2013. május 6., hétfő

Amerikába mentem..:)


Szóval 2013. április 14-én útra keltem, megélni a saját amerikai álmomat.
A blogot azért hoztam létre, mert szeretném veletek megosztani a rengeteg új élményt, ami ér, amiknek a felét sokszor elfelejtem, mire eljutunk a skype-olásig. Szeretném megosztani veletek a tapasztalataim, mert amióta elindultam állandóan tele van a postaládám érdeklődő levelekkel, hogy miért, és mit és hogyan, úgyhogy remélem elegendő élményt, sztorit, kulturális sokkot, és gyakorlati tapasztalatot fogok majd tudni megosztani veletek. Ugyanis az új élet kezdéséről íme az első dolog, amit tudni kell: folyamatos egyensúlyozási problémákkal küzdesz az új életed megalapozása és az otthoni kapcsolattartás között, állandó időhiánnyal párosítva, copy paste-elt válaszlevelekkel tarkítva és azzal az tévképzettel, hogy "áá, nekem nem kell sokat aludnom, annyi minden történik itt, az majd feltölt".:D

Szóval az első bejegyzés szóljon arról, hogy hogyan és miért is történt velem ez az egész...

24 éves vagyok. Már hivatalosan is 2 éve diplomás közgazdász, okleveles idegenvezető, 2 nyelvvizsgával, jogosítvánnyal. Volt idő, amikor csak hostesskedtem. Elszomorító tény, hogy azokban az időkben jobban éltem, mint az emberek egy átlagos keresetű, állandó munkával, de ezt most mondjuk ugorjuk át. Ezután volt rendes munkám is, ami elvileg egy jó dolog, ráadásul a szakmámban, amiért már akár szerencsésnek is érezhetném magam.
De egy idő engem is utolért a mai 23-26 éves korosztályt jellemző "kapunyitási pánik", ami nagyjából úgy néz ki, hogy: "nem halad az életem semerre, a munka helyemen nincs előrelépési lehetőség, kidolgozom a belem havi 120 ezer Ft-ért, és ez a kilátás a következő 5 évemre, amikor már egzisztenciám kellene, hogy legyen." " nem is szeretem a szakmám, utálom az embereket, vissza kellene mennem suliba és valami újat tanulni, ami érdekel, de nem is tudom mi érdekelne IGAZÁN, és amúgy is a kormány ellehetetlenítette a továbbtanulást, nem is értem, miért szenvedek itthon, mert itt van mindenki, akit szeretek" és a többi..szerintem minden korombelinek ismerős az érzés, hogy nem találja a helyét a világban, és nem akar havi 120 ezerért heti 50 órát dolgozni.
Szóval pontosan tudtam, hogy mit nem akarok csinálni, egy A/4-es listám volt hozzá. Arról, hogy mit akarok, csak ötleteim voltak..

Amikor a főiskolára kerültem sokkal racionálisabb és ambiciózusabb voltam, de aztán nem igazán szív fel minket úgy a munkaerő piac, ahogyan azt mi gondoltuk. És ez elvesz a lelkesedésből.

A racionális énem úgy gondolta, hogy gyorsan vissza kell menni egyetemre és kitanulni egy másik szakmát, közben dolgozni, és ösztöndíjakat pályázni, HÖK elnöknek lenni, diák konferenciára járni, első sorban stréberkedni és professzor általi beajánlást nyerni a menő gyakorlati helyekre, és mindent másképp csinálni, mint elsőre, érettebb fejjel. Ezt a lehetőséget,- ami a legközelebb állt hozzám- Magyarország kormánya pikkpakk lehúzta a listámról, és ezért most így innen, utólag köszönet nekik :D

A másik, kevésbé racionális énem úgy gondolta, hogy világot kell látni, és utazni, és nem görcsösen a karrierépítésre koncentrálni. Mert ezeket az élményeket 40 évesen már nem olyan megélni, mint huszonévesen lett volna. Mégis úgy éreztem, hogy külföldön tölteni 1-2 évet idegenvezetőként, au pair-ként, időpocsékolás és zsákutca.

Hát bizonyos szempontból az is. Mert nem vagyok biztos abban, hogy annak az álomszerű élménynek, amiben részem van most, nem fogom megfizetni majd az árát, amikor a fejvadász ránéz a CV-mre. És ez az, amit be kell vállalnod. Kockáztatsz...de hát végül is közgázból azt tanultuk, hogy a vállalkozás alapja a kockázat:D

Sosem voltam az a típusú lány, akinek megállt a világ, ha kisbaba jött szembe a parkban. És sosem gondoltam, hogy valaha azt fogom mondani, hogy au pair-kedni szeretnék.
De úgy alakult a helyzet, hogy eldöntöttem, itt az idő külföldre menni, mert ez itt kínszenvedés, és nekem ez nem tetszikkk.
Még válogatós is voltam, akárhova nem megyek ám, álmodjunk nagyot. Ha már elszórakozunk 1-2 évet, kemény karrierépítés helyett, akkor érje is meg. Legyen Amerika. A lehetőségek országa, ahol az álmok válnak valóra és a többi, na de hogyan...

Ha az USA-ba akarsz menni huszonéves fejjel, és nem fix állásajánlatot kapsz, akkor két lehetőséged van:

A.) au pairkedsz, gyerektáborozás és társaik
B.) gyakornoki programok a szakmádban (elég nehéz megszerezni ezeket az állásokat, ha nincs 50 referenciád, és még azért hallgatói jogviszonyod is:D)

kis a.)-val és b.)-vel még hozzáadnám a listához a házasságot és a gyermekszülést USA területén, de itt erről nem lesz szó:D

Szóval eldöntöttem, hogy 1 évet Amerikában akarok élni, kipróbálni magam, megismerni egy új kultúrát, olyan helyeket beutazni, amikre amúgy egy életet spórolhatnék, hogy eljussak, tökéletesíteni az angolt, személyiség fejlődni  a többi hangzatos érvet, pedig képzeljétek ide.
Így szépen lassan megbarátkoztam a ténnyel, hogy ennek az az ára, hogy az ember au pair-kedik. Több ismerősöm is van kint ilyen programon, és életük legjobb döntéseként gondolnak rá.

Na és akkor mit kell tenni.
Először csak regisztráltam az egyik legnagyobb ügynökségnél (Au Pair In America). Na de ez nem úgy néz ám ki,h kitöltöd az adataid, fotók és juhúúú. Hát nagyon nem.
szerintem 1 hónap volt mire összeállt a teljes jelentkezési anyag: több 10 oldalas adatlap, referenciák, hivatalos dokumentumok, orvosi papírok, erkölcsi bizi megszerzése, beküldése, hosszú bemutatkozó levél, fényképek és a kedvencem BEMUTATKOZÓ VIDEÓ. :D Mert az amerikai az egy ilyen vizuális kultúra. Az már lényegtelen, hogy a nagy nehézségek árán rögzített videódat, utána úgy le kell tömöríteni, hogy nem azt a bájos, kedves lányt látják, amit te láttál a tükörben, hanem csak egy pixelpofát, ennyi. Nembaj, kell a videó!:D

Szóval, aki nem gondolja ezt komolyan már itt kihullhat. Ezek után be kellett menni a magyarországi kirendeltséghez egy interjúra, 45 perc beszélgetés angolul ( meséld már el,h miket játszottál a gyerekekkel, akikre, eddig vigyáztál: őőő hogy is van a gyurma angolul? és a füzike? és az a tapacsostáblás izé...:D)
majd egy 120 kérdéses személyiségteszt, amiből rájössz, hogy te jó ég, fogalmam sincs mit akarok kezdeni magammal az életben, de nem baj, reméljük ők nem veszik észre, vagy nem érdekli őket.:D

Ezek után az interjúztatód készít rólad egy értékelést, amit kiküldenek a londoni Main Office-ba és ők eldöntik, hogy alkalmas vagy-e a programra. A tévhiteket elkerülendő, nem, nem kerül be mindenki és akárki, elég profi a szűrő.
Ha szerencsés vagy jóváhagyják a jelentkezésed, (ami eddig semmidbe sem került), erről kapsz egy levelet, amitől úgy érzed, hogy juhúúú, elkezdődött életem kalandja, aztán a következő 1-3 hétig nem nagyon történik semmi:D

Úgy voltam vele, hogy elindítottam egy folyamatot, de nem megyek mindenáron, akárhova, akármilyen családhoz. Mert hiába az az első, hogy nagyon jó családhoz kerülj, azért kíváncsi vagyok, mit csinál az ember Ohio-ban szabadidejében.

Az volt az irányelv, hogy ha megtalál a tökéletes család, akkor megyek, és mennem kell. Ha nem, akkor biztos nem ez jön most.
Kb. 1,5 hónapot vártam és 6 családot utasítottam el. Miközben folyamatosan (normális) állásinterjúkra jártam otthon.
Aztán bejelölt a tökéletes család. Hogy ez mit takar:
-szimpatikus, kedves család, "easy-going", rugalmas természettel, sportos életszemlélettel
-CALIFORNIA
- iskolás korú gyerekek(= kevesebb, könnyebb munka)
-saját autó (ugyanis semmit nem érsz azzal, hogy Amerikában vagy, ha ülhetsz a kertvárosban a szabadidődben.)

Körülbelül 4 nap alatt történt a bejelölés, e-mail váltás, skype interjú és a döntés, hogy egymást választjuk. 4 nap és a feje tetejére fordult a világ. És úgy éreztem, hogy igeen, minden vágyam teljesült is.:)

És ezután jön a neheze. Vízumpapírok, vízuminterjú, nemzetközi jogosítvány, még egy csomó intézni való, és mindent angolul. Azt mondom elég jól beszélek angolul, de így is elvette fél napomat, mire elolvastam a vízumnyomtatványokat. És rengeteg a kérdés, az intézni való, a kis itthoni életed lezárásáról már nem is beszélve.
Ami a jó, hogy ez nem teljes értékű külföldre költözés, úgyhogy nem kell az egész életedet összepakolni, de mégsem mész el úgy, h lezáratlan dolgaid vannak.

Azt kell, hogy mondjam, hogy az egész jelentkezési és kiutazási folyamat elképesztően sok és bonyolult, és nem egyszer éreztem úgy, hogy hagyom az egészet, ennyit nem ér.
Szóval azt mondom, hogy aki eljut idáig, és ott van a kezében a repjegy, hogy na ekkor és ekkor indulok, annak már jár egy kis bravó:D

Aztán megérkezel New York-ba egy 4 napos orientációra, ahol minden olyan dologgal és aggodalommal teletraktálják a fejed, amire egészen addig nem is gondoltál. Hogy mennyi módon fulladhat meg egy gyerek, hogy mik történhetnek a játszón, a vízben, otthon, és hogy ha egy takaró alá kuckóztok az már szexuális zaklatás (igen, ez itt Amerikában nagy issue-mondjuk nem ok nélkül, de talán túlzásba viszik). Viccet félretéve, bár tényleg rád ijesztenek, azért mégis csak nagyon hasznos dolgok ezek, és jó ráhangolódásnak is:)

Közben, pedig minden egyes oktató elmondja, hogy mennyire tisztelnek itt minket, amiért belevágunk egy ilyen dologba, mindenkit hátrahagyva, hogy megismerjünk egy új kultúrát.

A 4 nap után 2 dolog tudatosodik benned: hogy minden veszélyes és/vagy szexuális zaklatás, de azért érezzétek jól magatokat. És hogy, tényleg mekkora súlya van a világ másik végén lenni, távol mindenkitől és mindentől, amit szeretsz, ami a mindennapjaid részre.

Ez az egész ami történik olyan, mint elkezdeni vezetni a forgalomban.
Belekezdtél, innentől nincs szarakodás, nyomod a gázt, kiteszed az indexet és már váltod is a sávot, és reménykedsz, hogy semmi nem volt a holttérben.

Igazából nem hagytam otthon se munkát, se sulit, semmilyen különösebb lehetőséget. Csak azokat, akik közel állnak hozzám. És egy ilyen év pontosan arra jó, hogy megítéld a kapcsolataid, kiderüljenek a valós barátságok, érzelmek, jobban oda tudj figyelni magadra, hogy mit szeretnél, mit érzel, milyen vagy valójában és mire vágysz az élettől. Pontosan tudni és szembenézni azzal, hogy emberek jönnek, mennek, és nem csak tudni, de elfogadni azt, hogy aki lemorzsolódik 1 év alatt azért lehet nem kár, akinek, pedig az ember igazán fontos, ott nem számít a több ezer kilométer, az időeltolódás és az 1 év. És ezt kell még bevállalni.

Ez, pedig még ijesztőbb, mint bevállalni azt, hogy 1 éved elmúlik mindenféle szakmai előrelépés és releváns tapasztalat nélkül, és jó pénzért, nem sok minden dolgod lesz, azon kívül, hogy jól érezd magad és okosan költsd a sok pénzed;)

xoxo

10 megjegyzés:

  1. Szia! Én egy évet dolgoztam Pekingben, ott is nagyon más volt, mint Mo.-n, és nagyon nem bántam meg. Sőt, most már mennék tovább máshová. Szerintem nagyon jól döntöttél, sok sikert kívánok neked mindenhez! :) Üdv: M.

    VálaszTörlés
    Válaszok
    1. Szia!
      Köszönöm szépen, neked is sok sikert akkor mindenhez!:)

      Törlés
  2. Szia Dina!
    Először is, üdv Amerikában!!! ;)
    Annyi blogot olvastam már, kicsit talán meg is untam, aztán most hogy már alig van olvasnivaló rögtön lenne kedvem... :) Nagyon örülök a blogodnak, első körben California miatt kezdtem bele, de nagyon szimpatikus a gondolkodásod, szóval leendő olvasóid között tudhatsz. Sok olyan dolgot érintettél az írásodban ami az én fejemben is folyton keringett és kering a mai napig. Nekem ez a második évem hogy kijöttem Amcsiba dolgozni és bizony az ember nagyon sok kérdésre választ kap, de nagyon sok új kérdés kerül majd ezután a terítékre. A világ innentől kezdve nagyot fordul az emberrel. Szeretek világjárókkal ismerkedni mert sokkal kevésbé korlátoltak mint az otthon hagyott, nagyon szeretett barátok legtöbbje - nem véletlen. Sajnos a saját országunk tényleg elég élhetetlen. Sose bánd hogy kijöttél, akármennyire is "pocsékolod" az időt. Bár nem hiszem hogy bánni fogod Lehet hogy karrierileg és pénzileg nem leszel gazdagabb, de sok más módon igen. Olyan élmények és tapasztalatok várnak rád, amik talán egy magyarországi 300ezres fizetés mellett sem! ;)
    Remélem sokáig lelkes blogíró leszel! Én idén már nagyon lusta vagyok, de csak azért is írom, mert szuper visszaolvasni!
    Üdv: Vivien

    VálaszTörlés
    Válaszok
    1. Szia Vivien!
      Először is köszönöm szépen!:))
      Örülök, hogy örülsz a blogomnak és, hogy már az első bejegyzés után szimpatikus a gondolkodásom:)
      Már most érzem azt, hogy a világ nagyot fordul egy ilyen után az emberrel, és hogy milyen módon és mennyivel gazdagabb lesz így az ember. aztán meg majd úgy is lesz valahogy:)
      Amerika melyik területén élsz amúgy? És mit dolgozol?
      Üdv: Dina

      Törlés
    2. Szia Dina!
      Éppen most nézem, pontosan ugyanazon a napon indultunk idén útnak! Micsoda véletlen. Lehet hogy együtt totyorogtunk aznap a reptéren? :O Ezt előzőleg át is siklottam. És én is NewYorkba érkeztem...
      Delaware államban élek, egy Rehoboth Beach nevű óceánparti városban. Nem egy LA, azt megmondhatom, de én nagyon megszerettem és még tax sincs haha! A DunkinDonuts-ban dolgozom, gondolom ismered, de ott nyugaton nem nagyon van - sajnos! :) Először én is az aupair programmal akartam megpróbálni kijönni, de a sors szerencsére elém sodorta ezt az álláslehetőséget. Nem vagyok egy bébiszitter alkat, de ha nem lett volna ez, tuti aupair lennék ma!
      Egyébként California a szerelmem, szeptemberben tervezek újra menni! Szerencsés vagy nagyon! Ha gondolod felvehetjük a kapcsolatot... ;)
      Üdv: Vivien

      Törlés
  3. Szia Dina,
    Tegnap találtam rá a blogodra és szinte ittam a szavaidat, eszelősen jó a gondolkodásmódod és csupa jó, igaz dolgokat írtál le. Én pedig örülök, hogy megint lesz blog a nyugati partról és lesz mit olvasni. Nagyon sok sikert kívánok Neked az évhez, rengeteg szép élményt, utazást és csodás embereket. Imádtam Los Angelest, nem is tudod talán még, hogy mennyire szerencsés vagy, hogy ott találtál családot. Nagyot álmodni tudni kell ;-) Követlek rendszeresen, vigyázz magadra és élvezd!
    Üdv,
    Vivi

    VálaszTörlés
    Válaszok
    1. Sziaa!

      Erre el is felejtettem végül írni, most olvastam vissza a megjegyzéseket, és nagyon jól esett olvasni a kommentedet, örülök, hogy ennyire tetszik a gondolkodásmódom, írásom, remélem továbbra is olvasol majd;)
      üdv!!:))

      Törlés
  4. Szia Edina !
    Nem tudom látod-e ezt a levelet,nem értek a blogos oldalakhoz,de Magyarországon és istápolóm a Nagyidékat :-) És most hívott elérzékenyülve,hogy próbáljak kapcsolatba lépni leved,mert kapott tőled egy lapot és nagyon szeretné megköszöni,de nem tudja hogyan mert nincs kapcsolat amin megtehetné.Nagyon hiányzol nekik,puszilnak,ha akarsz küldeni nekik levelet az endrei.agnes@upcmail.hu.-n megteheted és én továbbítom nekik. Üdv:Ági

    VálaszTörlés
    Válaszok
    1. Kedves Ági!
      Látom igen, kicsit megkésve, de eljutott hozzám az üzenet, és köszönöm szépen a továbbítást! Nagyon örülök, hogy nagyiék megkapták a képeslapom, köszönöm szépen!
      Sajnos az idő eltolódással és az internet hiánnyal kicsit tényleg nehézkesen kommunikálunk, de anyun keresztül azért szerencsére tudunk egymásról néha! :)
      Mindenesetre puszilom őket, és még egyszer köszönöm!

      Üdv., Edina

      Törlés
  5. Ezt a megjegyzést eltávolította a szerző.

    VálaszTörlés