Springbreakerz part 1.: Washington - Baltimore - Annapolis :)

Nem mondom, megküzdöttem az utolsó nagy utazásomért is, mint ahogy az összes többiért, hiszen ennél a családnál szabadnapot kérni olyan, mint egy rossz fog húzás. Ugyebár itt nincsenek (vagyis vannak, csak kapcsolattartás nincsen) a tesók, nagyik és a többi, úgyhogy ha én nem vagyok a gyerekekkel, akkor megáll a világ. És ezt az "apuka" akárhányszor kimerem ejteni a számon, hogy holiday, mindig a tudtomra is adja. Na nem mintha érdekelne, ami jár az jár, meg azért álljon már meg a menet...Így tehát már kb. január végén említettem, hogy van még "x" szabadnapom, amit tavasszal szeretnék kivenni. Ő javasolta, hogy menjek az iskolai tavaszi szünet idején, mert hogy a gyerekek az anyjuknál lesznek. Hát én úgy számoltam, hogy akkor ez így rendben is van, rám egy teljes hétig nem lesz szükség. Amikor február végén rákérdeztem, hogy akkor neki(!) mégis hogyan is lenne jó, jött a szokásos, őszinte döbbenet, hogy "neked még van szabadságoood?", mint aki azt sem tudja miről beszélsz. Utána meg, hogy "na jó, de ne ám az összeset vedd ki, mert szükség lehet rád a ház körül.." Én csak megvontam a szemöldököm, mert ugye au pair-ként csak "child-related" dolgokat lehet ránk bízni (és vagyok hajlandó megcsinálni), és mivel gyerekek nem lesznek, szükség sem nagyon lehet rám. Nyilvánvalóan fosott,h mi lesz a kutyával 1 hétig ugye..de úgy döntöttem, hogy addig nem vitázom vele, amíg nem beszéltem a counselor-ral és a barátnőimmel, akiket látogatnék. Miután ezeket megtettem összegyüjtöttem az érveimet, felkészültem a nagy menetre, nagy nehezen sikerült elérnem,hogy egy fél percre rám emelje a tekintetét, és belekezdtem, hogy "akkor szeretném tisztázni, hogy mikor utazok, mert venném a repjegyeimet". Majd a fél másodperc után, már máshova nézve, annyit oda vakkantott, (mintha az előző két beszélgetés meg sem történt volna), hogy őt nem érdekli mit csinálok, amíg a gyerekek nincsenek itt. (Örömteli persze, de azért mindig megdöbbenek, hogy olyan, mintha minden alkalommal egy tök más emberhez beszélnék, akinek semmi emléke nincs az előző beszélgetéseinkről :D) Na de valahogy én is úgy gondoltam, hogy ne érdekelje,és akkor már mit szerénykedjünk, csapjunk bele egy újabb 9 napos trip-be. :D És elkezdődött a szervezés...

Hogy hogyan is jött Washington...egyrészt azért én úgy gondolom, hogy első körös beutazásként illik ellátogatni a fővárosba, másrészt pedig ugye arra a területre került ennek a kedves kis családnak az előző au pair-e, aki ráadásul még magyar is, úgyhogy a facebook-on hamar egymásra találtunk (és rájöttünk, hogy tényleg nem velünk van a baj, hanem az emberünkkel :D) Pár havi, rendszeres telefonkonferenciázás után, pedig meghívott magához, és az új, aranyos családjához látogatóba, így nem is volt kérdés, hogy tiszteletemet teszem a D.C. area-ban egy hosszú hétvégére :)
Utána nagyon szerettem volna meglátogatni Seattle-ben egy nagyon kedves, szintén magyar au pair barátnőmet, csak sajnos Seattle nagyon messze és drágán volt, főleg így a spórolós év vége fele. Na de mégsem ülhettem az üres házban, és eszembe jutott egy másik meghívás a Miami-ban megismert brazil lányzótól New York-ba, ami Washingtontól egy köpésre van. Ráadásul ismét kamatoztattam az örökölt "deal-finder skills"-eimet és 1 azaz EGY dollárért találtam egy buszjegyet, ráadásul expressz járatra. Úgyhogy onnantól az sem volt kérdés:) Már csak túl kellett lenni a tavaszi szünet előtti őrült napokon és összepakolni...


1. nap

Ha az ember nem tud péntek este elutazni, és szombaton már teljes napot szeretne, annak az az ára, hogy hajnali f5-kor kelés, taxi, reptér. Így azt nem mondhatnám, hogy frissen indultam neki a szuperholiday-nek, de amikor utazás van, az ilyet az ember meg sem érzi. A reptéren ücsörögve elgondolkoztam azon, hogy mennyire sokat repültem már, főleg az elmúlt egy évben. (És hogy még mindig mennyire nem viselem jól, semmi fejlődés :D) Aztán amikor megkezdődött a boarding és már a kapu előtt kapkodták ki az embereket a sorból, hogy feladjuk a gurulós kézipogyikat, akkor néztem, hogy még csak most kezdtük a beszállást, nem lehet már is tele a gép. Erre mosolyogva mondja a stewardess, hogy "elnézést a kellemetlenségért, de ez egy kis utasszállító". Na akkor új fajta pánik fogott el, és felrémlett azoknak a "kis gépeknek" a képe, amiket karácsonykor láttam Puerto Rico-ba meg ilyen helyekre repülni. Nem nagyobbak, mint egy kis sétarepülő :D
Amikor megláttam a kapuban a gépet, kicsit megnyugodtam, mert azoknál valamennyivel nagyobb volt, de elkezdtem lélekben a felkészülést egy rázós útra. A gép olyan picike volt, hogy egy sorban összvissz 3 ülés volt, 2 az egyik oldalon, 1 a másikon, és jutott 1 darab stewardess az egész gépre. Na hát ilyennel még sosem repültem, így hatalmas pozitív csalódás volt, hogy életem legsimább és talán a legjobb (már ha van ilyen :D) repülőútja volt, ráadásul 40 perccel hamarabb értem be, és a feladott csomag is 10 perc alatt megvolt.
Aztán már csak Esztire kellett várnom, hogy felvegyen. Szóval a vicces előtörténet, hogy ő volt az elődöm ennél a borzasztó családnál, ahol vagyok (meglepő módon rematch-et kért és gyorsan távozott :D). Egy au pair-es facebook csoportban bukkantunk teljesen véletlenül egymásra, amiből lett 1-2 hosszabb hívás, abból később heti rendszerességű telefonmaratonok, majd kaptam egy meghívást D.C.-be, és végre személyesen is megismerhettük egymást. Az első döbbenet után, hogy milyen magas ez a lány, és hogy mennyire furcsa élőben beszélgetni 8-9 hónap után, minden olyan volt, mintha ezer éve ismernénk egymást és elképesztően jó kis hosszú hétvégét hoztunk össze.

Mivel a Baltimore reptérre érkeztem, és (nekem hónapok után) végre kellemes napsütős, 15-20 fokos idő volt, ezért spontán úgy döntöttünk, hogy körbenézünk Baltimore-ban is. Nekem Baltimore egy nagyon helyes, nyugis, tetszetős kis tengerparti (tudom, hogy óceán, de olyat sosem mondanak még angolul sem, hogy óceán parti:D) város. Túl sok látnivaló nincsen, semmi felhőkarcoló dzsungel, vagy akármi különleges, nekem mégis nagyon tetszett a hely.


Vízpart, kikötő, hajók, sétány, aranyos kis beülős helyek, parkok, sok sportolási lehetőség. Semmi extra, de mégis nagyon aranyos. Egyébként engem kicsit Koppenhágára emlékeztetett a város, amit ahogyan nem szerettem első látogatás után, úgy tűnik, hogy szépen, fokozatosan mégis a szívemhez nőtt :)

Itt elsétálgattunk egy jó 2 órát, plusz találkoztunk egy helyi sráccal, Eszti baráti köréből, megittunk egy kávét, megsétáltattuk a kiskutyáját, én pedig szavak nincsenek rá, hogy mennyire élveztem a kiskabátos időjárást és a napsütést :)



A délelőtt csúcspontja volt, amikor éppen nem éppen publikus témákat taglaltam normális hangerőn, emberek között sétálgatva, mert hogy úgy sem érti senki, amikor hirtelen belémfagyott a szó azzal a kijelentéssel, hogy "én valahol magyar szót hallok", mégpedig azt hogy "...futkározz", ami félreérthetetlenül magyar. Körbenéztünk, füleltünk és tényleg magyarok voltak. Na most ez a hatalmas különbség Amerikában meg a mentalitásban (ami szerencsére ragadós:)), hogy Eszti első reakciója az volt, hogy "dejó, menjünk oda, köszönni". Én egy percig haboztam, mert még Európában, nyaraláson összefutva sem szokás így odamenni, hogy "helló, magyarok" :D De hát kit érdekel, itt mindenki "túl" barátságos, és odamentünk, és köszöntünk, és örültek. Egy huszonéves anyuka volt a 3 éves kislányával (aki kétnyelvű volt, de tökéletesen beszélt magyarul:)) és a nagyi Magyarországról. Jól el is beszélgettük az időt, ki mit csinált, honnan jött, és egyöntetűen megállapítottuk azt, ahova ilyenkor mindig kilyukadnak a magyar immigránsok. "ja, ja hiányzik Magyarország, jó lenne visszamenni, de sajnos otthon nincs boldogulás". Ez van, Magyarország...mindenesetre nekem mindig jó érzés találkozni kint élő magyarokkal, megismerni a sztorikat, megbeszélni kinek mi hiányzik a legjobban, kicsit magyarul beszélni, érezni, hogy azért akármennyire is egyre jobban szét vagyunk már szóródva a nagyvilágban, összetartozunk, tartozunk valahova.
Aztán megéheztünk, meg azért jól esett volna már "megérkezni", úgyhogy elindultunk Annapolisba, ahol Eszti host családja lakik. Bevallom őszintén én előtte, nem sokat hallottam erről a városról, úgyhogy itt is értek meglepetések.
Gyorsan lepakoltuk a csomagjaim, ettünk jóféle házi ebédet (ugyanis a vendéglátó családfőm nagy szakács hírében áll:)), körbe lettem vezetve a házban, kertben, be lettem mutatva egyből a szomszédoknak (mert hogy ez itt nem Lake Forest, ahol csak azért beszélgetnek a szomszédok, hátha meg tudnak valami mellékest:D) majd beautóztunk Annapolis belvárosába.

Szóval én előtte nem sokat hallottam róla, pedig itt van az ország Tengerészeti Akadémiája, meg bázisa, és elég központi helynek számít a környéken. Kezdésnek végig sétáltunk a fő úton, ami vékony és kacskaringós és macskaköves és enyhén lejtős, a lejtő végén pedig egy-egy ponton már látszik a tengerpart meg a kikötő. A napfénnyel, és az éppen akkor tartott osztriga fesztivállal meg a korzózó emberekkel nekem Annapolis meg tiszta Horvátország feeling volt.
Aztán el is sétáltunk a Navy Academy-hez, ami egy hatalmas egyetemi kampus, ahova szabadon lehet ki-be járni egy fél másodperces ID és táska csekk után. Vannak mindenféle épületek, ahol az oktatás zajlik, könyvtár, labor, hatalmas lakókörzetek, templom, parkok, óriási focipálya és az egészet be lehet járni. Mondjuk azon kívül, hogy szép környék, meg lépten-nyomon futó tengerészekbe botlik az ember, túl sok történés nincsen, de egyedülálló látnivaló, utána pedig lehet sétálni egy nagyot a kikötőben, amit eláraszt a mindenféle sült tengeri herkentyű illat a sok kis étteremből.


Aztán du. 6 körül hazamentünk és végre találkoztam Eszti családjával. Az általa mesélt történetekből eddig is sejtettem, hogy nagyon jó családja van, de az, ahogy engem fogadtak, mindent felülmúlt. Már vártak, anyuka még meg is ölelt, egyből kérdezgettek mindenfélét, aztán jött a 3 kislány (3,6,8 évesek), akik onnantól kezdve szó szerint csüngtek rajtam, és már várt az előétel: fűszeres-párolt garnélarákocskák, hozzá passzoló borral, közben készült a vacsora.
Gyorsan elkészültünk, és Eszti host apukája nagyon kitett magáért: füstölt, grillezet lazac, polenta (nem tudom mi magyarul, de jó cucc :D), párolt zöldségek, bor. (bor, bor, bor) A gyerekek le lettek téve, és a szülőkkel vagy 2 órán keresztül vacsoráztunk, iszogattunk, dumáltunk mindenféléről, au pair életről, gyerekekről, házasságról és az élet nagy dolgairól. És náluk ilyenek a hétköznapok is. 2-3 bor után elgondolkoztam, hogy ez az élmény mennyire kimaradt azért, és hogy milyen elképesztően jó családokat is ki lehet fogni. Majd miután a családfő szépen "leitatott" minden résztvevőt, még ő adott pénzt nekünk oda-vissza taxira, mert hogy nehogy már "drink and drive" és mégis csak ő öntötte a bort megállás nélkül. Így mondjuk volt f12, mire elindultunk bulizni, de legalább "alapozni" már nem kellett :) Aztán meglátogattunk egy-két helyi pub-ot, elvétve navy-sekkel (nem is tudom, hogy kikötés-e, hogy az egyenruhában kell kimenni bulizni, vagy csajozási stratégia :D) aztán összefutottunk Eszti helyi, amerikai barátaival, de azért 3 körül véget vetettünk az estének, mivel másnap nagy városnéző túra várt ránk.:)


2.nap

Szóval vasárnapra maradt az, hogy felkelünk időben, és már reggel bemegyünk Washingtonba. Na hát pontosan eddig tartott a jó idő. Kellemetlen 8 fokos, borús, kicsit szeles időre ébredtünk. (Ami mondjuk még így is jobb volt, mint ahonnan jöttem, az én drága Chicago klímámból:D de azért ki tudtam volna békülni a tegnapi időjárással.) Egyébként úgy általánosságban meg van zavarodva az USA-ban az időjárás, vagy csak ide szorult az összes rossz idő, ami Európában kimaradt idén. Mert az, hogy Chicagoban március 18-án még esett a hó az egy dolog. De az, hogy március 23-án Washingtonban még ilyen hideg van és nem virágoznak a cseresznyefák az teljesen szokatlan. És bár engem az utóbbi időben már annyira nem befolyásol, de azért csak elvesz az élményből, meg inkább a látványból és a fényképek erejéből, amikor kopárság és szürkeség van. Ez azért egy kicsit nekem most elszürkítette Washington-t, de valószínű, hogy az is közrejátszott, hogy itt egyszerűen nem olyan intenzív a turistáskodás. Oké, itt a Fehér ház, meg jó pár monumentális emlékmű, de egyszerűen nekem akkor is, D.C. nem az az eget rengető élmény. (És ezt amúgy nagyon sokaktól hallottam előzetesben, mielőtt jöttem:))


Bemetróztunk a város központba, és kb. 1 perc séta után, már ott is álltunk az Egyesült Államok Capitoliuma-nál, az amerikai törvényhozás szimbólumánál, ami személy szerint nekem sokkal maradandóbb látnivaló, mint a Fehér Ház. Mondjuk az tény, hogy ebben közrejátszik az építészet iránti szeretetem. Mert ebből a szempontból is, ez az épület nagyon impresszív, nem győztem eleget, elég szögből fotózni :)




Aztán az egész épületet megkerülve kezdődik a tavacska, szobrokkal, a múzeum-sor (amiknek a látogatása amúgy ingyenes) és a zöld füves terület (aminek a mentén kellene, hogy virágozzanak a cseresznyefák) és aminek a végén feltűnik a Washington-emlékmű. Abban biztos vagyok, hogy az egy olyan dolog, hogy azért csak megáll az ember egy pillanatra, hogy ez igen. Itt állok. De a napsütéses kék ég hiányán nem segített az, hogy félig fel volt állványozva, daruk voltak a háttérben, és a többi. Így inkább csak olyan volt, hogy "Ez igen, ez a Washington-emlékmű, pipa."




Elkezdtünk lesétálni a Capitoliumtól és ahogy távolodik az ember, úgy nő a kísértés indokolatlanul sok fénykép készítésére, különféle szögekből és beállításokból :)

Aztán betértünk a Washington Botanic Garden-be egy kicsit melegedni, ami pont ugyanolyan, mint az összes ilyen jellegű kert; meleg, színes, gyönyörű szép :)

Aztán lesétáltuk a táv felét, megálltunk a National Air and Space Museum-ban is egy fél órácskára, ami egyébként nagyon érdekes, és voltak különlegességek is. Ha szerettünk volna, amúgy egy fél napot tuti el lehetett volna ott tölteni, de inkább csak egy kis "pihenőre" tértünk be :)

 A Washington-emlékmű meg sajnos közelebbről sem lett lenyűgözőbb, de biztos vagyok benne, hogy egy kis napfény, kék ég és zöld fák sokat dobott volna az élményen :)






Ami nagyon jó Washingtonban, az az, hogy tulajdonképpen kényelmesen egy nap alatt végig lehet járni az összes fontos látnivalót, egy kupacon vannak, jól elosztva, az úgynevezett National Mall nevű parkban. Persze ha az ember múzeumozni is szeretne, akkor elmegy itt 2 nap is, de amúgy annál több már túl sok lenne itt. Más téma, ha az embernek ugye jó társasága van, és így a 4 napba belefér egy pár közös vacsi, 1-2 buli, és kitérők Annapolisban meg Baltimore-ban :)


Szóval amikor ez ember eléri az emlékművet, akkor kanyarodik egyet, és már látja is a következőt, a Nemzeti Második Világháborús Emlékművet. Nekem ez pl. különösen tetszik, még így kopaszon is. Két félkörben van felsorakoztatva az összes állam, mindegyik 1-1 oszloppal, középen pedig egy szökőkút, ami természetesen még nem működött, pedig azzal biztos még szebb lett volna.:)









Innen pedig már látszik is a következő állomás, a Lincoln-emlékmű. Egyrészt itt csücsül ugye a híres és hatalmas Abraham Lincoln szobor, másrészt itt hangzott el Marthin Luther King híres "Van egy álmom" beszéde.

Mondjuk szerintem még "photo session"-nel együtt is nehéz fél óránál több időt elütni itt, hacsak nem ül le az ember a lépcsőkre, vagy a híres "tükörmedence" füves partjára meguzsonnázni, ahonnan egyébként meg visszakacsint a Washingon-emlékmű.

Aztán utána megint egy rövidebb kis séta a National Mall mentén, és már jön is a Fehér ház. Na most egyrészt a többi emlékműhöz, meg a Capitoliumhoz képest nekem az el volt dugva :D Persze azért meg lehet találni, ha másból nem is, akkor az embertömegből, meg a rendőrautókból, na de akkor is úgy nem az van, hogy sétálsz és már látod messziről, hogy na ott van :D
Aztán azért teljesen őszintén, a Fehér Ház egy kicsit csalódás, mondjuk nem tudom miért, mert nem is vártam sokat :D




Szóval először a hátuljánál kötöttünk ki, ami érdekes módon mégis híresebb. Ott meg lehet állni a kerítés előtt, lőni 1-2 képet, ahogy ott állsz, aztán meg két rúd közé benyomorgatni a kamerád objektívét, zoom-olni és csinálni egy képet, ahol mondjuk rendesen látszanak is a dolgok.
Aztán körbe lehet sétálni a kerítés mentén az elejéhez és onnan is eljátszani ugyanazt. Persze "eeeeez a Fehéér Háááz" meg "jajj de elképesztő, hogy Obama most ott bent ül és fontoskodik vagy éppen ebédel" :D de aztán ennyi.


Úgyhogy el is sétáltunk a "commercial area" felé, ahol volt pár kajálós hely, stílusosan 1-2 Starbucks, megebédeltünk, ittunk egy kávét, aztán igazából mivel szétfagytunk már úgy döntöttünk, hogy talán végeztünk is. Mindezt kényelmesen olyan délután 5 körül. Felszálltunk a metróra végállomásig, aztán még egy kis autózás és már Annapolisban is voltunk.

Úgy döntöttünk, hogy beülünk egy bárba felmelegedni és végül úgy alakult, hogy találkoztunk Eszti újabb ismerőseivel. Ő nagyon jól csinálta, mert nagyon sok helyi, amerikai barátja lett itt, úgyhogy én nagyon élveztem a társaságot, egészen odáig amíg rajtam kívül mindenki más kedvet kapott egy kis darts-ozáshoz. Na már most általában elvagyok a sportokkal, de célozni azt sosem tudtam. Na nem úgy, hogy a tábla szélét találom el, hanem úgy, hogy rendszeresen repkedtek a semmibe vagy éppen álltak bele a falba (2 méterrel odébb) vagy a fapadlóba még jóval a tábla előtt a kis dart-jaim :D Ez persze szórakoztató, de amikor emberek jönnek-mennek, állnak körülötted, és te azon aggódsz, hogy el ne találj valakit (mert ilyen tehetséggel soha senki nem állhat tőlem elég messze :D), akkor azért már nem annyira mókás. De azért elszórakoztunk, a társaság nagyon jó volt, közben dumáltunk minden féléről, este pedig fejedelmi vacsora várt minket. A host apuka úgy döntött, hogy megcsinálja vasárnap estére a híres steak-jét, ami olyan gyönyörű volt, hogy könnybe lábadt az ember szeme :D Mindezt stílusosan héjában sült krumplival, tejföllel, spárgával és a húshoz tökéletesen passzoló borral. Amikor az apuka mindenkinek a tányérjára rakta az "arcom-méretű" húsokat, akkor viccelődtek, hogy ezt mind meg kell enni. Ezen mind a hárman lányok nevetgéltünk egy kicsit, hogy na persze... aztán amikor jó étvágyat kívántunk, akkor én azért megkérdeztem, hogy najó, és mi van, ha tényleg megeszem?! :D Na hát az itt a legnagyobb elismerés, ami létezik. Hát megint elvacsorázgattunk 1-2 órát, beszélgettünk, boroztunk, nagyon jó volt ismét a hangulat. És azért tényleg azt mondom, hogy sokat rak hozzá az ember évéhez, ha egy ilyen családja van. Aztán a vacsora végén, büszkén kijelenthetem, hogy a női jelöltek közül egyedül, de kivégeztem a steak-emet, amin még az apuka is meglepődött. De hát mit is mondhatnék, életem legjobbja volt :))
Aztán a kajától, a bortól, az egész napos sétálástól fáradtan végül úgy döntöttünk, hogy ma este itthon maradunk, egy kicsit beszélgettünk még Esztivel, de aztán hamar el is nyomott minket az álom.

3. nap

Ma hétfői nap lévén, Esztinek sajnos már munka volt reggel, úgyhogy én tudtam egy kicsit aludni, ami azért jól jött, mert még hosszú út és sok turistáskodás állt előttem, kellett egy kis energia utánpótlás :) Mára nem is terveztünk sok mindent. Egyrészt Baltimore, Washington pipa, másrészt munka is volt.
Így délelőtt tudtunk kicsit beszélgetni, nekem meg ez egy emblematikus nap volt amúgy is, mert rengeteg minden történt. Elsőként megkaptam az e-mailt, hogy megérkeztek a TOEFL pontjaim, és végül úgy döntöttem, hogy nem várok vele, amíg hazaérek, azért annyira csak nem lett rossz, hogy elrontsa az utazást. Végül 103/120 pontot sikerült elérnem, ami elvileg nagyon jónak számít, és nem mondanám, hogy elégedetlen vagyok, de azért elégedett sem. Egyrészt én a 110-et lőttem be, másrészt az alapján, ahogy az itthoni gyakorló tesztek sikerültek, úgy érzem, hogy ténylegesen rosszabbul teljesítettem, mint amilyen a tudásom valóban. Ettől függetlenül azért örülök, hogy megcsináltam, szép eredmény, az önéletrajzomat pedig mindenképp megdobja majd :)
Aztán 1-2 órával később végre megkaptam az ügynökségtől a repjegyemet is, aminek már éppen ideje volt, hiszen 4-5 héttel előbb kellene, hogy megérkezzen, nekem pedig már csak 3 hét van hátra. A repjegynek még majdhogynem jobban örültem, mint a vizsgaeredményeknek. :D Egyrészt tökéletes időpontban repülök (az én itteni időm szerint éjjel, ami azt jelenti, hogy valamennyit átalszok az időeltolódásból, enyhébb lesz a jetlag), másrészt pedig megúsztam 1 átszállással, ami nekem a legnagyobb öröm, arról nem is beszélve, hogy nem 4-5 órákat kell majd várnom a csatlakozásra, hanem alig 2-t. Úgyhogy nagyon elégedett voltam. :)
Aztán mentünk a legkisebb lányzóért az oviba, aki szuperizgatott volt, hogy "Eszti's friend" is jött érte, és végül még elmentünk közösen sétálni egyet Annapolisban, felültünk az ingyenes "turista-trolira" is, ami körbevisz a belvároson, aztán pedig összeszedtük a nagylányokat. A délután 3 lánnyal gyorsan elment, ami egyébként akármennyire is édesek és imádnivalóak, azért embertpróbáló feladat, én ezt egy évig tuti nem tudtam volna csinálni. (Ezért is érzem úgy, hogy végeredményben jól vagyok, ahol vagyok :D) Egyébként a gyerekek imádtak, felváltva csüngtek a nyakamból (szó szerint :D) és ilyenkor mindig megnyugszom, hogy azért nem velem van a baj, és tök jól kijövök a gyerekekkel, egyszerűen ilyen szerencsétlen voltam a saját host családjaimmal :D

Aztán este apuka ismét kitett magáért, és elképesztő rákvacsorát főzött búcsúzóul, elmondták, hogy ha gondolom szívesen látnak, amikor az Eszti éve lejár, mert a gyerekek szeretnek, minden vacsorát elpusztítottam, úgyhogy megfelelek a két legalapvetőbb kritériumnak, haha. Aztán megköszöntem az összes vacsorát, a vendéglátást, és elköszöntünk, mert hogy mi ma este még kimentünk, korán reggelente pedig nem találkoztunk.

Aztán mi Esztivel, hétfő este ide vagy oda, elmentünk abba a hangulatos bárba, ahol vasárnap is voltunk, bevártuk a fiúkat, aztán azért megittunk 1-2 italt, koccintottunk a sikeres vizsgámra, (a darts-ot hanyagoltuk :D), viszont volt élő country zene, és rengeteget beszélgettünk, a srácok is meséltek az ő utazásaikról, előkerültek mindenféle fókás, mosómedvés és egyéb vadállatos kalandok, úti tervek, meg persze az, hogy ki mi szeretne lenni, ha majd nagy lesz :))

4. nap

A keddi nap már inkább csak egy fél nap volt, amiből én a reggeli megőrülést a gyerekekkel ismét átaludtam, és kb. 10 körül keltem, összepakoltam a táskám, megreggeliztünk Esztivel, készítettem útravalót, aztán még volt egy kis időnk dumcsizni, elmentünk a kicsiért az oviba és onnan már egyenesen autóztunk a Baltimore-i busz állomásra. HÓVIHARBAN. Igen, mert hogy március 25-én, még úgy érezte nem volt elég, és pont az 5 órás buszozás napján úgy döntött az ég, hogy leszakad. :D Mindenesetre ez nem szeghette kedvemet, hiszen New York felé tartottam, egy 1 $-os buszjeggyel a kezemben (amit még az amerikai srácok sem hittek el, hogy ilyen létezik, hiszen annyiból még Annapolis egyik végéből a másikig sem visz el a busz :D)

Na de a buszozás az már egy külön élmény, és New York kezdetei, a tavaszi szünet első felvonás itt ér véget. :)
Én azt mondom, hogy először is iszonyatosan örülök, hogy személyesen is megismerhettem végre Esztit, biztos vagyok benne, hogy fogunk mi még találkozni (amikor ideig-óráig éppen mindketten Magyarországon tartózkodunk:D). Másrészt nagyon tetszett Baltimore, Annapolis, tetszett Washington is, és ha nem is lett top listás desztináció, ahol eddig jártam, azért akkor is azt mondom, hogy az USA fővárosa, a Fehér Ház és a többi "must-see" kategória, és örülök, hogy itt is jártam :))