap maradt ki, amit Amerikában nem engedhet meg magának az ember:D Bár azért a 3 napi hegymenet megtette a maga hatását, szóval meg volt a testedzés is)

Szerdán érkezett meg a host családom előző au pair-e az 1 hónapos travel month-ról, amit kapunk a program végén. Ami nagy lazaságot jelentett, sokszor csak kajáltunk és boroztunk apukástól, mindenestől. Így olyan hamar elteltek a hétköznapok, hogy észre sem vettem, hogy dolgoztam:)

Bár az érem másik oldala, hogy szerintem 1 hónap után visszajönni, amikor a gyerekek elkezdték végre megszokni az új lányt a legnagyobb kib*szás a világon, már elnézést a kifejezésért, de a finomabban nem fejezné ki érzéseimet.

Borzasztó összezavaró a gyerekeknek, kellemetlen és bosszantó az új au pair-nek, arról nem beszélve, hogy amit 1 hónap alatt kiépített rutint, rendet, mindent, felborítja. Azért esik itt erről említés, mert mindig csak a jó dolgokról van szó (és szerencsére azért, mert inkább csak jó dolgok történnek:)) és ez volt az ELSŐ alkalom, hogy bosszankodnom kellett és többször is kellemetlenül éreztem magam.

Én sokkal szigorúbb vagyok, elvárom a tiszteletet és vannak szabályaim. Lehet, hogy van, aki ugrál és kiabál és hadakozik a gyerekekkel és van egy nagyon intenzív kapcsolatuk (pozitív, negatív irányban is). Hát lehet, hogy én nem ugrabugrálok velük napi 6 órában, de nem is vágja hozzám a zokniját és nem kell egy évig rohannom utána, mire megáll és akkor kezdhetek kiabálni vele, hogy mért nem fogad szót:D

Mondjuk úgy, hogy megérkezésemtől számítva 2 hetembe került, amíg szófogadásról beszélni lehet, de onnantól kezdve mondjuk azt, hogy nekem nem feleseltek vagy hisztiztek a gyerekek. (amit az előző lánnyal töltött első egy hétben naponta 5x tapasztaltam)

Na most megjött a kedves exkollegina, a gyerekek bevadultak megőrültek, elfelejtették a szabályokat, de leginkább nem is hallgattak rám, mert itt volt az, akire az elmúlt 2 évben hallgattak, nyilván hozzá kötődnek jobban, plusz a határai is szélesebbek.

Már ez is elég baj egy olyan embernek, aki éppen hogy beszokott egy új környezetbe, de attól meg a hajam égnek állt, hogy többet kellett utána pakolnom, mint a gyerekek után, minden iváshoz új pohár, ruhadarabok a lakás minden pontján, és még csak nem is húzódott illedelmesen a háttérbe. Rászólt a gyerekekre, rendezgette őket, állandóan el akarta kérni a kocsimat vagy ő akart vezetni (mégsem mondod azt, hogy nem b*zmeg, ez mostmár az enyéééém), neki meg teljesen természetes volt, hiszen az övé volt 2 évig.

A legszomorúbb az, hogy amikor megismertem nagyon szimpatikus lány volt, de ilyen szintű trollkodás után alig vártam, hogy végleg elmenjen. ( had ne mondjam, azóta is iszom a levét, és újabb 2 hetembe fog kerülni, mire véget vetek az olyan kezdetű mondatoknak, hogy " de én őőőt akaroooom" vagy "de ő mindig megengedteeee")

Azért írtam le, hogy akárki is vág bele egy ilyen programba tudja, igen az első héten beleszokni a minden napokba, nagyon nagy segítség, minden téren. De ha ez esetleg szóba kerül, hogy visszajönne a régi au pair, vagy akár pár hónap múlva jönne látogatóba, akkor érdemes felhozni a szülőknél és elmagyarázni, hogy mennyire összezavarja a gyerekeket, mennyire kényelmetlen rád nézve és hogyan teszi tönkre a te elért eredményeidet a gyerekekkel. Szóval nem, nem, nem. Maximum 1 év múlva, amikor az új lány, már nem új lány. De én megfogadtam, hogy teljesen mindegy akármennyire is megszeretem a családomat a végére, soha nem fogom ezt bejátszani senkivel. Egyszerűen nem fair.

Szóval íme, első bosszankodásom története. Ettől függetlenül gyorsan elment a hét, ráadásul a lányzó érkezésétől számított 1,5 napon belül abbahagytam a gyereknevelést és a folyamatos rendrakást, ugyanis semmi értelme nem volt, én meg nem fogom magam naponta idegesíteni.

(Volt ennek pozitívuma is, ugyanis a hétvégén több helyről is hallottam, hogy hogy meglátszik a házon a jelenlét, és hogy amúgy én milyen szép rendet tartok mindig, és mennyire elégedettek velem, és hogy csak most az igazán szembetűnő, hogy eddig mekkora kuplerájban éltek, hát ennyi:))

És nézzük a következő "elsőt".

Szóval a kellemetlen dolgok mellett volt sok jó is:) Többek között, hogy egész héten ment a sütögetés, isteni husikák fogyasztása, jóféle borokkal öblítés. Már elsőre is feltűnt, hogy az amerikaiaknál mennyire a hétköznapok része az alkohol. Egy jó sör hazaérkezéskor, egy pohár bor a vacsorához, egy whisky a késő esti cigarettához. Embere válogatja, de egy biztos, hogy itt az élvezeti cikkeket nem tartogatják hétvégére. A következő dolog, ami feltűnt, hogy 2-3-nál több pohár után is simán volán mögé ülnek. Mert itt még a sarki boltba is kocsival mész.

Én persze hüledeztem ezen, a magyar zéró tolerancia után, hogy milyen felelőtlen, és hogy mi ez, hogy 0,08%-ig vezethetsz, de ha nincs bekapcsolva a biztonsági öv, puff 3000 dollár bünti. (pedig azzal nem mások életét veszélyezteted, csak a sajátodat. Vannak fura dolgaik, na.)

Az amerikai ismerősök meg azon hüledeztek, hogy mekkora hülyeség a zéró tolerancia, 1 sörrel simán lehet vezetni. (gondolom itt nincs az a mondás akkor, hogy 1 sör nem sör:D)

Én persze mondtam, hogy ebben nekünk van igazunk, és sosem fogok még 1 sörrel sem vezetni, mert én nem érzem biztonságosnak, felelősségteljesnek.

Hát kicsit több, mint egy hónap kellett, de elérkezett az este, amikor a vacsorához elfogyasztott bor után még mentem volna valahova. Természetesen kocsival. Na és akkor mi van ilyenkor, meg vagy lőve. Ráadásul nem volt ki haza vigye a nem csak bort fogyasztó ismerősöket. Mindenki rám gondolt, én pedig mondtam, hogy felejtős, ittam bort. Elkezdtek röhögni, hogy 1 pohárral, és ez itt tényleg semmi, főleg a fél kiló marha után, amit megettem, nem lesz semmi:D

És megtörtént, beültem a volán mögé és hazavittem ittasabb barátaimat:D

Ők azóta is ezen csúfolódnak, hogy nem nagy ügy, engedjem el a témát, de akkor is megtört egy elv, amihez azt hittem, hogy tartom magam. Így asszimilálódik az ember. És tényleg nehéz ügy, mert itt kocsival mozogsz, éjjel nappal, valahogy haza kell menni.

Aztán elérkezett a péntek, ami újabb pozitívum volt a bosszankodós hétben. Bementünk a lányokkal bulizni San Francisco-ba.

Nagyon kíváncsi voltam, ugyanis az eddigi 2-3 alkalom nagyon elszomorító volt itt Walnut Creek-ben. Bár a zene mindig jó, sajnos a résztvevők összetétele és viselkedése hamar elveszi az ember kedvét, az italok meg drágák:D

Sajnos nem ismerem a "douchebag" szó magyar fordítását, mert mindig csak angolban hallottam, de valahogy érzem mit jelenthet, és akárhányszor bulizni voltam úgy éreztem, hogy íme az illusztráció az értelmező szótárban a "douchebag" mellé. Még úgy is zavaróak, hogy próbálok nem beszélni velük egész este. Ami elég nehéz, ugyanis az amerikai férfiakról csúnya általánosítással annyit mondanék, hogy azt látod, hogy 1-1 srác, végig megy az egész helyen, hogy "helószia táncolunk?hogy hívnak?", mire talál egy megfelelően ittas vagy buta lányzót, aki elvéti azt a hibát, hogy beszélgetésbe elegyedik vele :D Nem azt mondom, mindenhol van mondjuk 10-20 normális srác, már a fejéről meg lehet mondani, de azok ebből az okból kifolyólag nem is mennek oda random lányokhoz.

Szerencsére nem is érdekel ez az egész, csak az ember nem azért megy el bulizni, hogy a kedvenc számai azzal menjenek el, hogy "nem bocs, nem kösz, nem, nem, jó neked, ok, szia":D

Arról pedig tényleg csak 2 sort említenék, nehogy még rasszistának tűnjek..lehet álszenteskedni, meg nagyon liberálisnak lenni, de engem akkor is feszélyez, ha nincs körülöttem fehér ember, na.

És azthiszem, hogy a "gangster fekák"-nál még ijesztőbbek (morbidabbak?!) az ázsia menő gangster gyerekek.:D

Szóval nagy várakozással érkeztem meg a San Francisco-i party negyedbe, amit Marina-nak hívnak és nagyon közel van az óceánhoz.

Alapvetően nagyon jól éreztem magam, annak ellenére, hogy szétfagytunk a városban az italok meg még mindig drágák:D

Szerencsére volt a társaságban 1-2 helyi srác, és itt az a jó szokás van, hogy a fiúk fizetik az italokat, akkor is, ha barátok vagytok. Akkor is, ha ott áll mellette az ő barátnője, akkor is fizeti neked is, így illik. És akkor is fizetik, ha ő maga nem is iszik, mert olyan kedves, hogy még ő furikáz is kocsival oda-vissza:D

Persze ezt sem lehet általánosítani, de általában így működik.

Szóval a drága italokkal nem kellett foglalkozni, finom koktéljaik voltak, maga a hely is szép volt, a zene is jó volt, és az etnikai összetétel is arányos volt. (ugyanis az arányokkal van a probléma, nem a jelenléttel!!)

Jó este volt, de a douchebag-ség itt is felütötte a fejét, ami kicsit zavart, főleg miután leöntötték a csodaszép szoknyámat sörrel:D

Ja és a legviccesebb dolog: hajnali 2-kor mindenhol feltolják a lámpákat és kifelé. Mindenhol. Mi Magyarországon akkor érünk oda:D

Bár mondjuk kezd tetszeni a dolog, így nagyon kellemes a menetrend. Este 10 körül már be vagy csípve 11 és 1 között megy a táncolás, csajokkal fotózkodás, 2-kor hazamész, még nem szakad le a lábad a magassarkútól, 3-ra már ágyban vagy, és másnap reggel 10-11 körül fel tudsz kelni, nincs elcseszve a szabadnapod.

Márpedig nekem ez volt az első hivatalos "weekend off". Azt hittem, hogy majd nagy programok lesznek, lehet elutazok egy hosszú hétvégére, de az előző lány miatt problémás is lett volna. A tervezés pedig nem minden kultúra része:D

Ettől függetlenül nagyon elégedett voltam a hétvégével, legalább az jól sikerült. Másnap ébredés után ismét San Francisco volt a cél, és nagyon örülök annak is, hogy minden hétvégémnek része, ha már itt élek mellette:)

Ennek örömére újabb "ELSŐ" dolog következett. Ugyanis az egyik legnagyobb büszkeségem, hogy amióta Amerikában vagyok, azaz április 14-e óta NEM ETTEM mekis kaját!!!

Mert megfogadtam, hogy nem kebelezhet be, és nem akarok pattanásos, anyadisznó lenni, mire hazaérek:D:D Arról már nem is beszélve, hogy van itt bőven elég egészségtelen táplálkozás mekis kaja nélkül is.

Hát ezt is megtörtük. Enyhe másnap, mcdrive (ki se kell szállni, juhúúú), junk food, hát mekiben kellett enni, ez van. Annyit még sikerült megőriznem méltóságomból, hogy csak krumplit ettem, Mango smoothie-val.:D

Amúgy meg az egész nap azzal telt, hogy az előző lányzó elbúcsúzott a várostól, ami azzal járt, hogy elvitt minket a kedvenc helyeire, gyönyörű kilátásokkal, átvezettünk a Golden Gate hídon, és szégyentelen mennyiségű fotót készítettünk, egyéni és csoport képek tömkelege.

Körbekocsikáztunk a városon, aztán megnéztük a hídnál a naplementét (ezúttal kocsiból, ami sokkal kényelmesebb, mint a tépő szélben állni a parton:D), majd beültünk egy étterembe kajálni és borozgatni kicsit:)

Vasárnap már kicsit ki kellett aludni az egész heti korán kelést, a pénteki bulit, a szombati mászkálást, így csak délután 3 körül értünk be a városba, felfedezni egy újabb környéket, megtalálni a város legjobb pizzázóját majd délután betérni egy jazz clubba, ahol nappal is éjszaka van és elfogyasztani 1-2 italt. (ezután rájönni, hogy az egy dolog, hogy a városba Bart-tal érkeztem, de az állomástól bizony kocsival kell hazamenni, sebaj, 1 koktélt nem lehet érezni, 3 perc az út és ez itt Amerika. Mert már így megy..annyira az élet része 1-1 jó ital, hogy elfelejti az ember magát, hogy "jajj kocsival vagyok, nem baj, úgysem számít itt, és végülis én sem érzem")

Hát így telt, jól telt a hétvége, és összességében ez a lényeg.:)

Aztán az eheti hétköznapokra, amikor nem szórakozni kellett, hanem a gyerekeket rendezni és végigvinni a mindennapokat, vissza is tért a bosszankodás, és részemről a minimumra szorítkozás. Túléltem, kitartottam. És sokat gondoltam arra, hogy vannak au pair-ek, akiknek az egész éve ilyen hadakozás mind a gyerekekkel mind a folyamatos rendrakással.

Ha mindig történik valami, és társaság is van folyamatosan, úgy meg egy kicsit el is marad az ember a saját életével. Így a héten megint be kellett iktatnom a napi edzéseimet, skype-olást, és némi shoppingolást is, ugyanis botrány, de még alig vásároltam magamnak valamit, amióta itt vagyok:D

De a vásárlás olyan horderejű dolog, hogy arról külön bejegyzés lesz majd nemsokára, ugyanis a Los Angeles-i vakációm előtt még fel kell frissítenem a ruhatáramat bőven:D

Most csak egy olyan info morzsát ejtenék el, hogy Amerika csodálatos, akció mindig van. Mindig!!!
Így történt az, hogy a kedvenc Victoria's Secret-embe betérve megláttam a bugyi akciót hölgyeim. Egy bugyi 10 dollár (2300 ft). Na most az akció úgy nézett ki, hogy ha 7-et vettél, 26 $ fizettél. 26-ot, a 70-en helyett. Kihagyhatatlan:D Ennyiért az ázsia centerben nem veszel 7 darabot:D:D És gyönyörűűek:)

Ez az au pair élet titka. Az apró jutalmak. 1 pohár bor, hétköznap este a vacsorához, egy kis fagyi a műszak után, hetente egy kis vásárolgatás. Komolyan az is számít, ha veszel magadnak egy testápolót, vagy pár bugyit:D De a legfontosabb, hogy minden héten kell valamit csinálni hétvégén, nem otthon punnyadni, menni, látni, kapcsolatokat építeni:)

És abban is biztos vagyok, hogy még mindig vannak olyan szögek, amiből még nem láttam a Golden Gate hídat.:D

Ezen a héten visszatértem a normális, kényelmes, minden nap edzős kerékvágásba, meg volt a vásárlás, szombaton San Francisco-i villásreggeli pár au pair lánnyal, aztán a szokásos nyakunkba vesszük a várost.:)

Vasárnap dolgozni fogok fél napot..dolgozni...moziba viszem a gyerekeket, ingyen popcorn huhúúúú:D

Jövőhéttől pedig komoly szervezkedésbe fogok, ami a Los Angeles-i kiruccanást illeti:)

Hihetetlen, de már június első napja van, és rengeteg mindent kell látnom a nyáron:)

Az én amerikai álmom:) (apró betű: vigyázat úti napló- hosszú bejegyzés következik:))))

Az elmúlt hétvégén annyi mindent láttam és annyi minden történt velem, hogy várnom kellett 1 napig, amíg lecsillapodik bennem az adrenalin túltengés és összeszedetten le tudom írni az élményeimet:)

Rájöttem, hogy ez a blog nem csak azért nagyon jó, mert egyszerre több emberrel is megoszthatom a történéseket, hanem azért is, mert segít felfogni, feldolgozni azt, hogy mindez velem történik:)

Ez a hétvége volt az eddig itt eltöltött legjobb hétvégém, olyan "lifechanging" élményekkel, hogy még most is beleszédülök, és próbálom elhinni, hogy tényleg én vagyok, tényleg itt vagyok:)

Nagyon szerencsésen alakultak a dolgok, ugyanis ezen a hétvégén látogatott ide San Francisco-ba egy Los Angelesben, szintén au pair-ként dolgozó magyar barátnőm, az ő los angelesi barátnőjével, Belgiumból. Még hetekkel ezelőtt vasárnapra foglaltunk egy egész napos buszos túrát, de akkor még azt hittem, hogy ennyi lesz a hétvégém. Nagyjából múlthét csütörtökön kiderült, hogy a host apukám egy születésnapra megy szombat este, ami azt jelenti, hogy du. 4-től kellene dolgoznom, ergo enyém az egész nap. A vasárnap volt a szabadnapom. De megkaptam a hétfő reggelt is, mert nem sok dolgom lett volna. Majd miután megtudta az "apukám", hogy barátaim vannak a városban, azt mondta, hogy elég, ha csak du. 6-kor kezdek, majd ő összeszedi a kisfiút a suliból, így nyertem egy hétfőt is magamnak.:)

Mondanom sem kell, hogy minden nap 6-7 között keltem, hogy 8-9 körül már San Francisco belvárosában legyek.

Ebből a szempontból Walnut Creek tökéletes, a házunk elhelyezkedése, meg még jobb. A háztól pontosan 3 perc levezetni  BART állomáshoz. (Ez a vonat, a hév és a metró furcsa keveréke, ami összeköti SF-t a környező városokkal az öbölben:))

Az állomáson hétvégén ingyen, hétköznap, napi 1 azaz EGY DOLLÁR-ért parkolhatsz:) A BART nagyon sűrűn jár, és 35 perc múlva le is tesz a belváros közepén.

Szóval minden adott volt a maximális időkihasználáshoz...

Day 1.

Már az első nap nagyon kalandosan indult. Mivel a lányok aznap érkeztek busszal, folyamatosan kontaktáltunk, hogy mikor is lenne jó találkozni, hogyan állnak a becsekkolással, reggelizéssel. Elküldtem a kis sms-em, hogy 10 perc és ott vagyok a belvárosi állomásnál, ahonnan ők 2 perce szálltak meg, mi legyen. Leszálltam a vonatról, ránézek a telefonra, hogy mi a válasz, és újra megtörtént.... Az iphone se kép, se hang. Ezt 3-jára csinálja (az elmúlt 1,5 hónap alatt), hogy normális töltöttséggel, térerővel, mindennel egyszer csak nem képes mást produkálni a sötét képernyőn kívül. Na most ott állsz egy város közepén, ahol életedben 2.-jára jársz, se hívni, se térképet megnézni nem tudsz. A lányok valahol kint reggeliznek, úgyhogy a recepción megvárom őket nem működik. Ott állsz és rájössz, hogy ennyi volt. Nem tudtok találkozni, nem tudod megkeresni őket, térképed sincs. Most akkor menjek haza, vagy kóvályogjak egyedül a városban, vagy mi.

Aztán itt dől el, hogy mennyire talpraesett az ember lánya. Hát gondoltam egy biztos, felmegyek a felszínre, körülnézek, végül is ez a központ, hát ha van valami tour info, ahol szerzek egy térképet legalább. Aztán rájöttem, hogy ez itt a csodálatos Amerika, ráadásul egy nagy város, tuti van vagy 10 Apple store, ezt is megkérdezzük. Hát szerencsés voltam, a mozgólépcsőktől már láttam, hogy igen, ott van a "Visitor Center" bemegyek, és egy lakásnyi méretű iroda volt, az összes falon tele térképekkel, prospektusokkal, city guide-okkal. Ha már itt voltam beszereztem 2 várostérképet és 1 city guide-ot ingyen. Majd megkérdeztem, hogy van-e esetleg a közelben egy Apple Store. Hát meglepő, volt.:D

1 sarkot lesétáltam, és már ott is voltam a hatalmas, 2 emeletes boltban, ahol kb. 40 emberke várja iPad-del a kezében, hogy segíthessen. Odamentem az elsőhöz, hogy "Hello, az iphone-om nem működik" kézbe vette, pikk pakk nyomkodott valamit és működött. Valami quick emergency restart-ot nyomott rajta, amit egyrészt nem is tudtam h kell (pedig nyomtam én hosszan rajta azt az összes két gombját, ami van neki:D), másrészt azt mondták nem is szabad túl sokat csinálni, mert elszáll az egész telefon. Biztató. Had ne mondjam, hogy mit gondolok az iphone-ról:D

Na de a lényeg, bekapcsolt a telefon, megvolt rajta az összes tel.szám, és már vártak is az sms-ek, hogy hol találkozzunk, az iphone-t meg majd megszervízeltetjük máskor, köszönjük szépen.

Aztán a 15 perces kis kaland után végre megtaláltam a lányokat a Union Square-en, ami egy nagyon szép kis pálmafás tér, ahol vannak székek, meg asztalok, és megebédelhet ott a sok kis üzletember, vagy csöves, vagy galamb:D Ezen kívül minden irányban van valami exkluzív márka 4-5 emeletes boltja:)

Megörültünk egymásnak a csajokkal, elmeséltem nekik, hogy miért is kellett rám fél órát várni, aztán a nyakunkba vettük a várost gyalog. Szerintem így lehet a legjobban megismerni egy várost, arról már nem beszélve, hogy egy ilyen hegyes-völgyes városnál minden utca vége meglepetést tartogat. Valahol lenézel és a hidat, valahol az Alcatrazt, valahol a felhőkarcolókat látod. Így egészen elsétáltunk a Chinatown-hoz.

Ez a városnak egy viszonylag nagy kiterjedésű része, ahol a világ legnagyobb kínai közössége él. Valamiért imádják a turisták, ezért elég zsúfolt. Szerencsére sikerült a főbejáratot megtalálni, így a híres sárkány kapun léptünk be a városrészbe.

Egyébként nagyon érdekes az, ahogyan a keleti kultúra jegyei összeolvadnak a modern irodahazákkal és a tengerrel a háttérben.

Ezt leszámítva én azért nem értem miért számít kiemelt turista látványosságnak. Persze egyszer megnézem, érdekes, meg minden, de azt hiszem, ha kimarad a rövid városlátogató túrából, akkor nem veszít sokat az ember. Ha csak nem az ázsiai kultúra rajongója:)

Elég zsúfolt és koszos is, és a turistákon kívül tényleg csak kínaik vannak a környéken. Rengeteg kínai étterem van (imádom a kínait és az ázsiai ételeket, de amikor sok ilyen étkezde van egy helyen, az akárki akármit mond, nem jó szagú:D) és rengeteg bolt, ahol ugyanazt lehet kapni. Szóval nem kell kétségbeesetten felvásárolni az első boltban az "5 képeslap 1 dollár" készletet,ahogyan én tettem, mert körülbelül még 200 boltban lesz ez az akció:D

Ebből a szempontból ki is emelném a környéket, szuvenírt itt érdemes vásárolni. De szerintem nem mondok újat azzal senkinek, hogy a kínai negyedben ugyanazt veszed meg, mint a part menti sétányokon, fele- vagy negyedannyiért. Így ki is használtam az alkalmat és beszereztem a hűtőmágneseimet, amit mindenhol veszek, ahol járok:)) Ettől függetlenül érdemes körbenézni, mert ha árban nem is, de választékban van különbség. Pl. 3 helyen is nézegettem hűtőmágneseket, mire találtam egy boltot, ahol a 4-ből 2 hatalmas fal végig csak mágnes volt:D

Ezután folytattuk a gyalogtúrát, ami a szépségétől eltekintve elképesztően kimerítő, olyan meredek emelkedők vannak, hogy az ember térde is belefájdul, mire felszenvedi magát a tetejére. Lefele menet meg még nehezebb tartani magadat a 80 fokos lejtőkön, szóval ezt a városnézést tényleg zárt, lehetőleg sportosabb cipőben javaslom.:)

A Chinatown után visszasétáltunk a központba, ami már önmagában is turista látványosság, ilyen utcaképekkel:

A belváros gyönyörű, az utcák gyönyörűek, de azért mesélek arról is, ami nem az. Itt San Francisco-ban a hajléktalanság hatalmas probléma. Emlékszem, hogy az utolsó hónapokban otthon mennyire az agyamra ment már az, hogy a belvárosban 20 percenként odajött valaki kéregetni. Olyan pofátlan dolog, hogy azt elmondani nem tudom. Főleg manapság, hogy már olyan erőszakosak, és nem értik, hogy nem adsz. Na hát ami itt megy, az nem csak idegesítő, hanem veszélyes is. Rengeteg a csöves, brutál csövesek, a budapestiek semmik ehhez képest. Az ember formájukat teljesen elvesztették, és tiszta vágás, sérülés az összes. Amikor közeledik feléd, érzed, hogy vele együtt 40 világvírus és fertőzés is közeledik. Olyanok, mint a város zombi-jai, ráadásul hordákban járnak, és nagyon erőszakosak. A turistáknak is mondja, hogy de neki, csak 1 dollár kell, hiába nem értik, megy és mondja, felszólít, hogy adj, és ha nem adsz jön utánad, hogy miért nem adsz, neki is kell ennie. Mintha a Te hibád lenne. Nagyon koszosak, agresszívak, követelőzőek. Ráadásul vannak alfajaik, a sima kéregető csövestől, az "útba igazít 1 dollárért", vagy a "vegyél valami bóvli szuvenír szart tőlem 1 dollárért" kéregetőig. És itt rengeteg a rendőr is, és mindenhol elmondják, hogy mennyire vigyázz mindenedre, szóval gondolom vannak helyek, ahol már nem csak kérnek. Ráadásul rengeteg az ilyen koszos hippi, aki végülis annyiban különbözik a csövestől, hogy nem csak nincs munkája, de nem is akar, viszont ugyanolyan természetesnek véli azt, hogy majd más emberek eltartják.

Na de ennyit erről, viszont ezt nem lehet szó nélkül kihagyni, mert az összes úti könyv és oldal elfelejti leírni, hogy itt ez a probléma mennyire elharapódzott. Az emberek megszokták, próbálják ignorálni. De amikor turistaként vársz a kis buszodra, és mindenki mereven néz maga elé, miközben egy zombie-ember ordibál félrészegen az üléseken fekve, fényes nappal, akkor azért elfelejted, hogy csodálatos helyen vagy, és igen csak beletrappolnak a komfort- vagy biztonságérzetébe. Még jó, hogy ezek a városnak csak bizonyos részei, amit az első nap megjegyzel és próbálsz elkerülni, a központi tereken és állomásokon, pedig sajnos minden város így néz ki.

Szerencsére megjött a buszunk, ami kiragadott az 5 perces zombie-filmből. A közlekedési rendszer úgy működik, hogy 2 dollárt fizetsz kapsz 1 jegyet, amivel 3 órán keresztül felszállhatsz az összes közlekedési eszközre (kivéve a cable car-t). Ez szerintem elég jó ár, ráadásul nagyon jó a hálózat is.

Így hamar eljutottunk a következő állomásunkhoz, az Alamo Square-hez, ahol a képeslapokról és filmekből ismerős viktoriánus színes házak találhatók, amiket ők csak úgy hívnak, hogy "painted ladies":)

Egyébként bárhova is utazol, bármelyik látványossághoz is tartasz a hegyek-völgyeknek köszönhetően a kilátás mindig gyönyörű, ami hamar kifejleszti az emberben az "úttest közepén fotózok és leszarom a forgalmat" nevű gént:D Így fél nap alatt megszokod, hogy minden 3. fotód elkészítéséért szinkron dudálást hallhatsz:D Én az udvariasabb közlekedők közé tartozok, aki igyekszik betartani a szabályokat és nem agresszívkodni, akár gyalog, akár kocsival vagyok, de itt ezt hamar elfelejti az ember, és ez az eredménye:

Végül megtaláltuk a parkot, és követtük a tömeget, így a házikók is hamar előbukkantak. A turistáskodás alapszabálya (azon kívül, hogy a nyakadban lóg a fényképeződ és nem illik a zoknid a ruhádhoz:D), hogy mindig ott van néznivaló, ahol annyian állnak, hogy nem látsz semmit:D

Mégis sikerült egészen képeslap-szerű, ember tömegmentes fényképeket készíteni, és kipipálnom az egyik legszebb részt San Francisco-ból:)

Ezután sajnos el is érkezett a szombati nap vége, délután 4-re vissza kellett érnem a városkámba és munkába állni, de így is nagyon örültem annak, hogy ennyi minden belefért az első napba.

Day 2.

Legizgalmasabb naaaaap:)

Már reggel 6-kor fent voltam, 7-kor pedig már a vonaton ültem. Amikor lefoglaltuk a túrát még nem tudtuk, hogy ezen a napon lesz a "Bay to Breakers", ami azt jelenti, hogy mindenféle vicces jelmezekben keresztül futnak a városon az óceánig az emberek:D Így a túra miatt ez kimaradt, amit egy kicsit sajnáltam, de itt szerencsére majdnem minden hétvégén van valami, úgyhogy lesz még részünk őrületben erre felé:)

Viszont a túra nagyon megérte, gyönyörű helyeken jártunk. A lányok hosteljénél összeszedett minket egy busz, ami elvitt a túrabuszhoz. Első programként átvezettünk a Golden Gate hídon, ami szerintem minden alkalommal lélegzetelállító:) Majd megálltunk a túloldalon egy fotószünetre, egy kiépített terecskén, ami azért van kitalálva, hogy a kötelező Golden Gate-es képek elkészülhessenek:)

Aztán persze az egész busz ránk várt, mert a kínai 10 fős család befoglalta a legjobb helyet és 20 különböző felállást prezentáltak, amit a náluk lévő összes kamera, fényképező, telefon, tablet és egyéb kütyü rögzített, márpedig nekünk a legjobb hely kellett az életre szóló fényképeinkhez:D

A következő állomás a John Muir Woods Nemzeti Park volt, ahol a Californiára jellemző redwoods (vörösfenyő erdő) található, gyönyörűszép ösvényekkel. Nagy kár, hogy az ilyen túráknál időre mész, és 1 órát kaptunk, amibe a közepes hosszúságú ösvény fért bele, fényképezési idő ráhagyással:D

Az lehet az igazán jó, amikor az embernek ezek az átlagos hétvégi kirándulásai, és végig járhatja a legeldugottabb ösvényeket is, anélkül a kényszer nélkül, hogy elkészítse a tökéletes fényképeket. Mert hát azok kellenek. De mégis elveszi az ember idejét a rácsodálkozástól.

Érdekesség egyébként, hogy George Lucas is errefelé lakik, és a Muir Woods-ban forgatták a Jedi-visszatér ewok erdős részeit:)

Ezután volt egy 1 órás megállónk Sausalito-ban, ami egy picike városka a Golden Gate híd túloldalán, gyönyörű kilátással a SF skyline-ra és az öbölre. Ezt tartják California legfestőibb városának, és elképesztő árakon vannak az ingatlanok. Mondjuk ilyen kilátással meg is értem:)

Egyébként itt a kilátáson és fejedből kinézésen kívül nem sok tenni-látnivaló van, ami azért egy idő után megkönnyebbülés.

Lehet enni, inni és akkora fagyikat enni, mint a fejed:D Vigyázat, becsapós, itt a 2 gombóc fagyi európai méretekben mondjuk 1 kis vödör :D

És már robogunk is tovább, következő állomás a belváros, Pier 33, az Alcatraz kompok dokkolója.

Bár nagyon nagy szerencsénk volt az időjárással San Francisco-hoz képest, és elég volt egy pulcsi egész nap, mégis cipeltük a bőrkabikat is, ami végül kifizetődő volt, jegesszeles sarki időjárás van a vízen és a szigeten:)

Ettől függetlenül az út gyönyörű.

A börtön, pedig nagyon érdekes, interaktív. Persze csak akkor, ha jól beszélsz angolul, vagy spanyolul, németül, franciául, oroszul, kínaiul. Merthogy audio tour van. Ami azt mondom, hogy jól érthető, követhető. De ez általában az ember szókincsétől függ.

Mindenesetre nagyon részletesen bemutatnak mindent, megszólalnak volt fegyencek, fegyőrök, mesélnek, vannak hangeffektek is a felvételben egy lázadásról, történetek a szökési kísérletekről, a sötét lyukakban töltött "büntető" éjszakákról, és arról, hogy milyen érzés volt, ahogy a tenger minden nap elvitte a szabad emberek hangját a san francisco-i partokról.

A cellatúra után még ott maradtunk és körbejártuk a szigetet, gyönyörű a kilátás, de azért a szél hamar betereli az embert:)

Visszakompoztunk, délután 5 óra körül volt, és ezzel hivatalosan is véget ért a túra. De mi úgy döntötünk, hogy folytatjuk a városnézést.

Pár perc sétára volt a Pier 39, ahol hangulatos tengerparti éttermek voltak, az egyik ilyen helyen meg is kajáltunk.

Természetesen hamburgerkülönlegességet:D

Aztán jött a Pier 39, fókapihenő. Ami nagyon nagyon cuki dolog, egy rakás oroszlán fóka egy helyen, folyamatosan mondja az összes, hogy "uuu-uuu-uu-" így elképesztően hangosak, és napoznak, játszanak, beugrálnak a vízbe, és szokásos fókacukiságokat csinálnak, és nagyon selymesek. Legszívesebben befeküdnék közéjük és megnyunyorgatnám az összeset. De akkor valószínűleg most nem írnám ezt e bejegyzést, így csak fényképeket készítettem:)

Ezután megint fogtunk magunknak egy buszt és versenyt futottunk az idővel, hogy elkapjuk a naplementét a Golden Gate híd lábainál:) És sikerült. És megint jól jött a kabát.

De ott ülni a tengerparton a homokban, a boldogan futkározó kutyák között, és végig nézni a napot, ahogy eltűnik a híd és a californiai hegyek mögött, elmondhatatlan érzés. Az, hogy a naplementére várás közben, egyszer csak kiszúrtuk, hogy oroszlánfóka úszkál a parttól kb. 10 méterre, már csak hab a tortán:)

Mindenesetre ez a látvány tökéletes befejezése volt a napnak:)

Sötétedés utáni rövid kaland volt még, ahogy a buszfele menet az utcán egyszer csak szembe találtuk magunkat két megtermett mosómedvével. És igen, selymesek, és puhák, és aranyosak. De veszélyesek!! Szóval nem odamenni, hogy jajjdecukiii még sosem láttam mosómedvét, mint ahogy azt én akartam, amikor először láttam:D

Day 3.

A harmadik nap már kicsit nehezebben ment a felkelés, de annyira örültem, hogy így alakult a beosztásom, hogy azt elmondani nem lehet. Fáradtság ide vagy oda, de 10 órakor már bent voltam a városban, a megbeszélt találkozó pontomon a lányokkal. A mai napra hagytuk a light-osabb dolgokat, amik kimaradtak.

Azzal kezdtük, hogy megvettük a daily pass-t a tömegközlekedésre, mert már kímélni kellett a lábunkat, ráadásul a cable car használata is benne van, korlátlanul. Így pedig egy 20-30 perces buszozást is megengedtünk magunknak az Ocean Beach-hez, ami San Francisco óceán felőli partjánál található, és ami a több mérföldes, homokos, hivatalos "beach". Azt nem mondanám, hogy klasszikus beach, mert se pálmafák, se part menti kajáldák vagy toálett.:D Ennek az is lehet az oka, hogy nem nagyon strandolnak itt, mivel a víz a legnagyobb nyári kánikulában is 15 fokos maximum, ami nagy kár.

Ettől függetlenül én életemben most láttam először az óceánt, és hatalmas, és végtelen, és lélegzetelállító. Eltöltöttünk ott egy jó fél órát, plusz szereztünk a talpunkra egy kis égési sérülést a forró homoktól, de cipőben esélytelen, hogy végigsétálsz:D

Még a lábimat is beletapicskoltam a vízbe, de annyi pont elég is volt.

Utána elmentünk a Golden Gate Park-hoz, ami minimum 10 hosszú buszmegállónyi helyet ölel fel, szóval nem egy Városliget. Ráadásul csak 1-2 park rész rendezett, padokkal, több helyen, erdőszerű sűrűség és összevisszaság uralkodik. Kicsit olyan, mint a Central park, hogy nagyon nem mindegy, hogy melyik részen mész be és tévedsz el, haha:D

Hát mi nagy valószínűséggel a nem jó helyen mentünk be, elég erdős volt, kicsit ijesztő, 1-2 bokornál vagy padon ücsörgött valaki, vagy frizbízett magányosan 1-2 pasas. (Ezt nem igazán értettük, mert többen, a parton vagy a parkban frizbizni oké, de az erdő közepén egyedül hajigálni a frizbidet elég pszichopata gyilkosos:D)

Szóval tettünk egy kört a kis tavacska körül, amire rábukkantunk a susnyás rész után, de amikor ilyen erdőmunkás, fura munkás emberek megkérdezték, hogy eltévedtünk-e, akkor mindenkinek eszébe jutott, hogy a horrorfilmek szoktak így kezdődni, szóval elhagytuk a helyszínt:D

Ettől függetlenül valahol a több száz négyzetméteres park területén található pár múzeum és kert, azokat biztos érdemes megnézni. De nekünk mára még volt más program is.

Visszamentünk a belvárosba, betértünk a Walgreens-be, hogy műanyagdobozos előre bekevert salátákat, és előre kockázott gyümölcsöt ebédelhessünk barna papírzacskóból:) Nem is akárhol, hanem a Union Square-en, mert az úgy nagyon hangulatos.

Ráadásul a téren van Cable car megálló is, így ebéd után az volt a terv, hogy elkapunk egyet. Hát elment 1, tele volt. Jön még egy, lett volna hely, megkérdezzük, hogy a Lombart street fele mennek-e, hát nem, de a vicces irányítóbácsi már mondja is, hogy nem arra mennek, de mehetnek, ha 3 ilyen csinos lány száll fel:D

Jót nevettünk, de persze mission impossible, azért megkérdezték honnan jöttünk. Hungary. Nagyon jó, gondoltuk úgysem sokat mond:D

A harmadikra sikerült felszállni és ráadásul kint lógos kapaszkodós helyünk volt. Ami azért egy kicsit veszélyes, mert a szembe jövő cable car kb. 10 centire tőled megy, a parkoló autókról már nem is beszélve:D

Mindenesetre nagyon hangulatos, gyönyörű a város így:)

Aztán megérkeztünk a Lombard Street-hez, amit én bár már láttam mégis gyönyörű szép. Maga az utca is és a kilátás is az utca tetejéről:)

Majd ezek után a képen látható messzeségben emelkedő Coit tower-hez is felsétáltunk, ami a nap utolsó projektje volt. Buszozás ide vagy oda, így is sikerült lejárni a lábunkat, de az biztos, hogy a 3 nap végig edzés is volt:D

A torony tetejéről egyébként meglepő és váratlan fordulat, gyönyörű a kilátás az egész városra:)

Vissza is tudtunk nézni a kanyargó Lombart Street-re, hogy lássuk, mennyire sokat sétáltunk át:

Sokat. :)

De aztán ennyi volt mára, lesétáltunk, és megcéloztunk a város közepét újra. Várunk a következő cable car fuvarra. Jön egy, nincs hely. Jön még egy, az idős kínai hölgy bepofátlankodik elénk, így már csak 2 hely marad, mi meg hárman vagyunk. Azonban ahogy elindul mellettünk a kocsi halljuk, ahogy kiabál az irányítóbácsi "heeey girls, are you hungary?" :D:D Hát mégis csak mondott valamit, vagy legalábbis megjegyezték. Nagyon vicces volt, ugyanaz a kocsi volt, amire órákkal korábban is megpróbáltunk felszállni.

Végül feladtuk, bebuszoztunk egy darabig, és félúton kaptunk el egy kocsit, amire sikerült is végre felszállni. Természetesen 2 perce sem utaztunk, amikor már kokettáltak velünk az irányítóbácsik, megkérdezték honnan jöttünk, végre elhangzott az "are you hungry?" poén is, csak mert ma még nem hallottuk:D Majd ahogy süvítünk az utolsó állomások felé egyszer csak rámnéz a pasas és azt mondja, hogy "wanna drive it?" Én meg "hát persze, hogyne" gondolván, hogy hülyéskedik. De nem hülyéskedett, már nyújtotta is a kezét, hogy átugorjak a padokon és egyszer csak ott voltam az irányító résznél. Ilyen nincs, és nem hiszem el. Ott állok a cable car közepén, minimum 15 turistával a fedélzeten (akik nagyon lelkesek voltak és még "húúú"-ztak is a performanszhoz), és én vezetem. Persze azért gyorsan tájékoztattam a legénységet, hogy nem vagyok egy erős ember, de ennek ellenére meg tudtam állítani a kocsit, sőőt én állítottam be a végállomáshoz:)

Komolyan mondom, hogy hihetetlen dolgok ezek. És mekkora jófejek már itt az emberek. Valószínűleg nem árt persze, ha az ember csinos, és nő:D

De ez akkor is felkerül a "lifetime memory" listámra:)))

Ezután leszálltunk és már ott is voltunk a BART állomásnál. 1 óra múlva már otthon voltam, munkára készen, ami összesen 3 óra volt, és a leckeírás-fürdés-fekvésen kívül nem sok mindent takart.

Elképesztő 3 nap volt. Ráadásul a kedves magyar barátnőmet valószínűleg hamarosan meglátogatom Los Angeles-ben, ami viszont elképesztő 1 hét lesz.

Fél évvel ezelőtt nem gondoltam volna, hogy ilyen élményekben és utazásokban lesz részem. Szédítő belegondolni, hogy milyen események, lépések, döntések sorozata vezeti el az embert az éppen adott élethelyzetéhez.

Azt tudom mondani mindenkinek aki hezitál, aki nem érzi hogy ott van, ahol lennie kell, aki már elfogadta, hogy a mókuskerék lesz az életünk, hogy tessék belevágni, megcsinálni, apró lépésekkel elkezdeni és hagyni, hogy összejöjjenek a dolgok. Mert egyszer vagyunk fiatalok, minden lehetőség bezárul előbb-utóbb, arról már nem is beszélve, hogy:

Az első hónapforduló :)

Ünnepélyes bejegyzés következik!!!:)
Így tehát öntöttem magamnak egy pohár jóféle californiai bort (isteniek, napfény ízűek:)), kitelepedtem az étkezőbe, hogy ne maradjak le a mosómedvék éjszakai vándorlásáról, és gyorsan átfutottam a több száz ötletet és úti célt, amit eddig sikerült összegyűjtenem a bakancslistámra csak California területén!:)

Hihetetlen, de pontosan ma van a 4. hetem itt Californiában. Olyan gyorsan elszállt ez az első hónap, hogy észre sem vettem. Valószínűleg ezért a mindennapi rutin megszokása,ügyintézések, beilleszkedés, átállás és a többi okolható.

A megérkezésem utáni néhány nap olyan homályos, mintha 1 éve lett volna. Az első napokban olyan izgatott voltam, hogy nem is akartam kipihenni az utazást és az időeltolódást. Korán keltem, későn feküdtem. Hát ezt 2 napig lehet bírni egészen pontosan. Utána a következő 2 nap ment a du. 2-ig alvás:D

Az első egy hetemben itt volt velem a család előző au pair-je, aki 2 évet töltött velük. Ez hatalmas segítség és biztos háttér egy új au pair-nek.

Egyébként nagyon sokat elárul a leendő családodról a fogadtatás és a kezdetek.

A host családodnak lehetősége van befizetnie téged az orientáció 0. napjára, ami egy vezetési kurzus, rengeteg KRESZ szabállyal, amit hasznos tudni, mert nagyon nagy különbségek is vannak. (Vezetésről külön bejegyzés lesz;))

Ezután eldöntheti, hogy megajándékoz-e téged egy new york-i városnéző túrával. (Ha nem teszi, még mindig befizetheted magadat, de szép gesztus, és nekik nem egy vészes összeg.:))

Ezek után, pedig szervezheti úgy az első hetedet, hogy ott legyen az előző au pair (már ha volt nekik és nem ők is frissek a programban:)). Ez nekik azzal jár, hogy 2x fizeti ki ugyanazt a hetibért.

Na most az összes fentebb felsorolt dologból le lehet szűrni még mielőtt elindulnál, hogy mennyire figyelnek oda rád, mennyire fontos nekik az, hogy beilleszkedj, hogy gördülékenyen átállj és a többi.  Igazából a jó család ezekre a dolgokra úgy gondol, mint kedves, segítőkész gesztusok, arról már nem is beszélve, hogy nekik is sokkal jobb, ha tisztában vagy a KRESZ szabályokkal, és 1 teljes heted van arra, hogy megtanuld a napi rutinjukat a régi au pair-től.

Nem azt mondom, hogy nem érezheted jól magad egy olyan helyen, ahol ezek a dolgok elmaradtak. Csak azt mondom, hogy amelyik család így indít, azzal érezd magad nagyon szerencsésnek, mert mindent megtettek azért, hogy a lehető legjobban sikerüljön a váltás mindkét fél számára:)

Tehát az én családom ilyen kedves, és figyelmes volt velem, amiért már az első perctől éreztem, hogy nagyon jó dolgom lesz itt nekem, velük.

Az első munkanapomat egy sport club-ban töltöttem, a medence partján, 30 fokban, április közepén!:)

Ugyanis ez is egy újabb gyöngyszem. Családi sportklubtagság van. Egy csodálatos, 5 csillagos spa és fitness-ben, 3 teremnyi aerobic és hatalmas edzőterem, kinti-benti medence, jacuzzi, szauna, squash-, kosárlabda, teremfocipályák.

Szóval ez volt az első napom. Feliratkozás a host apukámmal a családi klubtagságba, és egy fél nap a medence parton. Természetesen leégtem, de az mellékes volt.:D

A következő 2 napon aludtam, kipakoltam a bőröndömet, elrendeztem a szobámat, kicsit skype-oltam, és kicsit mászkáltam a városban.

A 3. estém, szombat volt, és elmentünk vacsorázni-bulizni az előző au pair lánnyal és barátaival. Újabb hatalmas pozitívum: instant barátok.:) Ezért is nagyon jó, ha veled van az előző kollegina:) Hasznos tanácsokkal lát el a gyerekekkel kapcsolatban, megmutatja a jó helyeket, a jó shopping pontokat, és bemutat a barátainak. 3 napja érkeztél, és már megismertél korodbeli embereket. Az már csak hab a tortán, ha jó fejek. De hát mit mondjak, szerencsés ember vagyok, jó fejek!:)

Még a következő nap is aludtam, aztán egy vasárnapi barbeque party keretein belül megismertem az egész családot. Ugyanis rendeztek egy hatalmas "Welcome-goodbye" kerti partit. (Kivételesen szerencsés vagyok fokozatú gesztus:))

Na most itt sok minden történik egyszerre. Főleg ha nem 2x2, hanem 2x4 nagyszülő van. Mert hát ez Amerika, az emberek elválnak és újraházasodnak. Próbálod megjegyezni a neveket, hogy ki kinek a szülője, ki kinek a felesége/férje, unokatesók, tesók, ki hol él, és közben válaszolok az összes kérdésre is magamról, a családomról és Magyarországról. De azért közben inni is kell, mert ez itt Amerika, mindenki szereti az élvezeti cikkeket, ráadásul ez itt California az emberek teljesen lazák, és bizony italoznak. Ezen kívül még arra is kellett figyelnem, hogy mind az ötféle torillat és tízféle szószt és mártást és dipping-et kipróbáljam, és hogy egyek az összes salátából, illetve minden tipusú bbq húst kipróbáljak:D

Voltak tipikus piros műanyag poharak, és a ház előtt (nem teljesen szabályosan:D) parkoló nagy számú autó miatt még a rendőrség is becsöngetett. (wohoo, első buli és már kijöttek a rendőrök:D)

Ezután megkezdődött az első hivatalos, dolgos hetem. Aminek az volt a célkitűzése, hogy megtanuljam az útvonalakat, megszokjam a vezetést, megtanuljam a heti rutint, és hogy miket szeretnek enni, játszani, nézni, hallgatni a gyerekek.

És akkor nézzük, hogy hogyan is néz ki a napi rutin. Van egy 6 éves kisfiúm és egy 11 éves kislányom, így mindketten suliba járnak, és rengeteg iskola utáni elfoglaltságuk van. Itt Amerikában nagy divat 50-féle dolgot csináltatni a gyerekkel, a sport is külön kultúra, az a minimum, hogy a gyerek tud úszni és baseball-ozni, meg akkor még választhat, hogy mit sportol, táncol, milyen szakkörre jár. Megvannak a hátrányai, de én azt mondom, inkább mozogjon minden nap, mint hogy a parkban bandázzanak, és hülyeségeket csináljanak, vagy a facebook-on kommentelgessenek.

Szóval hétköznapokon reggel 7-kor kelek és 8-ig tart az 1. műszak. Ami annyiból áll, hogy megbizonyosodom arról, hogy a gyerekek felkeltek (naná, hogy felkeltek, már rég mesét néznek:D), elkészítem a reggelit (amiről sokszor lemaradok, hiszen már fél órája fenn vannak, megéheztek, megreggeliztette őket apuka:)) és csomagolok uzsonnát. Megbizonyosodok arról is, hogy felöltöznek, fogat mosnak időre, mert itt ugye divat az, hogy egy szülő több gyereket elvisz reggel. Így mondjuk hetente, 2 hetente 1x viszem el a gyerkőcöket suliba. Ha éppen úgy van, akkor kipakolok a mosogató gépből és nagyjából ennyi volt a reggelem, igazából fél óra. Szóval bőven van időm 8-ig nekem is megreggelizni, felöltözni, fogat mosni, így amikor 8-kor kirepültek a gyerekek indul a "szabadidőm" délután 3-ig.

Délután 3-kor felszedem a kislányomat a suliban, hazahozom, egy kis kikapcsolódás a TV előtt és nassolás, aztán elkezdi a lecke írást. Tehát azon kívül, hogy hazahoztam és elérhető távolságban vagyok, ha kellek, semmi dolgom nincsen:D

5-kor pedig elindulok a kisfiúért, hazahozom, egy kis uzsi, TV, aztán ott is kezdődik a leckeírás, ami kb 15-20 perc, és segíteni is kell. Ezen kívül vannak az iskola utáni programok, sportok, ahova hozom-viszem őket. Így sokszor a munka nagy része furikázás, amit nagyon élvezek.

Este valami kis vacsit összedobok, bepakolok a mosogatógépbe, megbizonyosodok arról, hogy mindenki lefürdött (azért ezt a szót használom, mert már csak rájuk kell nézni, nem kell ott állni mellettük:)), aztán 9-kor bed-time és én végeztem.

Ezen kívül heti 2x kimosom a szennyesüket (mosogépbe be-ki, szárítóba be-ki, nem nagy szám:)) és hétvégente fél napokat dolgozok. (havonta 1 hétvége, pedig teljesen szabad)

Szóval elképesztően jó dolgom van, mert a beosztás nagyon laza, a munka könnyű, alig van dolgom, és sok a szabad időm. Van saját kocsim, amit bármennyit, bárhova használhatok, így azon sem kell aggódnom, hogy hogy jutok el ide-oda.

Nagy szerencsém van, mert van ez a családi sport klubtagság. Így nem kérdés, hogy ahogy végeztem reggel, indulok az edzőterembe.

Igazából ebben az hétköznapi szabad 5-6 órácskában nagy dolgokat nem tudsz véghez vinni. Ilyenkor tudsz skype-olni, edzeni és shoppingolni. De pont tökéletes, mert mindenre van időd. Így mire jön a hétvégi szabadnapod már lehet nagyban gondolkozni.

Szóval minden nap edzés. Ami nagyon fontos. Ugyanis az amerikaiak sokat esznek. És hát ha megkérdezik kérek-e, én természetesen kérek, így én is eszem állandóan. És köztudott, nem salit esznek, szóval hamar jönnek a plusz kilók, edzeni kell.

Arról már nem is beszélek, hogy mekkora luxus az, hogy naponta(!) edzel 1,5 órát. Hát ezt otthon, a mókuskerék mellett nem lehet megtenni. Örülsz heti 1-2 futásnak, vagy elmész egy 30 perces speed fitness-re, mert manapság már ennyi mozgás is elég. (hát persze:D) Borzasztóan élvezem, ahogy a 4 hét alatt beépült az életembe a sportolás, érzem, hogy egyre többet, nehezebbet bírok és csak 1,5 kilót híztam, háh:D

(Hasznos tipp: amikor megérkezel mérd le magad pound-ban, hogy tudd, hogy honnan indultál:D)

Persze az első héten még nem volt mindennapi edzés. Talán 2x mentünk és akkor is inkább csak napozni. Olyan szívmelengető belegondolni, hogy április közepén napozol:)

Szintén az első héten került sor a jól bevált shopping pontok és olcsó kajáldák bemutatására.

Amikor megérkezik az ember az USA-ba általában sok mindent kell venni. Nekem pl. semmilyen likvidem nem volt. Semmi. Hiszen minek cipelje az ember a plusz kilókat, így is fél kiló választotta el a bőröndömet a túlsúlytól. Arról már nem is beszélve, hogy a fényképező vásárlást is ittenre hagytam, amit nem bántam meg. 35 000 ft értékben vettem egy otthon 50 000 ft-ért megvásárolható Nikon kamerát. (az első heti fizumból, ez a legviccesebb, és még maradt is:))

Aztán eltelt az 1. hét és magamra maradtam.

Furcsa volt, hogy nem igazán volt jetlag-em, persze 2 napig aludtam du. 2-ig, de ezt otthon is simán megcsináltam. Furcsa volt, hogy nem voltam szomorú vagy melankolikus az első napokban, és hogy a honvágynak a szele sem csapott meg.(azóta sem)

Ezeken mind elgondolkoztam egy kicsit, na de amikor az első egyedül töltött napokkal gond nélkül megbirkóztam, akkor már úgy éreztem, hogy ez nem normális, ezt nem lehet így. Aztán rájöttem, hogy én ilyen vagyok. Tényleg nem akadok fenn semmin, kicsit talán jégcsap is, de én azt a szót szeretem használni, hogy "easy-going". Ennek is keresem a kifejező magyar fordítását. Szóval biztos vagyok benne, hogy a személyiség rengeteget számít abban, hogy milyen lesz az 1 éved. Mindenki azt mondta, hogy az első 2 hét nehéz, nem feltétlenül jó. Hát én az első naptól jól érzem magam.

És az első naptól kezdve odataláltam mindenhova kocsival, koordináltam a gyerekeket, nem égettem le a kaját és minden rendben ment.

Na nem azt mondom, hogy megcsináltam, imádtak a gyerekek. Hiszen szerencsétlenek megszoktak, megszerettek valakit, aki 2 évig velük élt, és most én mászkálok körülöttük az ő életterükben. A kisfiúval kicsit nehéz is volt néha. Sokszor mondta, hogy menjek el, egyedül akar lenni. De a gyereknevelésről is lesz egy külön poszt. Abban biztos vagyok, hogy amit az elmúlt 1 hónapban csináltam célravezető volt. Rend és fegyelem van.

Az elmúlt 3 hét pedig azzal telt, hogy jártam az összes suliban, edzésen, uszodában, találkoztam a tanárokkal, edzőkkel, barátokkal, próbáltam megjegyezni a neveket. Voltam élelmiszer "boltban" (külön poszt), hogy megismerkedjek az ételekkel, bevásárlással, elvittük a host dad-el a kocsimat tankolni, megnézni mit hogy kell rajta ügyködni. Sorban álltunk a hivatalban, hogy meglegyen a Social Security Card-om, ami után lehetett menni a bankba, hogy meglegyen a bankszámlám. Látogatás az Apple Store-ban, hogy működjön a kis iPhone-om, amit kaptam és fogalmam sincs, hogyan működik:D Találkozás a community counselor-ral, szerződés aláírás, és egy kis beszélgetés az előttem álló 1 évről.

Ezen kívül, pedig váráslás: kaja, műszaki cikkek, ruha, gyógyszerek (ugyanis itt az allergia elképesztő, 12 órája sem voltam itt, amikor úgy bedurrantam, hogy alig láttam), fürdőszoba cuccok. 

Skype maratonok megkezdése, hiszen az otthoniak hiányolják az információt és el vagy ezzel maradva az első hét izgalmai miatt. Plusz 1-2 meeting környékbeli au pair-ekkel, hiszen a kötelességeken, ügyintézésen és otthoni kapcsolattartáson kívül arra is figyelni kell, hogy az ember elkezdje felépíteni a következő 1 év szociális hátterét.

Szerencsém van, mert az előző au pair legközelebbi barátnője nagyon jó fej, meg van az egy-hullámhossz  és az ő családja is sportklub tag, így vele szinte minden nap együtt lógunk. Nagy kár, hogy augusztusban végez a programmal.

Szóval miért is nehéz itt a szociális élet...

- közel nem biztos, hogy a körülötted levők jófejek, vagy csak neked valóak

-Az au pair-ek jönnek-mennek és általában nem ugyanakkor, mint Te.

- hatalmas nehézség a nyelvi akadály. Én tisztelem azokat, akik belevágnak a programba alap nyelvtudással, hogy felhozzák magukat, de ettől még elég nehéz jó kapcsolatot tartani egy olyan lánnyal, aki semmit nem ért, amit mondasz, főleg ha csak te beszélsz, mivel ő 1-2 mondatban tudja kifejezni magát. Ez a pont egyébként ki is ejti a környékeden élők egy részét. Borzasztó nyögvenyelős egy találkozó, ha nem megy a beszélgetés, nem lehet poénkodni

-klikkesedés: bizonyos nemzetek elfelejtik, hogy miért jöttek, és ezt meg is tehetik, mert rengetegen vannak és összefognak, együtt lógnak és az lesz a vége, hogy 1 év után ugyanúgy beszél angolul, mert állandóan az anyanyelvén beszélt. Na most az sem szórakoztató, amikor egy olyan asztalnál ülsz, ahol a lányok 2 mondatonként átváltanak németre, spanyolra, franciára.

-"underage": itt 21+ az alkohol fogyasztási határ. Ez azt is jelenti, hogy a bárokba és clubok-ba sem mehetnek be, nem csak nem ihat. Na most nem azt mondom, hogy vedelni és bulizni jöttem, ezért is hagytam ezt utoljára, de ez is része ennek a dolognak és nagyon lehangoló, amikor nem engednek be pár lányt a társaságból és így mind mehettek haza. Vagy ott maradhatsz és bulizhatsz egy jót, de akkor ugyanúgy elfelejtheted a barátokat:D

Ettől függetlenül az elmúlt 3-4 hétben találkoztam kb. 7-8 au pair-rel, és még most is folyamatosan ismerek meg új lányokat. De még a legtöbb kapcsolat bizonytalan a fent említett okok valamelyike miatt.

Mégis azt mondom, hogy a szociális élet résszel is elégedett vagyok az első 1 hónapra. Csomó lányt megismertem, voltam 3x bulizni, 1x mozizni, kajálni, kávézni, várost nézni. És szerencsére jófej lányokkal találkoztam:)

Mindenesetre úgy érzem kellett és kell is pontosan 1 hónap, hogy az ember letelepedjen és elkezdje élvezni a dolgokat.

Túl kell lenni a hivatalokon, adminisztráción, ügyintézéseken, illedelmességi látogatásokon. Ki kell tapasztalni a család preferenciáit, életritmusát, mikor esznek, mikor kelnek, ki kell alakítanod a te új életritmusodat, beosztani az időt a munka, a skype-olás, az edzés, az itteni barátok között. 

És ezen a héten jutottam el oda, hogy elkezdtem utána olvasni, hogy miket is érdemes megnézi Californiában.

Persze már most bajban vagyok, hiszen kb. 150 helyre kellene elutaznom 1 év alatt:D

De ez sem szegheti kedvem, mert úgy érzem, hogy mindent, amit nagyon akarok meg fogok tudni látogatni, és a tudat, hogy akár 1-et is láthatok ezek közül elképesztő, life changing!!!

A lehető legjobb döntés volt belevágnom a programba és megismerni egy új világot.

Romantikus, hogy a megérkezésem hónapfordulóján volt ténylegesen az első nap, hogy azt mondom helyben vagyok. Csúszás nélkül megy a napi rutin, mindenhova odatalálok, meg volt az első tankolás, az összes háztartási gépet tudom kezelni, minden kapcsolót tudom, hogy mire való, megvannak a trükkjeim a gyerekek lekenyerezésére, és a viták kikerülésére, sőt ma van a napja annak, hogy az én kisfiúm először megölelt!!!:) És ez nála hatalmas szó!!:)

Szóval innentől kezdve azt mondom, hogy sínen vagyok, mehet a menet!

Alig várom, hogy elkezdjek utazgatni, nektek pedig sokat írni arról, hogy milyen itt a kajálás, a vezetés, a sportolás  a bevásárlás, a társadalmi szokások, a köszönés, a nevelés, a furcsa szabályok, milyen California és az én kis városom Walnut Creek, milyen élővilággal kell farkas szemet néznem, és milyen szavak ragadnak rád elsőnként:)

Még nem tudom, hogy fogom rangsorolni, miket nézzek meg a sok száz hely közül, de abban biztos vagyok, hogy minden egyes utazásról lesz úti napló, mert én ezért (is) jöttem!:))

Az első 4 nap...:)

Az indulás előtti időről csak röviden mesélnék, mert abban 100%-ig biztos vagyok, hogy mindenki másképp éli meg az élete hátrahagyását. Illetve abban is, hogy kizárt dolog, hogy időben kezdted a készülődést.

Az indulás előtt 2 hónappal abbahagytam a munkák elvállalását, hogy legyen időm mindent lezárni, elintézni, beszerezni. Még azt is elmondhatom, hogy úgy mentem el, hogy a tavaszi nagytakarítást is megcsináltam a lakásban, nem hagytam meg az otthonmaradóknak:)

Ezen kívül elkezdtem "meeting"-eket tartani a legközelebbi és a rég látott, "ezer éve mondjuk, hogy majd találkozunk" ismerősökkel, és az összes kötelező orvoslátogatást beiktattam időben!!

És mégis, az indulás előtti héten jött a pánik, hogy úúúúristen, nem kezdtem el elég időben a dolgokat, annyi minden van még.

Szóval csak annyit mondanék, tök mindegy, hogy mikor kezded, úgyis mindig jönni fognak dolgok (esetemben pl. egy váratlan bölcsességfogműtét:D), intézni valók  amiknek éppen hogy az indulás előtt fogsz a végére érni, és éppen hogy az indulás előtti éjjel, éjfél előtt 2 perccel fogod tudni behúzni a bőröndöd cipzárját úgy, hogy ne legyen túlsúlyos. Szóval erre készüljünk fel. Ha az ember külföldre költözik, nem tudja sosem elég időben elkezdeni a dolgokat, ez így van kitalálva!!:)

A családtól és barátoktól való búcsúzás talán a legnehezebb rész, de ebből a szempontból szerencsém van. Nem vagyok egy érzékeny típus és mindig mindennek a pozitív oldalát látom, így nem úgy fogtam fel, mint elszakadást a szeretteimtől, hanem, mint a legjobb dolgot, ami történhet velem,egy nagy utazás, minden értelemben, ami mellékesen a kapcsolataim átértékelésével jár. Remélhetőleg csupa pozitív meglepetéssel, és az 1 év próbája után már sokkal biztosabb, mélyebb kötelékekkel. Legyen szó családról, barátokról, és a többiekről:)

Szóval elérkezett az indulás napja, amikor gyomorgörcsöt és pánikrohamot vártam, de hiába. A reptéren az 50-edik utolsó puszi és ölelés után, már tényleg átmész a biztonsági ellenőrzésen, hogy ne nézzenek rád csúnyán, de azért amikor leveszed a szalagról a a laptopodat és a ruháidat még vissza fordulsz és "jaaaaajjj még mindig integetnek, de cukik, de szeretem őket:)"

Aztán leülsz és vársz fél órát-órát, és úgy gondolod, hogy na, most lesz időm átgondolni, hogy mi is vár rám, hogy mibe vágtam bele.

Hát aki akarja, gondolja át, sosem árt, de én mindig az adott problémára koncentrálok, az pedig a rám váró repülő út volt:D

Szerencsére Zürich-be 1,5 óra alatt ott voltunk, ami alatt 2x kaptunk enni és inni, úgyhogy lefoglaltak, utána meg már aggódhattam azon, hogy szűk 1 órám van átszállni, a reptér hatalmas, a leszállás csúszik 15 percet. :D

Tudni kell, hogy hiába repülök viszonylag sűrűn, ezt egyszerűen nem.lehet.megszokni. Ezen gondolkoztam, amikor beindultak a new yorki 9,5 órás járat hajtóműi, nem pedig azon, hogy mi vár rám azután.

Na most a különbség az általam eddig tapasztalt európai repülés és a tengerentúli között az, hogy sokkal stabilabbnak, nagyobbnak, biztonságosabbnak érzi az ember. A kis gép folyamatosan zörög, ráz, másképp száll fel, így kanyarodik meg úgy. Néha úgy érzem, hogy a pilóta szórakoztatja magát, hogy hány hajtűkanyarral tud ereszkedni. Na most a nagy gép nyílegyenesen felszállt, beállt az utazási magasságba és mindenféle rázkódás nélkül lerepültünk 9 órát. Az 3 film és 3 étkezés volt egészen pontosan:D

New York-ban a JFK-re érkeztünk egy másik au pair társammal és 1,5 órát vártunk a bevándorlási sorban, ahol megnézik a papírjaid, elveszik a hungarikum szalámi-ajándékaid (mert mezőgazdasági termék és azzal behozod az összes bacit, ami itt nincsen a sok mirelit kajájukban:D) és mehetsz is.

A reptéri személyzetről annyit, hogy elképesztően kedvesek, mosolygósak, türelmesek és amint meglátják a külföldi útleveled szépen, artikuláltan beszélnek :D Minden ki van írva, és mindenhez van tájékoztató videó, hogy hogyan kell csinálni (milyen papírt készíts elő, miket tegyél a szalagra, és a többi)

És a legfurcsább, mindenki megkérdezi, hogy hogy vagy, meg hogy minden oké?

Éppen az Au pair ügynökség képviselőjét kerestük (ami azzal jár, hogy 3x körbejárod az érkezési csarnokot) és csak úgy odajött hozzám egy bizti őr, hogy minden rendben, jönnek értem, van, aki hazavigyen  és hogy nehogy elmegyek olyan taxissal, aki itt idejön hozzám.

Szóval megtaláltuk a képviselőt és elindultunk a kis kertvárosi szállodánkba, New York szélén. Ekkor már kb. 24-30 órája ébren lehetsz, de nem érzel semmit, azon kívül  hogy ennél valamit. (vagy lehet ezt csak én érzem:D)

Megérkezel a szállodába, ahol behordják, felviszik a bőröndjeit és mosolyognak és mindenki megkérdezi hogy vagy. Itt ez a köszönés része. Nem úgy mondják, hogy "Hi!" meg "Welcome!", hanem "Hi, how are you doing?" Ez szigorúan egy mondat, összetartoznak!:)

Leülsz az étterembe, jön a pincér (hi, how are you doing? még be is mutatkozik) majd ránézel az étlapra és rájössz, hogy hiába beszélsz tök jól angolul, a kaja szókincsed a csirkére, krumplira, tésztára terjed ki nagyjából, és az étlap 70%-át nem érted. Szóval az elején vannak mindig az egyszerűbb, csirkés valamik, és az jó is lesz így elsőre:)

Amerikában minden ételhez jár sültkrumpli!! Mindig!!! (jó a tésztákhoz nem, de minden máshoz megy is a dupla adag krumpli:D)

Úgyhogy új szokással kell megbarátkozni: mindig fogsz maradékot hagyni.

Nagyon rossz, és nagyon nehéz:D Európában úgy vagyunk nevelve, hogy nem zabáljuk degeszre magunkat, és normális adagokat teszünk egy tányérra, hogy ne kelljen kidobni. Hát itt aztán nem lehet az étterem szemére hányni, hogy kicsik az adagok...

Első pár alkalommal még neki fut az ember, mert hát mindig mindent megszokott enni, de aztán feladod, mert  nem akarsz már 1 hét után 3-4 kilót hízni. Ezen kívül, ha kicsit nézelődsz az étteremben, mindig mindenkinek van maradék. Talán az ilyen jabbáknak nincs, de az meg is magyaráz mindent:D

Aztán amint megkajáltál lefekszel, hogy legyen esélyed olyan 8-9 órát aludni. És másnaptól kezdődik a fejtágítás.

Vezetési kurzus az amerikai KRESZ-ről, időjárási szélsőségekről, biztonsági öv, büntetések és egy kis séta a parkolóban, hogy lássuk: igen, hatalmas, buszméretű autót fogunk vezetni:D
Érdekes például, hogy  a piros lámpánál jobbra simán kanyarodhatsz, ha tudsz. Hogy nincs jobb-kéz szabály. Hogy semmilyen formában nem lehet alkohol az utastérben. Ha a rekesz sört viszed valahova és a hátsó ülésen utazik, akkor az komoly kihágás. Illetve, ha ittas kiskorú van az autódban már veszik is el a jogsit. Bizony, ha beiszik a 20 éves haverod (mert itt 21 az alkoholhatár) akkor felelőtlen vagy, ha beülteted az autódba és hazaviszed. Agymenés:D

Aztán gyereknevelés, mit lehet, mit nem, játékötletek, veszélyek, elsősegély, au pair közösség, szabályok éés rengeteg nem, nem, nem. Mit nem lehet, mi veszélyes, ezt sosem csináljuk meg azt sem. És a korábban említett szexuális zaklatás eeeeelképesztőőő túlzásokba vitt szabályai. Nincs egy takaró alatt kuckózás, fürdőruhában családi fénykép készítés, egy légtérben átöltözés a gyerekkel (azonos neművel SE), és nem megfelelő helyeken érintés. Ezt azért részletezem, mert számomra ez volt a legnagyobb sokk. Olyan dolgokat raknak a tiltó listára, hogy csak nézel, hogy te jó ég, eszembe sem jutott volna...Most akkor ha este, filmnézés közben be akar kuckózni mellém a gyerek, azt mondom neki, hogy "nem, nem lehet, az szexuális zaklatás" :D Arról már nem is beszélek, hogy kisebb gyereket fürdess már meg úgy, hogy kikerülöd az "illetlen helyeket".Olyan abszurd. Na mindegy, ezen azóta sem tettem túl magam, nyilván megvan ennek a nagyon jó oka, hogy így állnak hozzá. Csak az épeszű, normális neveltetésű embereknek olyan abszurdnak tűnik az egész.

A 3-4 nap úgy telik el, hogy reggeltől estig ülsz a konferencia teremben, fogalmad sincs arról, hogy milyen kint az idő. Rengeteg információ áramlik befelé, napi 8-9 órában, FOLYAMATOSAN, és végig angolul. (meglepő). Elképzelni sem tudom milyen lehet 3 napig ott ülni, úgy, hogy alig beszélsz angolul, mert azért jöttél erre a programra, hogy megtanulj. Márpedig a lányok 3/4-e éppen hogy csak alapszinten beszél valamit angolul, erős akcentussal, durva (alany-állítmány hiányzik a mondatból szintű) hibákkal.

Ettől függetlenül mindenkit bíztatok, hogy csinálja, vágjon bele, mert ha ettől az 1 évtől nem tanulsz meg angolul, akkor semmitől. A használható nyelvtudás mellé, pedig már egyből életreszóló élményeket is hozzácsaphatsz:)

Ráadásul örülj neki, hogy nem érted a felét, legalább kisebb nyomás lesz rajtad:D

Én mondjuk, hogy naponta 5-10 szót nem értettem, amin én magam is meglepődtem, és olyan frusztrált lettem a hallottaktól, hogy elmondani nem tudom:D Hozzá kell tenni, hogy nagyon hangosan, artikuláltan és egyszerű szókinccsel beszélnek, szóval nagyon figyelmesek.

És mostanra a frusztráció is eltűnt és azt mondom, hogy elképesztő hasznos tanácsokat, irányelveket kaptunk 3-4 nap alatt. 

Szóval ott ülsz, figyelsz, próbálsz nem elaludni (gondoskodnak róla, -20 fokon nyomatják a légkondit, Amerikában akkor is megy a légkondi, ha csak 15 fok van:D)

Ezen kívül alszol vagy étkezel és talán sikerül egy fél ebédszünetnyi skype-olást összehozni a legszűkebb családtagokkal.

Szórakozás, ismerkedés: felejtős:D

A szabadidő, amikor nem hullasz az ágyadba nagyjából az étkezésre korlátozódik, ez az idő van arra, hogy barátokat szerezz, szóval én nem annyira estem kétségbe attól, hogy nem szereztem lifetime barátokat ez idő alatt:)

Ezen kívül van két szabad este. Ebből az egyik az Neew Yooooork:) Egy 2-3 órás buszos városnéző túra, ami magában foglal 2x30 perc kiszállást a Time Square-en, és a Rockefeller Centernél és egy 15 perces megállót a parkban, ahonnan látszik a szabadság szobor. Na most szerintem kitaláljátok mire elég ennyi New York-ból:) Mégis mindenki úgy van vele, hogy ha hazaküldenek, vagy hazamész, mert nem jössz ki a családdal, akkor is megérte elindulni, ezért:D Felfoghatatlan és elképesztő minden, amit látsz. Ott járni, ott állni, ott lenni, majd lenézni a Rockefeller center tetejéről, ahol elterül alattad az egész város, mint egy filmben. 

És akkor eszedbe jut a Gossip Girl, meg a Szex és New York, Jóbarátok és még sorolhatnám, és elkezd lassan leesni a dolog, hogy tényleg itt vagy, és megcsináltad és elérted, és láttad New Yorkot. Több millió életet élnek le úgy, hogy nem látták New York-ot, és ha nem jelentkezem erre a programra ki tudja, hogy nem lett volna az enyém is azok között. Azért, amikor ebbe belegondol az ember, van ereje a dolognak:)

Na most, ami ezen kívül jutott szórakozás, az az 1. este volt, amikor a lányok nagy része érkezőben volt még.

Nekem óriási szerencsém volt, hogy az én kedves, drága barátosném a szállodámtól 20 percre, New Jerseyben dolgozik, szintén ebben a programban, lassan fél éve.

Így meglepetés welcome program arzenálban volt részem.

1.-ként összeállított egy "Welcome to the States-csak a legszükségesebbek című ajándékcsomagot:)

A tökéletes kezdés után elmentünk vacsorázni, ahol szembesültem azzal, hogy továbbra sincs fogalmam az ételek, fűszerek, dresszingek és elkészítési módok neveiről, így maradunk az ajánlás kérésnél illetve az első soroknál az étlapon:D

Ezen kívül még az a furcsa errefelé, hogy a hamburgeren és sült krumplin kívül nem nagyon van olyan, hogy amerikai specialitás. Itt az a specialitás, hogy minden nemzet konyhája van. Jellemző, hogy az étlapok tele vannak taco-val, quesedilla-val, fajitas-val a mexikói konyháról és sok-sok tésztával, pizzával az olasz konyháról:)

Végül nekem a taco félékre esett a választásom és nem bántam meg:)

A másik nagyon pozitívan kiemelendő dolog, ami eddig az egyik legjobban tetszik az amerikai éttermi szolgáltatásokban:

A VÍZ INGYEN VAN!!:)

Amikor kikéred a kajád és mondod, hogy csak vízet szeretnél, mondják, hogy, igen, természetesen, az már érkezik az asztalhoz, azon kívül valami üdítőt?

És még a kaja előtt leraknak eléd egy fél literes poharat, amit fogyasztás közben folyamatosan jönnek és után töltenek neked:) Ihatsz, amennyit szeretnél, nem kell 1x2 dl ásványvízre szorítkozni, mert az is 400 ft volt :D

Bár én már otthon is felfedeztem, hogy mindig van 25 ft/dl-ért szódavíz (ezt az utána számolós magyar mentalitást szerintem nem lehet levetkőzni:))), és egyébként az otthoni vendéglátásnak is alapszabálya, hogy a csapvíz jár a vendégnek, és kötelező lenne minden asztalon lennie egy kancsó víznek. De hát, meglepő módon nem tartják be..:)

Ezek után érkezett a kötelező amerikai Cheesecake Factory egy hatalmas Oreo Cheesecake-el. És itt tanultam meg, hogy nem hagyunk maradékot, ELDOBOZOLTATJUK!!!:)

Főleg, ha egy így néz ki:)

És a rövidke new yorki tartózkodásom megkoronázása volt, szintén barátnőmnek, Timcsinek köszönhetően egy esti road trip Hoboken-be, ahonnan megcsodálható a New York Skyline. Erről nem is tudok mit írni, lélegzetelállító.

Kár, hogy csak 20 percig lehet parkolni ingyen és hogy nem volt még rendes fényképezőm, így mobillal készített fényképekkel kell beérnem:)

Az utolsó nap oktatási kísérletei reménytelenek voltak, már senkit nem érdekel semmi, csak az, hogy pár órán belül megismeri a családját, akivel 1 évet fog élni.

De persze megint volt min aggódni, a következő 1 év helyett, kezdve azzal, hogy a transzfer buszunk késett, és 40 perccel később értünk ki a reptérre, mint kellett volna, majd az első 2 órában viharban repültünk, és elmondhatom, hogy még életemben nem féltem ennyire a repülőn.

Valami csoda folytán mégis elaludtam, így amikor kiszálltunk a repülőből akkor ért utol az "úristen, most már tényleg találkozunk, és elkezdődik az új életem, az új amerikai családommal, Californiában...":)

Amerikába mentem..:)

Szóval 2013. április 14-én útra keltem, megélni a saját amerikai álmomat.
A blogot azért hoztam létre, mert szeretném veletek megosztani a rengeteg új élményt, ami ér, amiknek a felét sokszor elfelejtem, mire eljutunk a skype-olásig. Szeretném megosztani veletek a tapasztalataim, mert amióta elindultam állandóan tele van a postaládám érdeklődő levelekkel, hogy miért, és mit és hogyan, úgyhogy remélem elegendő élményt, sztorit, kulturális sokkot, és gyakorlati tapasztalatot fogok majd tudni megosztani veletek. Ugyanis az új élet kezdéséről íme az első dolog, amit tudni kell: folyamatos egyensúlyozási problémákkal küzdesz az új életed megalapozása és az otthoni kapcsolattartás között, állandó időhiánnyal párosítva, copy paste-elt válaszlevelekkel tarkítva és azzal az tévképzettel, hogy "áá, nekem nem kell sokat aludnom, annyi minden történik itt, az majd feltölt".:D

Szóval az első bejegyzés szóljon arról, hogy hogyan és miért is történt velem ez az egész...

24 éves vagyok. Már hivatalosan is 2 éve diplomás közgazdász, okleveles idegenvezető, 2 nyelvvizsgával, jogosítvánnyal. Volt idő, amikor csak hostesskedtem. Elszomorító tény, hogy azokban az időkben jobban éltem, mint az emberek egy átlagos keresetű, állandó munkával, de ezt most mondjuk ugorjuk át. Ezután volt rendes munkám is, ami elvileg egy jó dolog, ráadásul a szakmámban, amiért már akár szerencsésnek is érezhetném magam.
De egy idő engem is utolért a mai 23-26 éves korosztályt jellemző "kapunyitási pánik", ami nagyjából úgy néz ki, hogy: "nem halad az életem semerre, a munka helyemen nincs előrelépési lehetőség, kidolgozom a belem havi 120 ezer Ft-ért, és ez a kilátás a következő 5 évemre, amikor már egzisztenciám kellene, hogy legyen." " nem is szeretem a szakmám, utálom az embereket, vissza kellene mennem suliba és valami újat tanulni, ami érdekel, de nem is tudom mi érdekelne IGAZÁN, és amúgy is a kormány ellehetetlenítette a továbbtanulást, nem is értem, miért szenvedek itthon, mert itt van mindenki, akit szeretek" és a többi..szerintem minden korombelinek ismerős az érzés, hogy nem találja a helyét a világban, és nem akar havi 120 ezerért heti 50 órát dolgozni.
Szóval pontosan tudtam, hogy mit nem akarok csinálni, egy A/4-es listám volt hozzá. Arról, hogy mit akarok, csak ötleteim voltak..

Amikor a főiskolára kerültem sokkal racionálisabb és ambiciózusabb voltam, de aztán nem igazán szív fel minket úgy a munkaerő piac, ahogyan azt mi gondoltuk. És ez elvesz a lelkesedésből.

A racionális énem úgy gondolta, hogy gyorsan vissza kell menni egyetemre és kitanulni egy másik szakmát, közben dolgozni, és ösztöndíjakat pályázni, HÖK elnöknek lenni, diák konferenciára járni, első sorban stréberkedni és professzor általi beajánlást nyerni a menő gyakorlati helyekre, és mindent másképp csinálni, mint elsőre, érettebb fejjel. Ezt a lehetőséget,- ami a legközelebb állt hozzám- Magyarország kormánya pikkpakk lehúzta a listámról, és ezért most így innen, utólag köszönet nekik :D

A másik, kevésbé racionális énem úgy gondolta, hogy világot kell látni, és utazni, és nem görcsösen a karrierépítésre koncentrálni. Mert ezeket az élményeket 40 évesen már nem olyan megélni, mint huszonévesen lett volna. Mégis úgy éreztem, hogy külföldön tölteni 1-2 évet idegenvezetőként, au pair-ként, időpocsékolás és zsákutca.

Hát bizonyos szempontból az is. Mert nem vagyok biztos abban, hogy annak az álomszerű élménynek, amiben részem van most, nem fogom megfizetni majd az árát, amikor a fejvadász ránéz a CV-mre. És ez az, amit be kell vállalnod. Kockáztatsz...de hát végül is közgázból azt tanultuk, hogy a vállalkozás alapja a kockázat:D

Sosem voltam az a típusú lány, akinek megállt a világ, ha kisbaba jött szembe a parkban. És sosem gondoltam, hogy valaha azt fogom mondani, hogy au pair-kedni szeretnék.
De úgy alakult a helyzet, hogy eldöntöttem, itt az idő külföldre menni, mert ez itt kínszenvedés, és nekem ez nem tetszikkk.
Még válogatós is voltam, akárhova nem megyek ám, álmodjunk nagyot. Ha már elszórakozunk 1-2 évet, kemény karrierépítés helyett, akkor érje is meg. Legyen Amerika. A lehetőségek országa, ahol az álmok válnak valóra és a többi, na de hogyan...

Ha az USA-ba akarsz menni huszonéves fejjel, és nem fix állásajánlatot kapsz, akkor két lehetőséged van:

A.) au pairkedsz, gyerektáborozás és társaik
B.) gyakornoki programok a szakmádban (elég nehéz megszerezni ezeket az állásokat, ha nincs 50 referenciád, és még azért hallgatói jogviszonyod is:D)

kis a.)-val és b.)-vel még hozzáadnám a listához a házasságot és a gyermekszülést USA területén, de itt erről nem lesz szó:D

Szóval eldöntöttem, hogy 1 évet Amerikában akarok élni, kipróbálni magam, megismerni egy új kultúrát, olyan helyeket beutazni, amikre amúgy egy életet spórolhatnék, hogy eljussak, tökéletesíteni az angolt, személyiség fejlődni  a többi hangzatos érvet, pedig képzeljétek ide.
Így szépen lassan megbarátkoztam a ténnyel, hogy ennek az az ára, hogy az ember au pair-kedik. Több ismerősöm is van kint ilyen programon, és életük legjobb döntéseként gondolnak rá.

Na és akkor mit kell tenni.
Először csak regisztráltam az egyik legnagyobb ügynökségnél (Au Pair In America). Na de ez nem úgy néz ám ki,h kitöltöd az adataid, fotók és juhúúú. Hát nagyon nem.
szerintem 1 hónap volt mire összeállt a teljes jelentkezési anyag: több 10 oldalas adatlap, referenciák, hivatalos dokumentumok, orvosi papírok, erkölcsi bizi megszerzése, beküldése, hosszú bemutatkozó levél, fényképek és a kedvencem BEMUTATKOZÓ VIDEÓ. :D Mert az amerikai az egy ilyen vizuális kultúra. Az már lényegtelen, hogy a nagy nehézségek árán rögzített videódat, utána úgy le kell tömöríteni, hogy nem azt a bájos, kedves lányt látják, amit te láttál a tükörben, hanem csak egy pixelpofát, ennyi. Nembaj, kell a videó!:D

Szóval, aki nem gondolja ezt komolyan már itt kihullhat. Ezek után be kellett menni a magyarországi kirendeltséghez egy interjúra, 45 perc beszélgetés angolul ( meséld már el,h miket játszottál a gyerekekkel, akikre, eddig vigyáztál: őőő hogy is van a gyurma angolul? és a füzike? és az a tapacsostáblás izé...:D)
majd egy 120 kérdéses személyiségteszt, amiből rájössz, hogy te jó ég, fogalmam sincs mit akarok kezdeni magammal az életben, de nem baj, reméljük ők nem veszik észre, vagy nem érdekli őket.:D

Ezek után az interjúztatód készít rólad egy értékelést, amit kiküldenek a londoni Main Office-ba és ők eldöntik, hogy alkalmas vagy-e a programra. A tévhiteket elkerülendő, nem, nem kerül be mindenki és akárki, elég profi a szűrő.
Ha szerencsés vagy jóváhagyják a jelentkezésed, (ami eddig semmidbe sem került), erről kapsz egy levelet, amitől úgy érzed, hogy juhúúú, elkezdődött életem kalandja, aztán a következő 1-3 hétig nem nagyon történik semmi:D

Úgy voltam vele, hogy elindítottam egy folyamatot, de nem megyek mindenáron, akárhova, akármilyen családhoz. Mert hiába az az első, hogy nagyon jó családhoz kerülj, azért kíváncsi vagyok, mit csinál az ember Ohio-ban szabadidejében.

Az volt az irányelv, hogy ha megtalál a tökéletes család, akkor megyek, és mennem kell. Ha nem, akkor biztos nem ez jön most.
Kb. 1,5 hónapot vártam és 6 családot utasítottam el. Miközben folyamatosan (normális) állásinterjúkra jártam otthon.
Aztán bejelölt a tökéletes család. Hogy ez mit takar:
-szimpatikus, kedves család, "easy-going", rugalmas természettel, sportos életszemlélettel
-CALIFORNIA
- iskolás korú gyerekek(= kevesebb, könnyebb munka)
-saját autó (ugyanis semmit nem érsz azzal, hogy Amerikában vagy, ha ülhetsz a kertvárosban a szabadidődben.)

Körülbelül 4 nap alatt történt a bejelölés, e-mail váltás, skype interjú és a döntés, hogy egymást választjuk. 4 nap és a feje tetejére fordult a világ. És úgy éreztem, hogy igeen, minden vágyam teljesült is.:)

És ezután jön a neheze. Vízumpapírok, vízuminterjú, nemzetközi jogosítvány, még egy csomó intézni való, és mindent angolul. Azt mondom elég jól beszélek angolul, de így is elvette fél napomat, mire elolvastam a vízumnyomtatványokat. És rengeteg a kérdés, az intézni való, a kis itthoni életed lezárásáról már nem is beszélve.
Ami a jó, hogy ez nem teljes értékű külföldre költözés, úgyhogy nem kell az egész életedet összepakolni, de mégsem mész el úgy, h lezáratlan dolgaid vannak.

Azt kell, hogy mondjam, hogy az egész jelentkezési és kiutazási folyamat elképesztően sok és bonyolult, és nem egyszer éreztem úgy, hogy hagyom az egészet, ennyit nem ér.
Szóval azt mondom, hogy aki eljut idáig, és ott van a kezében a repjegy, hogy na ekkor és ekkor indulok, annak már jár egy kis bravó:D

Aztán megérkezel New York-ba egy 4 napos orientációra, ahol minden olyan dologgal és aggodalommal teletraktálják a fejed, amire egészen addig nem is gondoltál. Hogy mennyi módon fulladhat meg egy gyerek, hogy mik történhetnek a játszón, a vízben, otthon, és hogy ha egy takaró alá kuckóztok az már szexuális zaklatás (igen, ez itt Amerikában nagy issue-mondjuk nem ok nélkül, de talán túlzásba viszik). Viccet félretéve, bár tényleg rád ijesztenek, azért mégis csak nagyon hasznos dolgok ezek, és jó ráhangolódásnak is:)

Közben, pedig minden egyes oktató elmondja, hogy mennyire tisztelnek itt minket, amiért belevágunk egy ilyen dologba, mindenkit hátrahagyva, hogy megismerjünk egy új kultúrát.

A 4 nap után 2 dolog tudatosodik benned: hogy minden veszélyes és/vagy szexuális zaklatás, de azért érezzétek jól magatokat. És hogy, tényleg mekkora súlya van a világ másik végén lenni, távol mindenkitől és mindentől, amit szeretsz, ami a mindennapjaid részre.

Ez az egész ami történik olyan, mint elkezdeni vezetni a forgalomban.
Belekezdtél, innentől nincs szarakodás, nyomod a gázt, kiteszed az indexet és már váltod is a sávot, és reménykedsz, hogy semmi nem volt a holttérben.

Igazából nem hagytam otthon se munkát, se sulit, semmilyen különösebb lehetőséget. Csak azokat, akik közel állnak hozzám. És egy ilyen év pontosan arra jó, hogy megítéld a kapcsolataid, kiderüljenek a valós barátságok, érzelmek, jobban oda tudj figyelni magadra, hogy mit szeretnél, mit érzel, milyen vagy valójában és mire vágysz az élettől. Pontosan tudni és szembenézni azzal, hogy emberek jönnek, mennek, és nem csak tudni, de elfogadni azt, hogy aki lemorzsolódik 1 év alatt azért lehet nem kár, akinek, pedig az ember igazán fontos, ott nem számít a több ezer kilométer, az időeltolódás és az 1 év. És ezt kell még bevállalni.

Ez, pedig még ijesztőbb, mint bevállalni azt, hogy 1 éved elmúlik mindenféle szakmai előrelépés és releváns tapasztalat nélkül, és jó pénzért, nem sok minden dolgod lesz, azon kívül, hogy jól érezd magad és okosan költsd a sok pénzed;)

xoxo