Party in the city where the heat is on, Welcome to Miami! ;)

Egészen igáig érleltem a döntést, hogy írjak vagy ne írjak blogot Miamiról. Én az a típus vagyok aki szívesen megosztja a vicces, érdekes, tanulságos dolgokat, úti élményeket és a többi. Viszont a magánéletemet, vagy azt, hogy én hogyan eresztem ki a gőzt, nem szokásom nyilvános fórumokon hirdetni, és mindig is úgy gondoltam, hogy ezt bár mások is így éreznék, mivel ezek a dolgok a résztvevőkön kívül nem tartoznak senkire. Márpedig ilyen jellegű dolgok tették ki az 1 hét 60-70%-át, végül mégis úgy döntöttem, hogy életem eddigi legjobb nyaralása megér egy bejegyzést :)

December 22-én vasárnap kényelmesen felkeltem reggel 9-kor, -10 fokra, hóesésre, csúszós jeges utakra, és azon imádkoztam, hogy ne töröljék a járatomat, különben idegösszeomlást kapok. Egy kedves német barátnőm vitt ki a reptérre, amivel kapásból 55-60 $-t (kb. 12 500 Ft) spóroltam. Amerikában egyébként nagyon egyszerűek, és jól kezelhetőek a legnagyobb repterek is. A terminálok szét vannak osztva légitársaságok között, a kapuk desztinációk (belföldi, nemzetközi) között, és minden, de minden ki van táblázva, így kizárt dolog, hogy kiszállsz a "drop off zone"-nál és utána jössz rá, hogy át kell gurítanod a fél reptéren a bőröndödet. (Ez mondjuk nem csak a repterekkel, hanem mindennel így van. Na persze itt minden az amerikai hülyeségre van szabva, de mégis mindig rá jövök, hogy nem olyan nagy baj, hogy itt a hülyéknek áll a világ, mert azért a leleményesebbeknek is kényelmesebb így:))
Megálltam a hatalmas kijelző előtt, elszörnyedtem, amikor csak első ránézésre láttam min. 10 járatot törölve, abból egy Miami-ba tartót, mégis valahogy az én járatom -minimális késéssel, de- rendben volt. Úgyhogy innentől aggódhattam a repülésen, ami nekem mindig egy évnyi stressz adag 2-3 órába sűrítve, ráadásul átszállással mentem. Végül is egészen normális fel- és leszállásaink voltak és mindennel együtt csak 1 órát csúsztunk. Vicces történet, hogy a Chicago-St. Louis járaton egy beszédes kedvű apuka mellett ültem, aki szintén Miami-ba tartott, és amúgy Chicago-ban él, és kb. 2 hetente repül. Az ilyenek mindig megnyugtatóan hatnak rám, hiszen még él.:D Aztán fél óra alatt kiderült, hogy a St.Louis-Miami járatunk is ugyanaz, majd amikor előkaptuk a beszállókártyánkat kiderült, hogy azon a járaton is egymás mellett ülünk..na erre mennyi az esély :D
Végül este 9-kor szállt le a gép Miamiban, a bőröndöm is meg volt, a mosdóban át is váltottam nyáriasabb öltözékre és beletuszkoltam a bőröndbe a télikabátot és kisétáltam a terminál végére, ahol tényleg szó szerint csap arcon a hőség. Akkor is, ha nem a - 10 fokból jössz. És kilépsz, és este van, balzsamos levegő, gatyarohasztó hőség, pára, már be is göndörödött a hajad (ami amúgy egész héten ilyen Miami-style "felejtsd el, hogy normálisan áll" volt:D), és mégis, boldogság van.

A Miami Beach International Travelers Hostelben szálltam meg, ami elhelyezkedés szempontjából tökéletes, 2 blokkra van az óceántól, illetve az összes menő clubtól 1-6 blokknyira. Ráadásul a reptérről indul a 150-es busz, ami konkrétan az ajtóban rak le. A buszsofőrökről Amerikában és amúgy különösen Miami Beach-en azt kell tudni, hogy nagyon kedvesek és akkor is segítenek, ha nem kéred :D Még ki sem nyitottam a számat, hogy megvegyem a jegyet, már mondta a sofőr, hogy "Gondolom South Beach" :D És hogy majd szól, amikor ott vagyunk :)

Így nagyon kényelmes volt, mondjuk egy jó 30-40 perces út volt, viszont végig a fő sugárúton mentünk, úgyhogy volt egy bevezető, esti, mini-városnézésem. Kicsivel 10 óra előtt megérkeztem a hostelbe, ahol már mindenki partydíszben volt, koktélokkal a kézben, a zene meg olyan hangerőn ment, hogy jelbeszéddel csekkoltam be. Majd a recepciós srác mondta,h szerez nekem valami jókiállású gyereket, aki felviszi a bőröndömet az emeletre, ha megyek velük bulizni. Hát mondom nem hiszem, de a gyerek jöhet :D Aztán elém tolt egy lapot, amin az állt, hogy "Nikki Beach"...

Na most ha én valahova utazok, akkor én mindent elolvasok, összeírom miket akarok látni, hol akarok bulizni, strandolni, enni. Persze alakul, ahogy alakul, de vannak irányok:D Így pontosan tudtam, hogy a Nikki Beach a legmenőbb beach club, ahol több színtéren lehet táncolni, plusz van ilyen homokos, pálmafás, cabana-s, chillezős rész is, illetve ők egy héten egyszer csinálnak egy hatalmas party-t, mégpedig vasárnap este. Ránéztem, feliratkoztam, és volt egy órám elkészülni, mindezt úgy, hogy a reptérről jöttem, 6 órányi utazás után. A recepciós vigyorgott egyet, a kezembe nyomott egy pohár mojito-t (ami Miami official koktélja:D), jött egy kedves, már enyhén ittas holland srác, aki felcipelte a bőröndömet az emeletre, a lépcsőfordulóban belefutottam a kis úti társaimba is, meg volt az ölelkezés-örülés, mondtam, hogy jövök én is. (Merthogy az sms-ezés már ment a buszon ülve, hogy ők ma kimennek bulizni:D) Majd egészen pontosan 55 perc alatt, letusoltam, VIP-ra rittyentettem magam, beszereztem és elfogyasztottam egy szelet pizzát a sarki 0-24 pizza bárból és elvegyültem a hatalmas tömegben.
A hostel úgy szervezi, hogy befizetsz 15-20$-t (lányok), kapsz egy karszalagot, amivel ingyen iszol a hostel előterében a napi koktélból, elszállítanak menő partybusszal a club-ba, külön sorunk van, ahol így nagyjából 5 perc alatt bent vagy olyan helyeken, ahova 30-40$-okba fájna csak a bejutás...mondjuk fél óra, 1 óra sorban állás után...már ha bejutsz:D
Na most a hely pontosan olyan volt, amire számítottam, minden beach design, táncolható elektronikus zene (ami szerintem a legalkalmasabb bulizásra) és persze gyönyörű emberek, és elképesztő árak.
Akkor én ott beavattam a csajokat abba, amit én Las Vegas-ban tanultam az én drága Évimtől, hogy hogyan is kell a legmenőbb club-okban is VIP-ban bulizni és sosem fizetni az italodért:D És hogy itt úgy megy a dolog, hogy jönnek mindenféle férfi társaságok, akiknek ahhoz, hogy asztalt kapjanak kellenek csinos lányok a társaságba. Ezért amikor megérkeznek, felmérik a terepet és általában 3-5 lányt meghívnak csatlakozásra. Egy ilyen asztal 500-7000$-ba (110 000- 1 500 000 Ft, igen, ennyit kifizetnek érte) kerül egy éjszakára, és folyamatos itallal jár, meg csinos táncos lányokkal, akik ott riszálnak körülötted és öntik neked az italt egész este.:D
Persze a lányok nem voltak elájulva ettől, és először én sem, de tényleg egyáltalán nem megy semmire az egész. Egyszerűen "show off", hogy ilyen szép kifejezéssel éljek. Kellenek az asztalhoz csinos lányok. Persze nem mondom, hogy tilos akármibe bonyolódni, ha úgy érzed, de végig lehet 2-3-7 estét így bulizni, anélkül, hogy bárkivel is túlzottan "kedvesnek" kellene lenned :D És ez az élet, én azt mondom:D
Egyszerűen imádom ezt az intézményt Amerikában, imádok bulizni járni, annyira minőségi, kulturált szórakozás, hogy nem igaz. Ráadásul itt nem úgy van, hogy az ilyen férfiak általában újgazdag tahók, hanem normális, komoly üzletemberek, ügyvédek, építészek, diplomaták, producerek, akik nem tudnak mit kezdeni a pénzükkel és csak VIP-ben, asztallal és méregdrágán hajlandók bulizni:D
Na szóval pontosan 10 percen belül betaláltak minket, akiket kigondoltam magunknak és perceken belül a VIP-ben buliztunk hatalmas asztallal, csinos lányokkal és soha ki nem ürülő poharakkal:D
Tökéletes első este volt, ilyen formában megúsztuk a már kicsit kényelmetlenül tömött tánctereket, jó volt a zene, kulturált társaságunk volt, és hajnalig táncoltunk.Amit még imádok az ilyen helyeken, hogy a mosdóban az egy dolog, hogy a kezedbe adják a törölközőt, de hogy minden van, amit el tudsz képzelni és kellhet, az is biztos: fésű, hajszárító, hajvasaló, 10-féle parfüm, alap sminkcuccok, tampon, óvszer, pótharisnya..mondom, ami egy este során kellhet, és el tudsz képzelni, az ezeknek a mamasita-knak megvan:D

Hajnali 5-kor, egészen pontosan 5$-ért hazataxiztunk, és elhatároztunk, hogy 9-kor felkelünk a reggelire.
A másik dolog, amiért fantasztikus volt ez a hostel, hogy van ingyen reggeli, ebéd, vacsora. Nyilván nem luxus, meg extra adagok, de ha 1 hétre vissza tudsz venni kicsit, akkor tökéletesen el lehet lenni rajta, én szerintem minimum 100$-t megspóroltam azon, hogy az esetek 80%-ban bent kajáltunk.

Hát fel is keltünk, bár nem ment könnyen, meg is reggeliztünk, ami segített, aztán elindultunk a beach-re. Elképesztő érzés volt december közepén fürdőruhát venni és papucsban lekaffogni 2 sarkot aztán a homokban mezítláb sétálgatni.

Az idő kb. 30 fokos volt, sütött a nap, az óceán pedig egészen kellemes volt. December közepén. Nagyon irigylem ezeket a floridai népeket. Olyan jó lehet úgy élni, hogy egész évben 20-35 fok között mozog a hőmérséklet:D
A víz egyébként tényleg égszín kék, és hatalmas ugrálni való hullámok voltak, a különleges pedig az, hogy ismét úsztam az óceánban, csak ezúttal egy másikban :D

Du. 1-kor elkaptuk a hosteles ebédet, sziesztázunk egy kicsit, majd délután elmentünk felfedezni South Beach-et, ami egyébként egy önálló város, nem pedig Miami része.

Ami nagyon tetszik a környéken az az, hogy a sziget bármely pontjáról közel van az óceán, ennek megfelelően mindenhol lehet érezni azt az isteni sós illatot, mindenhol pálmafa sorok vannak, és az épületek nagy része Art Deco építészeti stílusban épült, ami hamar belopta magát a szívembe. Csak úgy sugárzik az épületekből a napfény, a nyár és a meleg.

Lesétáltunk egészen a Lincoln Road Mall-ig, ami ilyen bevásároló utca-szerűség rengeteg bolttal és étteremmel, úgyhogy itt ki is élveztem, hogy egyik napról a másikra frozen yoghurt szezonba csöppentem, imádom:)

Egyébként tökéletes volt a tegnapi erős érkezés után egy ilyen kellemes, lazulós nap. Visszasétáltunk a hostelbe, elkaptuk a vacsorát, hősiesen nem iratkoztunk fel az aznapi partyra, hiszen megegyeztünk, hogy keddre beiktatjuk a Key West túrát, ami reggel 6-os keléssel jár.

Az egyébként egy vicces történet volt, ugyanis a vacsora után, este 7 körül átsétáltunk az utca túloldalán lévő irodába, ahol egy kedves srác volt, aki felhívta az irodát, hogy van-e holnapra 5 helyük, annak ellenére, hogy már fél órája be kellett volna zárnia:D Amíg várt a visszajelzésre beszélgettünk, és egyenesen hozzám fordult, hogy honnan is vagyok, mert hogy van egy olyan megérzése, hogy Kelet-Európa. Hát hamar kiderült, hogy a srác folyékonyan beszél magyarul, szabadkai, és mindent értett, amit mi elvétve magyarul beszéltünk az én kedvenc szlovák barátnőmmel, aki szintén folyékonyan beszél magyarul. Nagyon nevettünk, megbeszéltük ki mit csinál idekint, majd meg is volt a helyünk másnapra ( spontán 10 $ kedvezménnyel ;)) , reggel 6:50-es indulással:D

Persze az ki volt zárva, hogy egy estét is otthon ülünk, úgyhogy ellátogattunk egy újabb helyre a listámról: a Mango's Tropical Café-ba.
Ez egy nagyon kellemes, latinos beállítottságú bár, ahova be lehet ülni egy italra, és tulajdonképpen délutántól hajnalig folyamatosan vannak táncosok, zenészek, mindenféle show-k. Nagyon vágytunk egy sörre, úgyhogy kaptunk egy asztalt a színpad/bárpult előtt, kikértük az italainkat, dumáltunk, elvoltunk, és úgy terveztük, hogy éjfél körülre visszamegyünk a hostelbe, ami a változatosság kedvéért, 2 sarokra volt innen is:D
Volt egy kis énekelgetés, gitározás, a fejemre nyomtak egy sombrero-t, aztán elkezdtek jönni mindenféle samba-s lányok egyre kevesebb ruhában, majd később a fiúk is. Így végül kikértünk egy újabb kört, aztán annyira jó lett a zene, hogy hátra mentünk a táncparketthez, ahol teljesen meglepett ami folyt. Az emberek úgy táncoltak, mintha Kubában lennének, tele volt a táncparkett csupa salsa-mesterrel és hamar el is kezdtek jönni felkérni minket. Na most én leszögeztem szépen, hogy nagyon szívesen, de a latin táncokról fogalmam sincs. Hát az a titok, hogy ha az ember olyanokkal táncol, akinek ez a vérében van, akkor úgy tudja vezetni a partnerét, hogy még én is azt hittem, hogy tudok salsázni, 1 óra múlva pedig már teljesen profinak éreztem magam:D Szerintem nem volt olyan pillanat, hogy ne lettünk volna mind a négyen a táncparketten. Ráadásul itt sikerült sok mindenkivel beszélgetni is, rengeteg kubai bevándorló van a városban amúgy. Mondjuk még így is a legfurcsább találkozás egy ázsiai emberke volt, aki nagyon tudott salsázni, na az egy furcsa látvány :D
A lényeg a lényeg, hogy elkezdtünk táncolni, aztán jöttek az italok megint (azok mindig csak úgy jönnek:D) és hajnali 3-kor jöttünk rá, hogy 3 óra múlva kelünk, úgyhogy véget vetettünk latin tánctudásunk fejlődésének.:)

Aludtunk 3 csodálatos órát, meglepően gyorsan elkészült mindenki és már a buszon is ültünk. Key West azért különleges, mert hogy a kontinentális USA legdélebbi pontja, már-már a karibi-térség, égszínkék a tenger, 4 órányi buszútra van Miami-tól, és az út nagy részét az óceán és a semmi közepén töltöd egy véget nem érő hídon. Azt hittük, hogy majd alszunk a buszon, de túl aktívak voltunk, ráadásul az út 70 %-a elképesztő látvány, száguldani egy hídon, a semmi közepén, mindenhol az óceán, gyönyörű szép. Aztán kirakott minket a busz egy főtér-szerűségen, és legközelebb 7 óra múlva volt a találkozó, ugyanott. Szereztünk egy térképet, de rájöttünk, hogy nem nagyon látott el minket információval az idegenvezető/sofőr, hogy akkor merre is érdemes indulni.


Én persze itt is elvégeztem a kutatómunkámat, és tudtam, hogy érdemes megnézni a legdélebbi pontot jelölő bóját a sziget végén, az Ernest Hemingway házat és egyet az égszínkék tengeres strandok közül. Átgyalogoltuk a fél szigetet, és arra jutottunk, hogy ez a Key West egy csalódás sajnos. A bója a sziget végén persze érdekes, de kígyózó sor van azért, hogy oda állhass mellé egy fényképre, átlagos várakozási idő: 40 perc. Hát azt kihagytuk. A Hemingway ház mellett elsétáltunk, de átláthatatlan kerítés, és a környékre jellemző dzsungeles hatású növényzet volt, úgyhogy a házból semmit nem lehetett látni.



Sorban állni, illetve múzeumban tölteni a fél napot, pedig nem sok kedvünk volt. Így mindenki lefényképezte az emléktábláját és rájöttünk, hogy ezzel ki is végeztük a "kulturális" látnivalókat. Majd lesétáltunk egy nemzeti park területén lévő strandhoz, ahol valóban égszínkék volt a tenger, de az egész tiszta kavicsos meg sziklás volt. Én úgy voltam vele, hogy ilyen Horvátországban is van, úgyhogy nem voltam elájulva.


Persze ki nem hagytam volna, hiszen nincs olyan útikalauz, ahol ne lett volna megemlítve, hogy egy Miami nyaraláshoz hozzátartozik egy nap Key West-en, ezenkívül felrakhatom, az "elmondhatom, hogy..." listára is, szép nap volt és a többi, de ez inkább sajnos csak ilyen parasztvakítás meg turistacsapda.





Két külön kiemelendő pozitívum volt a napban: volt a szigeten Five guys, ami a kedvenc hamburgerem, és sikerült 8$-ból megebédelni. Illetve, hogy aznap volt 24-e, szent este, amit én elfelejtettem, de nekem mégis jött a Jézuska, és kaptam egy nagyon aranyos aprócska meglepetést az én magyar-szlovák-amerikai barátosnémtől:)

Aztán este 7-kor megindultunk haza, és össze-vissza átaludtuk a 4 órás buszozást, úgyhogy amikor este 11-kor megérkeztünk a szállodába úgy gondoltuk, hogy mégsem ülhetünk otthon Szenteste. 1 óra alatt, 1 fürdőre 4-en elkészültünk, és visszatértünk a Tropical Café-ba, ahol elképesztő karácsonyi mulatság volt, a tegnapinál még extrémebb (és/vagy kevesebb) ruhák, jelmezek, hatalmas tömeg, rengeteg tánc és ember, úgyhogy mi elkezdtünk mojito-zni, találkoztunk pár ismerős arccal tegnapról, a hostelből és a környékről és éjjel 1 körül átváltott a latin zene, populáris-elektronikusra, úgyhogy ismét hajnalig mulattunk és jól megünnepeltük, hogy karácsony van :)

Szerda reggel pedig hősiesen felkeltünk 9-kor, hogy megreggelizzünk, illetve rájöttem, hogy 30 fok ide vagy oda, az a fekete tea reggel nekem a világot jelenti, ilyen tempó mellett:D Viszont abszolút jól volt elosztva a program, mára ismét lazulós nap jutott, mindenféle különösebb terv nélkül. Az idő viszont sajnos elromlott. Mármint, hogy a 30 fok megmaradt, de sajnos felhős-szeles lett, amivel annyira nem volt kellemes a parton ücsörögni (és nyelni a homokot:D) úgyhogy felfedeztünk mindent a másik irányban.

Lesétáltunk egészen a sziget déli csücskéig, végig fotóztuk a színes életmentő házacskákat, amiből minden a beach-re vezető keresztutcához tartozik egy, és mindegyik más színben, design-ban pompázik.

A sziget csücskében pedig egy csodaszép park van, hihetetlenül zöld fűvel, sok-sok pálmafával, és kilátással a Miami skyline-ra, úgyhogy ha röviden kellene jellemeznem a délelőttünket, akkor azt mondanám, hogy 8754893 fénykép:D

Aztán a pihentségünk, a napok óta meg nem élt másnaposságunk és a hőség hatására elkezdtünk egyre kreatívabbak lenni, én pl. rájöttem, hogy még mindig tudok cigánykerekezni (amit angolul nyilván nem így hívnak :D:D:D), illetve arra is, hogy ha 3-an egyszerre próbálunk a kamera előtt, akkor abból idétlen összevissza képeken kívül semmi más nem jön ki:D
A koránkelésben az a jó, hogy tök sok mindent csináltunk délelőtt még így is, hogy nem sok mindent csináltunk:D És pont visszasétáltunk a hostel-ebédre:) Ebéd után megint tudtunk sziesztázni, én a megérkezésem óta először skype-oltam egy 10-15 percet, aztán amikor megláttuk, hogy kisütött a nap, "pánikszerűen" kiviharzottunk a strandra, kidobtuk magunkat a partra, és napoztunk 1-2 órát.
Aztán a másik irányban találtunk még 1-2 lifeguard stand-et, amivel nem készült fotó, és belefutottunk egy Haagen Dazs fagyizóba is, aminek az lett az eredménye, hogy mindenki rosszul lett a nagy cukormennyiségtől:D

Visszafele menet megbeszéltük, hogy na ma, tényleg nem megyünk bulizni, mert hogy csütörtökre volt befoglalva a nagy városnéző combo túra, ismét reggel 7-es keléssel. Megérkeztünk a vacsorára, ahol a hostel partypromóterek minden este elmondják, hogy mi a mai menü (mármint bulizásban). És akkor meghallottam a varázsszót: Mansion. Na hát a Mansion volt a következő a Nikki Beach után a listámon, szintén Miami Beach legmenőbb klubjai között. Én megfordultam és közöltem a lányokkal, hogy nincs mese, én megyek :D
Szerencsére a szlovák csajszim is úgy gondolkodott, hogy alszik majd 1 hét múlva otthon vagy a beach-en, úgyhogy mondta, hogy nagyon örül, hogy van még 1 ilyen lány a bandában, akkor jön ő is:D A francia lányzó gondolkodóra tette, a 4. (szintén szlovák) lány pedig mondta, hogy ő viszont tuti nem jön, mert ha ma már nem alszik tényleg többet, mint 3-4 óra, akkor nem bírja végig csinálni a hetet. Ami amúgy érthető:D
Amíg ketten elkészültünk a francia barátnőnk 20 percenként megváltoztatta az álláspontját, majd letusolt, felöltözött, kisminkelte magát, úgy érezte szundizik 1-1,5 órát, 10-kor felkelt és azt mondta, hogy így már készen áll, jön ő is:D:D Az a lány valami hihetetlen. Képes volt este f9-kor lefeküdni teljes sminkben, aztán mondjuk végignyomta hajnali 5-ig az éjszakát:D

Itt említeném meg, hogy fantasztikus társaság kerekedett, csupa ismeretlen lányokból, facebook-os travel buddy kereséssel. Voltak fenntartásaim, és nyilván nem ismertük ki egymást, és nem beszéltük meg a fél életünket, de aktívak voltunk, buliztunk kifulladásig, rengeteget láttunk, fényképeztünk, nevettünk, senki nem lógott ki a sorból, mindenkinek meg volt a maga stílusa, vicces oldala, és a legfontosabb dolgokban egyformán működtünk: elkészülési idő, aktivitási kedv, fényképek mennyisége, buli, preferált alkohol, és a "low budget" :D
Így végül szerda este 3-an szálltunk fel a party buszra, már meg sem érezve az elfogyasztott ingyen alkoholmennyiséget, újabb ismerősöket szerezve, és pikk-pakk Miami Beach legexkluzívabb klubjában buliztunk. Életem legjobb DJ-e volt, fogalmam sincs ki is játszott, de olyan zene volt, hogy még az sem fordult meg a fejemben, hogy asztal, VIP, italok :D Az igazi tehetség az, hogy ez még így sem maradt el. Pedig aznap este tényleg nem is érdekelt. Aztán egyszer csak elkapott minket a hosteles promóter srác, hogy lenne egy asztaluk, ha jönnek csinos lányok bulizni a VIP-ba..hát mondom ezen ne múljon, úgyhogy 2 perccel később már végtelenített "vodka-cranberry" társaságában buliztunk tovább. Szerintem 4 órán keresztül megállás nélkül, leülés nélkül táncoltunk. Ekkor barátkoztunk össze a hosteles staff-al, merthogy az aznapi promóter srác és egy srác a recepcióról nem csak leszervezik, elvisznek, hanem ott is buliznak velünk. A lányokra különösen odafigyelnek, persze egyértelmű, hogy a jó review-ért megy, na de ha nekem jó, nekik jó, és fordítva hahaha.
Szóval összebarátkoztunk velük, mert az összes többi csinos lány, akit behoztak a VIP-be 2 számonként leült és az ájfónját nyomkodta, amit én nem bírok felfogni. Na de kiszúrták, hogy mi party arcok vagyunk, hajnali 5-6ig buliztunk, megfűztek minket egész hétre, mindenféle ingyen belépőkkel, és még haza is kísértek minket. Ami (bár Miami Beach azért nem kiemelten veszélyes környék, de) mindig jól jön:))

Csütörtökön szomorúságos reggelre ébredtünk, borús idővel, szemerkélő esővel. Pedig aznapra hagytuk az egyik fő attrakciót a Miami Combo tour-t, ami tartalmazott egy buszos városnézést, egy hajókázást a Biscayne Bay-ben, ahol végigcruise-olunk a hírességek házainál, és egy látogatást az Everglades Nemzeti Parkban, ami Amerika 3. legnagyobb területű nemzeti parkja, egy mocsaras vidék, tele aligátorokkal.


Na most fél napon keresztül végig esett az eső, ami mondjuk buszos városnézés szempontjából mindegy is volt, azoktól én úgy sem vagyok lenyűgözve. Sokat meg lehet tudni, csak normálisan fényképezni nem lehet.
Aztán felszálltunk a hajónkra, amin volt egy kb. 15 férőhelyes zárt rész, a többi nyitott, az eső hol elállt, hol rákezdett, úgyhogy konkrétan teljesen szétáztunk a végére, mert hogy én azért fényképeztem ezerrel.

Elvégre nem jövőhéten fogok legközelebb olyan rezidenciákat látni, hogy George Clooney, Shakira, J.Lo, és a többi :) Egyébként gyönyörű szép helyen vannak házaik, és nagyon érdekes volt a túra, méretekkel, számokkal, hány háló szoba, mennyibe került, stb. Mondjuk elképzelem, amikor éppen ott is tartózkodnak, kiülnek a kertbe és óránként eljön egy hajó, ami beleordítja a világmindenségbe, hogy ez Mr.George Clooney háza és ennyibe került :D:D:D

Aztán teljesen szétázva még megálltunk ebédre Miami egyik városrészében, amit Little Havana-nak hívnak, és nagyon fel van kapva, hogy micsoda kubai éttermek, és utca fesztiválok és zene. Én mondjuk azt olvastam róla, hogy a 3-4. legkevésbé biztonságos környék, és úgy is nézett ki.
Ebéd után 1 órát buszoztunk lefelé, ami alatt megejtettük az ebéd utáni, tegnap estét kipihenő szundinkat, majd megérkeztünk az Everglades-hez.

Mint kiderült azért hívják így (szó szerint fordítva örök pengék vagy valami ilyesmi), mert hogy a mocsári növényzet 80 %-át egy magyarosra fordítva fűrészfű nevű növény alkotja, ami teljesen ártalmatlan nádszerű akárminek látszik, de a levelek éle csupa apró, alig látható pengécske, amivel demonstrációként ketté is vágott valamit az idegenvezető Indiana Jones-unk. Elmesélte, hogy ha végig szaladnánk egy 15-20 méteres szakaszban, akkor valószínűleg lábak nélkül érnénk a végére. Ami azért elég félelmetes.


Szóval úgy nézett ez ki, hogy kaptunk egy ilyen airboat-ot, egy Indiana Jones-sal, meg 1-1 pár füldugóval és megindultunk szépen lassan a mocsárban, itt-ott megálltunk, mutatott aligátorokat, mindenféle madarakat, demonstrálta a fűrészfű veszélyességét, megmutatta, hogy ha Bear Grylls lennénk, akkor melyik kukacot, hol kell keresni, ahhoz, hogy ne halljunk éhen. (Aztán keresett is egyet, elmesélte, hogy ez az állat 80% protein, majd bekapta és megette:D)
Nem sokkal később pedig kiértünk a nagy hatalmas mocsárpusztaság közepére, amerre a szem ellát: semmi. Akkor elkurjantotta magát, hogy ő most rakná be a füldugókat, megvárta amíg megtettük, majd olyan motorcsónak sebességre kapcsolt és olyan őrületet mutatott be, hogy mire képes egy ilyen hajó, hogy az első 10 percben biztos voltam benne, hogy kiszór minket, és ez az aligátorok etetésének bevett szokása errefelé:D Aztán amúgy a hátralévő időben
nagyon élveztük, úgy száguldottunk, hogy alig lehetett felfogni mit látsz, meg a menetszél kicsit megnehezítette a szem nyitva tartását :D Aztán beértünk újra a dzsungeles mocsárba, ott legnagyobb örömünkre láttunk aligátor mamát a bébijével, majd visszatértünk a bázisra, ahol beültünk egy rövid bemutatóra.

A bemutatóban a legviccesebb és egyben legőrültebb afroamerikai bácsi, akit valaha láttam elmesélte nekünk, hogy hogyan élnek, nőnek az aligátorok, hogy milyen gyorsak, hogy mennyi idő alatt érne utol, ha futnék, és enne meg. Aztán elmondta, hogy ezek az állatok teljes mértékben idomíthatatlanok, majd ezek után betette egy aligátor szájába a kezét, mert hogy haha, szemből nem látnak semmit:D
Aztán még le is birkózta, illusztrálva, hogy hogyan is vadásszák le őket a nomád törzsek. A show után én úgy döntöttem, hogy amit kínál a park, azt megcsinálom, úgyhogy az utolsó attrakcióhoz is sorba álltam, és a kezembe nyomtak egy aligátor gyermeket:D Vicces volt, mert a csajok kétszer nyújtották és kapták el a kezüket a nagy pillanatkor, én meg úgy voltam vele, hogy nincs mese, kinyújtom a kezem, belerakják és villantok egy magabiztosnak tűnő mosolyt a kamerába, ez "once in a lifetime" lehetőség. Nagyon érdekes amúgy egy ilyen állatot fogni, abszolút nem olyan érzés, mint amire számítottam. Nem olyan kemény és hideg, de közben mégis olyan hüllő érzés. Leírhatatlan.

Annyira élménydús volt a nap, hogy hamar el is szállt az idő, és apró öröm volt az életben, hogy vacsora előtt 10 perccel rakott ki minket a hostel előtt a busz, így arról sem maradtunk le. Sorban állás közben belefutottam új partypromóter barátomba, aki elkapta a kezem, és pisszegve rám helyezte az aznap esti buli karszalagját, ingyen:D Hát mondom jól van, akkor nem is kérdés, hogy menni kell, és szerencsére a lányok is így gondolták. Aznap este volt a "casual night", amikor nem volt dress code, egy kicsit lazább bárba mentünk ahol inkább a jó zene és a tánc volt a lényeg, mint az exkluzivitás. Felüdülés volt nem magassarkúban és miniruhában kimenni bulizni, ráadásul a hostel ingyen ital kínálatába aznapra sör került, úgyhogy ez volt a "lazítós nap" :D
Mondjuk alkoholból nagyobb mennyiség fogyott, ráadásul a bárban az új haverom közben járásával még csurrant-cseppent az ingyen ital, hajnalig táncolás egészen amíg elkezdett üresedni a hely és az összes többi sztori, amire érvényes a "what happens in Miami, stays in Miami" szabály:D A hosteles fiúk ismét kitettek magukért, mind ingyen pia mennyiségben, mind pedig hajnali hazakíséretben :D

Péntek reggel pedig úgy döntöttem, hogy nekem annyit nem ér a reggeli, hogy felkeljek, és megérkezésem óta először nem hajnali 5-től reggel 6-7-ig, hanem egyenesen 10-ig aludtam :D És olyan jól esett, hogy amikor lementem a konyhára és még ki volt rakva a tea, úgy éreztem, hogy tényleg túl jó hozzám az élet:D
Aztán sajnos a lányoknak ez volt az utolsó teljes napja, úgyhogy még kimentünk a beach-re, sikerült elkapnunk 1-2 óra napsütést, aztán végig sétáltunk még egyszer az Ocean Drive-on, kiültünk egy teraszra, ahol mindenki magához vette, amire a legjobban szüksége volt: kávé, fagyi, süti, sör :D És nagyon nagyon örültünk, hogy sikerült úgy szervezni a hetet, hogy 1 programos nap, 1 pihi, 1 programos, 1 pihi:D Aztán este visszamentünk a hostelbe, és utolsó közös este lévén nem is volt kérdés, hogy megyünk bulizni, amikor pedig a vacsora sorban állva megtudtuk, hogy aznap este az r'n'b, hip-hopos-latinos szuperclubba megyünk, még jobban megörültünk. Feltankoltunk a hosteles ingyen koktélokból, megőrültünk a partybuszon, ahogy illik, majd megérkeztünk a helyre, ahol már kint is a lábamban volt a bugi, hallva, hogy milyen zene megy odabent. Aztán beértünk, és pontosan 30 másodperc alatt ment el a táncos kedvem. Ez a hely olyan volt, mint egy rossz hip-hop videoklip. Mondjuk mint, ha egy 50 cent videoklipben lennél. Elképesztő luxus, lányok, minden ami kell (a VIP rész nagyobb volt, mint a nem VIP- akkor meg minek?!:D) és szerintem a hostellel érkezett az első fehér bőrű embertömeg a helyre. Tömve volt afroamerikai és mindenféle latino mixekkel a hely, és akármennyire is próbálkozom, ezt nem tudom szebben. Mindenki min. kisstílű bűnözőnek nézett ki, csak sok pénzzel, és itt volt először húspiac feeling. A többi helyen is nyilvánvalóan mindenkinek megvannak az indíttatásai, hogy miért bulizik. Na de odajönnek, megkérdezik honnan jöttél, van-e kedved táncolni és ha azt mondod, hogy nem, mosolyognak, elköszönnek, kész. Itt egyrészt nem is kérdezik meg, hogy akarsz-e táncolni, másrészt előbb érnek hozzád, mint hogy megszólítanának. Sajnos van a vérükben egy ilyen vonal, és lehet mindenki nagyon nyitott és nem rasszista, ezek akkor is másképp buliznak/csajoznak. Főleg, hogy ahhoz vannak hozzászokva, hogy a feka csajok úgy táncoltak nekik, hogy én éreztem magam kellemetlenül :D
Először gondolkoztam, hogy tovább álljunk valami másik helyre, aztán elkapott a promóter barátom, hogy van asztaluk 3 üveg vodkával, és sorban nyomták a kezembe az italokat, miközben sikerült magunk köré gyűjtenünk a hostelből már-már összeszokóban lévő, egyetemista, europid társaságot, akik között olyan emberekre találtam, hogy végül hajnali 6-ig beszélgettünk a hostel teraszán, és a későbbiekben arra késztettek, hogy átgondoltam az életem, és a hatásukra kicsit kikristályosodott a kép, hogy én mit is szeretnék és mi kellene, hogy legyen a következő lépés az életemben.
És ezért fantasztikus az utazás. Persze elképesztő új helyeken járni, új ételeket kipróbálni, elengedni magad, kikapcsolni, de ami utána is, akár hónapokig, évekig is megmarad az az új 5-10 ember, akiket megismertél, akikkel hajnalig beszélgettél, és akik elgondolkoztattak a saját életeden.

Aztán amikor hajnali 6 fele közeledve felértünk a szobánkba a csapatból 2 lány fogta is a gurulósát, és megindult a recepció felé a 20 percen belül érkező shuttle buszhoz:D Én lefeküdtem és aludtam ismét reggel 10-ig, aztán felkeltem, elköszöntem a 3. lányzótól, akinek délután indult a gépe, majd elindultam a szombati kalandra. Merthogy én úgy döntöttem, hogy hiába megy el mindenki, én minek repülnék haza szombaton, amikor még az egész napot élvezhetem, sőt vasárnap is még napozhatok egyet és mehetek az este 9-es géppel :D Így egyedül maradtam, végig gondoltam, és betettem szombatra a delfinúszást, ami a nyaralás egyik fénypontja volt, és úgy sem volt a csapatból senki, akit rajtam kívül annyira érdekelt volna, hogy ennyit rászánjon. Aki ismer, az tudja, hogy én 7-8 évesen már kívülről tudtam az összes létező delfinfajt, a plüssállataim fele delfin volt, és úgy gondoltam, hogy tengerbiológus leszek :D

Legugliztam, 2 átszállással, de 1 óra alatt ott lehetett lenni a Miami Seaquariumban, ami egy kicsi szigeten van, a belvárostól lefelé, délre. Na és akkor itt volt az, hogy megindultam a nyári rövidnadrágomban, egyedül, és az lehet, hogy nem volt bonyolult az útvonal, csak azt nem mutatta, hogy milyen környékeken fogok állni a buszmegállókban, ráadásul 20 perceket, mert hogy ilyen sűrűn jött a busz:D Amikor a metróról egy hatalmas építkezés mellett szálltam le és álltam 20 percet a megállóban miközben sorra jöttek a mindenféle etnikumú munkás emberek, na hát akkor nem éreztem magam túl komfortosan, és azon gondolkoztam, hogy mi lesz itt este, amikor a sötétben fogok ugyanitt várni :D


Aztán megérkeztem és ezt a problémát elhessegette a delfines csodavilág, megnéztem az összes delfines akváriumot, beültem a Flipper-Showra (az eredeti filmes díszletekkel:)) Aztán pedig elindultam a randevúmra :)

Mivel sokan kérdezték ezért biztos hasznos lesz leírni. Szóval 2 opció van, az egyik, hogy 150 $-t (kb. 33 000 Ft) fizetsz be és sekély vízben barátkozol, puszilkodsz, ölelkezel, pacsizol a delfinekkel, trükköket csináltok, megeteted és vicces hangokat ad ki a víz alatt, és sok-sok fénykép. Vagy, pedig 200 $ (kb. 44 000 Ft)-ért ugyanez, és aztán még végig is húz a mélyvizes részen a hátán. Persze, hogy ezt szerettem volna, de a 150 $-osra maradt keret, és azt mondom, hogy első találkozásnak tökéletes volt. Úszni pedig majd a Bahamákon vagy Hawaii-on, természetes vízben szeretnék velük :)
Szóval átöltöztem a 2 mérettel nagyobb ruhácskába, meghallgattunk egy okítást a delfinekről, meg hogy miket nem szabad csinálni az interakció közben, aztán trappoltunk is a medencébe és megindult felénk ez a hatalmassss állat. Mert hogy ez az első, amire rádöbbensz, hogy a show közben olyan kicsinek tűnnek, közben pedig elképesztően nagy állatok. Kicsit félelmetes. De ezen kívül még is inkább elképesztő érzés találkozni ilyen közelről, megérinteni, simogatni, megpuszilni, a víz alatt bugyborékolni vele és hallgatni, hogy milyen hangokat ad ki, kézjeleket adni, és nézni ahogyan rád is "hallgat", halat adni neki, megölelni, "kezet" rázni..még most sem fogom fel. A kedvenc állatom kiskorom óta, ráadásul egy olyan állat, amivel nem olyan könnyű összehozni a találkozást. Életemben először Amerikában láttam delfint, most pedig fél évvel később már így össze is barátkoztunk. Nagyon interaktív fél óra volt, felfoghatatlan, csak úgy elszállt az egész. Életre szóló élmény volt, gyerekkori nagy álmom, amit sikerült valóra váltanom :)

Aztán maradt még 1 órám a park nyitva tartásából, úgyhogy még megnéztem egy show-t, ami alatt döbbenetesen gyorsan besötétedett és újra eszembe jutott a hazajutás. Kisétáltam a távolsági busz megállóhoz, ami a park előtt állt meg és mivel tömve volt emberekkel úgy ítéltem meg, hogy nem olyan vészes ez, a belvárosig legalább ezzel megyek és max. majd onnan fogok egy taxit. Aztán ismét nagyon segítőkész sofőrrel találkoztam, aki egy sokkal jobb helyen szállított le a metróhoz, úgyhogy még a metrózást is letudtam, csak épp egy másik vonallal. De nem volt gond, google a barátom, és kiderült, hogy azon a vonalon is megáll a buszom, ráadásul egy sétálóutcás, jó környéken, szintén tele emberekkel, úgyhogy végül semmi gond nem volt, és taxira sem lett szükség. Ennek ellenére este 8-9 volt mire visszakeveredtem a hostelbe, ahol ismét a kedvenc partypajtijaim ügyködtek, és tudván, hogy egyedül maradtam, még fel sem eszméltem és ott volt az aznap esti karszalag is a csuklómon. (Ezzel a módszerrel szerintem szintén spóroltam egy 50 $-t csak a party belépőkön, meg az egész heti ivászaton még egy 50-100$-t, God bless you America :D)
Nem volt mese, felmentem, letusoltam, már 6. este után enyhe sajgó fájdalommal húztam magassarkút és végül az 1 hét alatt összeszedett ismerősök, a promóterek és a szobámba érkezett új lányokból olyan társaság állt össze, hogy már az iszogatást sem kellett egyedül kezdenem. Így sikerült méltó módon elbúcsúztatni a Miami éjszakai életet, és a 7. éjszakát is végig bulizni, ismét a Mansion-ben, Roger Sanchez-zel, aki amúgy nem nagy szám, csak arra volt jó, hogy tömve volt a hely, és a héten először, hajnali 2 körül azt mondtam, hogy jó volt, ittunk, táncoltunk, de most már a lábam is fáj, a tömeg is nagy, és amúgy tudnék aludni is:D

Úgyhogy aludtam is másnap reggel 10-ig, az egy hét alatt először kialudtam a 8 órát, összepakoltam, kicsekkoltam, de hála az új brazil barátnőmnek a szobában, ott tudtam hagyni az összes cuccomat, és a nap végén még le is tudtam mosni a tengerparti homokot a lábamról, indulás előtt :) Végül úgy alakult, hogy az egész napot együtt töltöttünk, ültünk pár órát a beach-en, kiderült, hogy ő is au pair volt, 7 évvel ezelőtt, és megismertem egy újabb életutat, szereztem egy brazil barátnőt, akit meg kell látogatnom tavasszal New Yorkban, ahol él, végig sétáltunk az Ocean Drive-on, beszereztem a maradék pénzből a hűtőmágnesemet és a pólómat, még meg is kajáltunk együtt a hostelben, sőt még a buszhoz is kikísért :))

Aztán délután 6-kor a hosteltől pár méterre felszálltam arra a bizonyos 150-es buszra, ami egyenesen a reptérig visz, végig buszoztunk South Beach teljes hosszában, aztán a belvárosban, magamba szívtam a pálmafák, az óceán, a skyline látványát, a meleg párás levegőt, elfogott a szörnyűséges érzés, hogy itt hagyom a paradicsomot, ahol életem legjobb hetét töltöttem, és visszatérek a -10 fokba, az utálatos házba és az utálatos hétköznapokhoz.

Életem egyik legjobb hete, és legjobb nyaralása volt, egy hihetetlenül jól összeválogatott lány csapattal, rengeteg új emberrel a világ minden pontjáról, akikkel ki tudja meddig, de tartani fogjuk a kapcsolatot, olyan életre szóló pillanatokkal, hogy találkozás a delfinekkel, vagy aligátor simogató, 7 éjszaka folyamatos bulizással, óceánnal, strandolással, városnézéssel, nemzeti parkkal, hajókázással, és botrányos mennyiségű fényképpel:))))

A 8. havi összefoglaló- Hálaadás, Karácsonyi vásár, önkénteskedés, sarkvidéki időjárás, Aquarium, holidaaay!:)

Bevallom, hogy pár nappal le vagyok maradva a hivatalos, 15-ei hónapfordulós dátumommal, de az most vasárnapra esett, és hétvégén szerintem még soha nem volt időm blogot írni. Arról már nem is beszélve, hogy azt a fél napot, amikor nem csináltam semmit, végig guglizással töltöttem, és kutatómunkát végeztem, hogy hova, mit, mivel érdemes Miami-ban:)

Felfoghatatlan, de már 1 hét sincs hátra és indulok Miami-ba :) Na de hogyan is jutottam el idáig.. Legutoljára ott tartottam, hogy kiügyeskedtem magamnak, hogy mégis csak elutazhassak karácsonyra 1 hétre, ami nem csak azért nagyon jó, mert nem kell egy ilyen szomorúságos helyen töltenem az egyik kedvenc időszakom, hanem azért is, mert a 2 hetes iskolai szünetből megúszok egyet. Ugyanis itt 2 teljes hetet kaptak a gyerekek. Márpedig még a normálisabbakkal is nagyon nehéz 2 hétig folyamatosan, minden nap 8-10 órában együtt lenni, és szórakoztató dolgokat csinálni (főleg a tizenévesekkel).

Úgyhogy nagyon boldog voltam, és gyorsan el is kezdtem útitársat keresni, aki eljön velem 2-3 nap Miami 3-4 nap Bahama Cruise-ra. Vicces volt, mert az egyik angol órán csak beszélgettünk a karácsonyi tervekről valami feladat kapcsán, és egyszer csak kiderült, hogy az egyik lány, akivel az órákon kívül is tartottam a kapcsolatot pont ugyanezt szeretné, és szabija is lenne. Megörültünk egymásnak, angol után beültünk kávézni, tervezgettünk, aztán hazamentünk és elkezdtünk repjegyeket meg cruise-t vadászni. A probléma az volt, hogy karácsony lévén minden kicsit drágább, és hamar elfogynak a helyek. Úgyhogy 1 hét tanakodás és egy 20-30 $ repjegy árnövekedés után, én már be voltam sózva, de az útitársamnak még várnia kellett a fizetésére. Hát egyik nap találtam egy olcsó jegyet, és mivel úgysem ugyanazzal a járattal jöttünk-mentünk volna, ezért megbeszéltem vele,h én megveszem, mert már így is nagyon drága. Neki még 3 nap volt hátra fizetés napig... Hát megvettem, még így is drágább volt, mint amennyi akármikor máskor lett volna, de nagyon örültem. Aztán másnap írt nekem egy sms-t a lányzó, hogy a családja visszavonta a szabiját, mert hogy a nagypapa kórházban van, és az egész család felutazik meglátogatni karácsonykor és vészhelyzet és dolgoznia kell, nem utazhat el. Hát nekem ezen mondjuk a pofám leszakad, oké, szegény nagypapa, de ez egy családi helyzet, nem az ő nagypapája haldoklik, miért utazna 5-6 órát azért,hogy meglátogassa, ráadásul szerintem ez egy olyan családi dolog, ahol nincs helye az au pair-nek..Na mindegy. Vagy pedig egy nagyon rossz kamu volt, mert meggondolta magát, én pedig ott álltam egy frissen vásárolt, drága repjeggyel az e-mail fiókomban. Egy fél napot pánikoltam és gondolkoztam,hogy lemondom, de csak levásárolható kreditet adnak vissza, pénzt nem. Meg hát, nem is akartam itt tölteni a karácsonyt. Úgy voltam vele, hogy lesz, ami lesz elmegyek, max. majd hostelbe foglalok szállást és ott csapódok valakikhez. Azért nem bíztam a véletlenre a dolgot, és elkezdtem ismerősök között, különböző au pair-es facebook csoportokban keresgélni. Pár nap leforgása alatt több, mint 10 lánnyal beszéltem. Aztán ez idő alatt a Bahamákról le is tettem, egyrészt már majdnem 100$-ral megugrott egy 4 napos cruise ára, másrészt elkezdtem nézelődni, és rájöttem, hogy van bőven mit csinálni Miami körül is 1 hétig. Plusz arra is elkezdtem szép fokozatosan ráébredni, hogy egyszerűen nem lehet mindent beutazni itt 1 év alatt, sem annyi pénzt nem keresünk, sem annyi szabadságunk nincsen. Az ember meg ráharap az utazás ízére, és mindent látni akar, de nem megy. Úgyhogy rájöttem, hogy jó lenne a Bahamák, meg majd a Niagara Vízesés, de most először az USA-t járom be, aztán majd meglátjuk a többit.

Nagyjából 1 héttel és rengeteg e-mailezéssel később meg is volt a csapat, és nem is 1, hanem egyből 3 lányt találtam. Ebből kettejüknek már repjegy, hostel minden le volt foglalva, úgyhogy ők biztos pont voltak, ráadásul 2 szlovák lány volt, akiknek én általában mindig örülök, mert jófejek, szomszédok:) A 3. lány egy francia au pair volt, aki ráadásul Chicago egy távolabbi külvárosában lakott, így a november 23-ai szombaton megbeszéltük, hogy találkozunk a városban.

Örültem, hogy nem tök ismeretlenekkel fogok utazni, ráadásul normális, turistáskodós, 24 éves, úgyhogy tökéletes úti társ lesz. Ráadásul olyan, mint én, már kinézett vagy 4-5 túrát, amiből válogassunk, hogy melyiket csináljuk:D

Ha már szombaton bent voltam a városban úgy döntöttem, hogy estig ott maradok, és bejött 3-4 lány a clusteremből, mert hogy ezen a napon volt a Chicago Christmas LightFestival, amikor is mindenféle karácsonyi díszes kocsikon, gyönyörű díszletek vonulnak végig a Michigan Avenue-n, felkapcsolják az utcai fényeket és ezért mindenki 1 órán át fagyoskodik az utcán, egymást lökdösve. Ja meg hát lehet látni Mickey Egeret is, a Floridai Disneyworld-ből...igen, mert pont az az 1 Mickey Egér, pont Chicago-ban tölti a karácsonyi fesztivál szezon kezdetét, a Disneworld meg üresen áll:D

Na sebaj, elmentünk, láttuk, szép volt, szétfagytunk, és ha nem au pair lennék Chicago-ban, akkor valószínűleg ezt a TV-ből néztem volna, pont úgy, ahogy az augusztus 20-át otthon. Mindig rá kell jönnöm, hogy én utálom az ilyen "cirkuszt és kenyeret" elgondolás alapú, ingyenes, utcára kivonulós, irdatlan tömeg rendezvényeket, az üvöltő gyerekeket, akikre nem szólnak rá a szüleik, és az ordibáló utcai világítós bóvlit áruló népséget is. (igen, itt is van ilyen:D)

Annyira átfagytunk szombaton, hogy úgy döntöttünk semmi értelme vasárnap bemenni Chicago-ba, ezért átmentünk 4-en a német lányzóhoz, és az egész napot a pincéjében töltöttünk sok-sok nassolással, de leginkább Voice nézéssel :D A nap végén jöttünk csak rá, hogy 7 órán keresztül nem csináltunk semmit, csak néztük a TV-t, és csodáltuk Adam Levine-t, aki felett nem lehet napirendre térni. (És akit azóta a People magazin úgy hozott le címlapon, hogy " the sexiest man alive" :D)

Itt említeném meg a chicago-i hideget, ami tényleg olyan szörnyűséges, mint a híre. Itt még csak november vége fele jártunk, de már folyamatosan -5 fokos hidegek voltak, amihez hozzájött a sarkvidéki szél és a többszöri hóesés is. Ekkor jöttem rá, hogy akármennyire is elhatároztam, közel nem biztos, hogy télen is minden hétvégén be fogok menni Chicago-ba, mert kibírhatatlan a hideg. Ráadásul mindig ott van bennem a félsz, hogy az én szép korú, nem éppen aktívan karbantartott autóm vajon meddig bírja a hideget, és mikor fog úgy dönteni a motor, hogy nem indul be...amikor késő estig maradtam valahol? Vagy amikor nem 5-10, hanem 20 mérföldre leszek otthonról?:D

Egyik nap angolra menet meg is történt az első vicceskedése, amikor is hiába dugtam az ajtózárba a kulcsot, nem fordult semerre sem:D Az összes ajtót végig próbálgattam, semmi. Majd a csomagtartó zárját el tudtam kattintani, de csak az ablak nyílt ki. (Az SUV-knál népszerű megoldás, hogy külön nyílik a csomagtartó ajtaja is, de ki tudod nyitni, csak az ablakot is, ha esetleg meg van pakolva, akkor ne hulljon ki minden:D)

Hát nem volt mese...kinyitottam az ablakot, felmásztam a lökhárítóra és ninja ugrással bevetettem magam a csomagtartóba, átmásztam a 2 sor hátsó ülésen, és belülről érdekes módon kinyíltak az ajtók... De legyen ez a legrosszabb, amit idén télen tartogatott nekem az autóka.

Aztán a következő (nov.25-ei) hét egy különösen kellemetlen hét volt. Egyrészt véget értek az angol óráim, amiket nagyon szerettem, és olyan aktívan tartottak. (Mondjuk annak örültem, hogy nem kell heti 3x szenvednem majd a kocsiba mászással, jégkaparással, indítással:D)

A másik pedig, hogy Thanksgiving hét volt, ami azt jelentette, hogy keddtől nem volt suli, és a gyerekek otthon voltak. Az ilyen időszakok minden au pair-nek nehezek, főleg több gyerekkel, mert annyi idejük lesz hirtelen a gyerekeknek, hogy elkezdenek veszekedni egymással.

Így történt ez nálam is, ráadásul nekem talán a többi au pair-nél egy kicsit nehezebb a dolgom, ugyanis én még pénzt sem kapok arra, hogy jópofa dolgokat csináljunk, mondjuk elmenjünk korizni, múzeumba, moziba. És mivel kint -10 fok volt, hát játszani sem mentünk ki túl sokat. Így 3 napig ültünk a házban tv-ztünk, videojátékoztunk, mert társasozni nem volt kedvük, és szépen lassan feszítették túl nálam a húrt az állandó marakodásukkal. Az egyetlen dolog, ami kárpótolt, hogy mivel apuka ismét úgy gondolta, hogy minek beosztás, és nem érezte, hogy kellene pár szót ejteni az iskolai szünetről, ezért én úgy osztottam be magamnak az időt, hogy mégsem dolgozhatok egész nap, így minden nap alukáltam 11-12-ig. Ennyi örömöm volt:D Extra program volt még, hogy megcsinálhattuk a thanksgiving bevásárlást (amire persze nem kaptam elég pénzt, és végül alig tudtam tankolni a kocsiba..) meg kitakarítottunk. Aztán csütörtökön elérkezett a hálaadás, amiért a kislány mindezek ellenére nagyon izgatott volt, mert hogy megcsináljuk a pulykát. Megkérdezett még pár hete, hogy megsütöm-e vele, mert ő nagyon szeretné, amúgy meg étterembe mennének. Én úgy voltam vele, hogy jó közös program, úgysem csináltam még soha, úgyhogy csináljuk, de amúgy a legkevésbé sem érdekel ez az egész ünnep. Döbbenetes, hogy ezzel a családdal mennyire hidegen hagy bármiféle ünnep. Arról már nem is beszélve, hogy minden au pair barátnőm teljesen le volt döbbenve, amikor megtudták, hogy én csinálom a hálaadás napi vacsorát. (Mert azért mégis csak furcsa, hogy én sütök-főzök a konyhában 5-6 órát, a fogadó családomnak, az ő nemzeti ünnepükön, nem pedig fordítva)

A nagy nap is egy élmény volt egyébként... Szerda este átfutottuk a kislánnyal a 3-4 sütési órás receptet, hogy van-e bármi előkészület. Megörültünk, hogy nincs, majd megegyeztünk, hogy 1 körül elkezdjük sütni, és akkor pont este 6-7 körülre friss lesz.

Másnap felkeltem 11 körül, lementem a konyhába, és a kislány már ott állt a kibelezett pulykával tanácstalanul. Én kérdeztem, hogy mi történik, nem 1-kor rakjuk a sütőbe? hát nem, mert apa hazaért, és megkérdezte, hogy miért nem készül még, ő 3-4 körül enni akart. Ja hát elnézést..:D:D Akkor apa süsse meg magának. Vagy mondjuk erőltesse meg magát, és beszélje ezt meg azokkal előtte nap, akik ezért fel kell, hogy kelljenek.

Szóval a reggeli "tea, kaja, e-mailek" szertartás helyett, nekiálltam pulykát pácolni, kenni, tömni, lábakat kötözni, ami mondjuk nagyon vicces és undorító is volt, aztán bekerült a sütőbe és azon kívül, hogy fél óránként kiveszed, bekened vajjal, más teendő nincs vele. Mivel apuka otthon volt (és üvöltött a football meccs) elképzelhetetlennek tartottam, hogy ez idő alatt lent bandázzak, úgyhogy felvonultam a szobámba, skype-oltam a hugommal, és időnként lementem ránézni a pulykára. Aztán az utolsó 2 órában elkészítettük a krumplipürét, áfonyaszószt, pároltunk spárgát, sütöttünk ilyen kis ropogós köret bucikat, szóval úgy nagyjából 3 aktív órát töltöttünk a konyhában, miközben 6 órája ment a sütő:D Ezalatt hallottam, hogy apuka felment és úgy nagyjából 1,5 óra alatt kényelmesen lefürdött, hajat mosott, szárított, vasalt, felöltözött ünneplősbe, majd lejött és kipakolta a kis kristály és porcelán tálaló csetreszeket, mindenféle edénykéket, szószos csészécskéket, aminek semmi értelme, azon kívül, hogy dupla mosogatni való. Nem sokkal később kivettük a pulykát a sütőből, és gondoltam amíg hagyjuk állni egy 10 percre, én is felveszek egy szebb felsőt. Hát mire ez megtörtént és leértem, apuka elkezdte felvágni a pulykát. A 6 órányi munkám gyümölcsét, életem első pulykáját, úgyhogy ennyit arról, hogy lefotózom.

Leültünk, hála a jó égnek nem kellett imádkozni, majd szépen megvacsoráztunk, volt egy kis minimális beszélgetés, nem olyan borzasztóan erőltetett, és nem volt olyan kellemetlen az egész, mint amire számítottam.:D Aztán vacsora után ennyi is volt, mindenki felállt, szétszéledt, bár apuka érdekes módon neki állt mosogatni. (Mondjuk hamar rájöttem, hogy inkább csak azért, mert féltette a porcelánt a mi ügyetlen kis kezeinktől, de akkor is, legalább az letudva:D) Majd ezek után, este 7-kor én úgy ítéltem meg, hogy akkor én itt végeztem is, és felvonultam a szobámba, másnap pénteken pedig szerencsére itthon maradt az apuka, és bár nem szólt erről sem semmit, én úgy döntöttem, hogy nem dolgozom:D Végre tudtam skype-olni, edzeni, kitakarítottam a szobám, és mindent megcsináltam, amire egész héten nem volt időm.

A szombatom úgy alakult, hogy az egyik szlovák lányzó a Miami csapatból Chicago-ba jött hálaadásra a családjával, és tudtunk találkozni. Még jobban örültem, mert így a menet közben 5 fősre nőtt csapatból már 2 lányt is megismertem, megnyugodhattam, hogy mindenki nagyon aranyos, jó fej, aktív. Ráadásul 1-2 óra után kiderült, hogy folyékonyan beszél magyarul, úgyhogy innentől kezdve hol angolul, hol magyarul, hol össze-vissza beszéltünk, miközben végigsétáltuk egész Chicago-t, és megnéztünk minden kötelező turista látványosságot, mindezt úgy, hogy még én is láttam újat. Bementünk például a Chicago Cultural Center-be, ami "a babbal" szemben van, és mégsem voltam ott még soha, pedig turisztikai látogatóközpontként működik, egy olyan gyönyörű interiorral, amit egyszerűen nem tudtam eleget fotózni.

Ezek után beültünk egy teára meg egy szendvicsre, felmelegedni a Starbucksba, ami tényleg minden sarkon van, majd elindultunk a chicago-i karácsonyi vásár felé, ami hálaadáskor nyitott. Itt egyébként hálaadáskor nagyon sokan feldíszítik a házat, udvart, sőt a fát is, és ilyenkor indul a karácsonyi vásár szezon.:) Ráadásul elképesztő szerencsénk volt, ugyanis a múltheti -10 fokos, északi sarki szeles, kibírhatatlan időjáráshoz képest, hőség volt, 10 fok, napsütés, így egész nap gond nélkül sétáltunk, semmi buszozás, meg bent ücsörgés. Ráadásul én a múltheti szétfagyás után úgy beöltöztem, hogy még melegem is volt. a Chicago-iak meg meg is őrültek a 10 foktól, és azt hitték tavasz van, és mindenki pólóban meg pulcsiban mászkált:D

A karácsonyi vásár egy picike kis téren van a belváros közepén, úgymond kerítések között, és mint kiderült ez abszolút európai dolog. (egészen pontosan a karácsonyi vásár német eredetű, én pl. nem is tudtam) Úgyhogy hasonlóan nézett ki, mint otthon, vagy Bécsben. Egy tér, karácsony fával (Amerikához képest meglepően satnya, összevissza díszített), Mikulás házikóval, ahol lehet vele találkozni, sok-sok kézműves vásárfiát áruló bódéval, és god bless america, sült kolbásszal és forralt borral. 

Ennek úgy örültünk, hogy az elmondhatatlan, és gyorsan be is álltunk a kígyózó sorba az egyetlen bódéhoz a 100-ból, ahol lehetett forralt bort kapni. Pozitívum volt, hogy finom volt, forró volt, volt benne alkohol is, souvenir bögrével járt, és csak 7 $ (~ 1500 Ft) volt, ami átszámolva szörnyű, de otthon is arany árban mérik, és ez itt Amerika, és bármi ami 10 $ alatt van, jó üzlet:D

Maga a helyszín viszont fele akkora volt, mint a Vörösmarty tér, így olyan kellemetlenül nyomorgós volt, hogy negyed órát bírtunk ott tartózkodni, a kajálós részekhez kínszenvedés volt elverekedni, a sor még hosszabb volt, úgyhogy feladtuk, de az illatok, hangulat azért meg volt:)

Mire végeztünk be is sötétedett, végig sétáltunk a Michigan Avenue-n, ahol sokkal szebb karácsonyfákat láttunk, és a nap zárásaként elindultunk a John Hankock Building felé, ahol már jártam a 94. emeleti kilátó központban, most azonban még magasabbra mentünk, a tetején található bárba, ami valami egészen elképesztő volt.

A magasság, a város fényei, az, hogy tényleg az ablak mellett kapsz asztalt, a meglepetés, hogy találtál normális áron (alkoholos!) italt:D És ott fent érzi csak az ember, hogy mekkora hatalmas város ez, hogy mennyire nagy, és gyönyörű. Egyszerűen lefényképezhetetlen...(de azért próbálkozik az ember:D)

Aztán szokatlanul késői vonattal értem haza, és úgy ahogy voltam bezuhantam az ágyba, hiszen másnap ismét Chicago volt a program. A clusteres lányokkal ugyanis hetek óta elterveztük, hogy a december 1-jét, az advent első napját a karácsonyi vásárban töltjük. (És akkor még nem tudtam, hogy szombaton váratlan látogatóm lesz, akivel szintén beiktatjuk)

Úgyhogy vasárnap kelés, a már-már hagyományos 8 fős vonatozás, ami valószínűleg csak nekünk móka és kacagás, mindenki másnak a vagonban kínszenvedés:D

Még amúgy jól is jött ki, mert előtte nap még világosban, most pedig sötétben érkeztünk a vásárba, és a legnagyobb meglepetésemre teljesen elfogadható mennyiségű ember volt. Úgyhogy végre oda lehetett férni a bódékhoz, és gyönyörű szép dolgok voltak, és a kolbászos, egészen pontosan a BratWurst-os sor is tűrhetővé alakult, úgyhogy végre beálltam a sorba. És bár nagyon jó volt végre jóféle, európai, ténylegesen kolbásznak nevezhető húsfélét fogyasztani, azért még ez sem volt az igazi.

Szerintem az élelmiszerek közül amúgy kevés dolog hiányzik úgy otthonról, mint a Pick téli szalámi, meg a csabai kolbász:D Ami viszont külön öröm volt, hogy volt egy édesség ház, ami tömve volt mindenféle német csokikkal többek között Kinder csokival, happy hippo-kkal és Milkaaaa csokival, úgyhogy abból be is szereztem egy táblával:)

Végezetül, pedig még egy sorba beálltunk..a Mikulás-házba:D Úgy voltunk vele, hogy az "amerikai Mikulások" mindig olyan szépek, és végül is 8-an egészen más idiótát csinálni magatokból, mint egyedül, vagy ketten, úgyhogy kivártuk az egészen rövidke sort. Mrs. Santa Claus ajtót nyitott nekünk (ami szerintem agyrém, mióta van tél anyó is?! 1-2 amerikai filmet leszámítva.), majd körbe álltuk a tényleg gyönyörűszép télapót, aki amúgy gonosz volt és bunkó, és sürgetett minket,h na fényképezzünk már aztán haladjunk, mert mindjárt zárnak.. (még volt 2 óra a nyitva tartásból :D)

Aztán annyira karácsonyi hangulatba kerültünk ettől az egésztől, hogy gyalog a nyakunkba vettük a várost, és végig sétáltunk a Michigan Avenue-n, ami Chicago..hát..mondjuk, hogy Andrássy útja, és nagyon szépen fel volt díszítve. Mindenki fotózott ezerrel, készült legalább 200 közös kép így-úgy-amúgy, aztán estefelé hazavonatoztunk.

Chicago elképesztően gyönyörű a karácsonyi fényekkel, de maga Chicago is annyira gyönyörű. Nagy szerencse, hogy ennyi időt tölthetek itt, mert tényleg ez a legszebb amerikai város, amit valaha láttam. Ezen kívül pedig annyira örülök, hogy ennyire jó baráti társaságot találtam itt, és ráadásul mindig ilyen aktívan töltjük az időnket:)

A következő héten végre visszaállt minden a normális kerékvágásba iskolával és iskola utáni elfoglaltságokkal, és az én kis szabadidőmmel, ami ha nincs meg, az nagyon tud fájni. Visszazökkentem a skype-olásba, minden napos edzésbe. Az egyik német barátnőmmel elmentünk meglátogatni a Lake Forest könyvtárat, ahova ingyenes beiratkozni és nincsen semmilyen fizetni való sem (se éves díj, se kölcsönzési) és rá kellett csodálkoznom, hogy ez milyen fantasztikus hely. Mert az egy dolog, hogy a legújabb sikerkönyvektől kezdve mindenféle irodalom, amit el lehet képzelni, meg van nekik, de a legújabb filmek, Xbox és Wii-játékok, minden. Úgyhogy nagyon megörültem, hogy elmentünk és beiratkoztunk, mert az volt az első hét, december első hete, amikor már nem volt angol, és hirtelen újra sok szabadidőm lett. Elhatároztam, hogy annyi könyvet fogok kiolvasni, amennyit csak lehet, és hogy elkezdek új sorozatokat, filmeket nézni angolul, és ha szórakozás is, de akkor is fejlődik az angolom:)

Azóta egyébként neki is estem végre teljes gőzzel a Harry Potter sorozatnak (amit még ősszel elkezdtem, de aztán valahogy a sok angol óra miatt félbe maradt) és most napi 2-3 órákat olvasok, rengeteg új szót tanulok, amit a több ismétlés miatt meg is jegyzek, ráadásul elképesztően élvezetes angolul olvasni azt, amit magyarul már kívülről fújsz. (de tényleg betűről, betűre:D)

Pár nappal később pedig újabb csodát fedeztünk fel. A Netflix csodáját. Ugye itt Amerikában elég sok városi legenda terjeng arról, hogy kit hány ezer dollárra bűntettek meg letöltésért, és amúgy is itt sokkal szigorúbb minden. Az emberek zenét az iTunes-ról szereznek és ténylegesen fizetnek is érte, filmeket és sorozatokat, pedig nem kell letölteniük, mert akármit megnéznek az okos TV-jükből, úgy mond "on demand", ami a TV menüben, hát egy ilyen saját film és sorozat kölcsönzőként tudnám leírni. Kiválasztod, fizetsz és nézed:)

Szóval a Netflix pedig ennek az internetes változata, havi 8 $-ért létrehozol egy profilt, amivel a netről (laptoppal, okos telefonnal, okos TV-vel, tablettel meg még ki tudja mikkel) korlátlan mennyiségű sorozatot és filmeket lehet nézni:) Hát ez volt az új csoda, összeálltunk négyen, mert hogy az első hónap, próbahónap és ingyenes, létrehoztunk egy közös fiókót, amit 4 hónapon át fogunk megszüntetni és új e-mail-el létrehozni, és 4 hónapon át ingyen nézni :D Hát ez is valami elképesztően jó. Ráadásul pont kapóra is jött, mert a fogadó családom zajszintje egyre elviselhetetlenebb és már alig tudok kikapcsolni, pihenni, mert állandóan üvöltetik a TV-t, vagy az apuka ordítja le a gyerekek fejét még éjfélkor (egy 4-esért!!!), és egyszerűen már teljesen befeszül az ember az állandó veszekedés, vagy az üvöltő TV felszűrődő zajától, úgyhogy kidolgoztam a napi menetrendet. Reggelente, amikor mindenki elmegy és csönd van végre, olvasok pár órát, aztán jön a skype-időzóna, nagy adag edzés, aztán egy kis munka, és esténként, ahogy végzek, felvonulok, a lehető leggyorsabban letusolok és bekuckózok az ágyamba, füles be, sorozat be, egészen alvásig. Ráadásul úgy döntöttem, hogy végre elérkezett az ideje a How I met your mother-nek, hiszen itt kint hamarosan véget ér a 9. évad, mindenre fény derül, és lezárul egy korszak, úgyhogy ennek örömére elkezdtem a legeslegelső résztől, és újra rájöttem, hogy mennyire imádom ezt a sorozatot. (Meg hogy mennyire Robin vagyok :( :D )

Aztán nem sokáig tartott a múlt hétvégi jó idő, és a következő hétvégére visszatért a -10 fok, ráadásul leesett vagy 5-7 cm hó, úgyhogy szombaton lusta napot tartottam és egész nap otthon voltam, olvastam, sorozatoztam, képeket rendezgettem, és elkezdtem Miami-ról bővebben olvasgatni. (Aztán ezt persze mindig megbánom, mert tulajdonképpen reggel 8-tól éjjel 1-ig konstans hangzavar van, vagy a TV, vagy a gyerekek, vagy veszekedés. Úgyhogy azt hiszem a téli szombatokon be fogok költözni a könyvtár chill-ezős szobájába, ugyanis szombatra egyre többször nehezebb társaságot és programot találni, mindenki más össze-vissza dolgozik, fél napokra érnek rá, amibe Chicago nem fér bele, max. egy brunch reggel, vagy egy mozi este.

Aztán amikor este 6 körül hallottam, hogy elcsöndesül a ház, majd 5 perccel később felbőg a gépállat a felhajtón, akkor esett le, hogy egyrészt örüljünk, mert csönd lesz, másrészt, meg hogy viszik az autóm. És ez olyan bosszantó, mert ez nem megosztott autó, meg családi autó. Ez az én autóm, ami meg lett mondva,h a szabadidőmben az enyém, én használom, senki más, és vihetem ahova, amikor akarom. (a belvároson kívül) Na most előfordult már olyan, hogy apuka szólt,h el kell hoznia egy szekrényt vagy akármit, elvitte, szólt előtte 1-2 nappal és akkor nem terveztem semmit. Na de az, hogy egyszer csak beleül szombat délután és elviszi.. És mi van, ha éppen mentem volna valahova, egy esti mozira, egy filmezős estére valakihez, starbucksba netezni (mert az otthoni még időnként előadja, hogy hol működik, hol nem), akármi..és nem szól. Persze nem csináltam belőle ügyet, mert nem mentem volna sehova, meg nem is arról van szó, hogy elviszi, hanem, hogy nem szól, nem kérdezi meg, hogy van-e tervem...

Cserébe viszont kiürült a ház, a filmnézésről áttérhettem az olvasásra, és még a konyhába is elidőzhettem, így készítettem magamnak salátát meg quesedilla-t is, mert hogy az utóbbi időben rákaptam a normális kajálásra is:)

Aztán vasárnapra be volt tervezve a Shedd Aquarium látogatás, amire még hetekkel ezelőtt vadásztam félárasított jegyet a "Groupon"-on, és már annyira vártam, hogy végre beváltsuk. Ez olyasmi, mint a Tropicarium, hatalmas nagy kiállítás, rengeteg vízi állattal karibi, amazonasi, világ tengerei, sark vidéki és még sokféle részekkel, és persze van egy rakás hal, meg rája, teknős, tengeri csillag és cápák, na de az igazán érdekes, hogy itt vannak pingvinek, fókucik, belugák, és delfineeeeek isss:) Mindezek mellé "full experience"-re voltunk jogosultak, ami 4D mozizást és delfin show-t is magába foglalt, ráadásul az én ezer éve nem látott magyar barátosnőmmel mentem, úgyhogy nagyon vártam már.

Viszonylag korai 10 órás vonattal indultam is, ezért 9-kor már ébren voltam, készülődtem, amikor hallottam, hogy a család is aktívkodik, apuka hajat szárít, ami egy dolgot jelent...mennek valahova a házon kívül:D

Hát volt egy olyan rossz érzésem, hogy tegnap is elvitte a kocsim szó nélkül, vasárnap reggel 9-kor meg már talpon vannak, sőt készülődnek, hát ezek ma is arra készülnek. Szerencsére előrébb is jártam, meg hát nem 1,5 óra az elkészülési időm, plusz egy kicsit kapkodtam a virgácsaimat, úgyis jeget kellett kaparni az autóról, úgyhogy leviharzottam, a gyerekek a nappaliban voltak. Én meg már köszöntem is, hogy jó napot, sziasztok, mire a kisfiú megkérdezi, hogy elmegyek? Hát mondom, igen el. És a kocsimmal megyek? Hát igen, általában ha elmegyek valahova, azzal szoktam:D És akkor mond nekem egy ilyet.."Ma nem viheted el." na mondom, ne haragudj, micsoda?:D:D Mi az, hogy nem vihetem el, meg hogy majd te ezt meg mondod nekem...arról már nem beszélve, hogy akkor, amikor ott állok már csizmában, kabátban és 10 perc múlva indul a vonatom:D

Akkor hallottam, hogy az apuka valamit lemagyaráz, hogy hagyjad, majd megyünk az enyémmel, én meg nem firtattam, mondtam, hogy az úgy jó is lesz és kiléptem a házból, (lekapartam a vezetői oldalon a jeget, mert annyira sok idő, és csak pár perc gurulásra kell:D) és folyamatosan puffogtam az állomásra menet. Ez olyan felháborító volt, na nem a kisfiú kijelentése, meg a stílusa, hanem az, hogy éreztem én, hogy erre készülnek és ez a sunyiság. Hogy ha meggyőzöm magam, hogy a 11 órás vonat is elég lesz, akkor felkelek 10-kor, arra, hogy az autómnak hűlt helye. És nekem addigra már a barátnőm a vonaton ül, a jegyek megvannak, egész napos program betervezve, stb. Ő meg képes lett volna szó nélkül, arra számolva, hogy alszok, aztán meg már úgysem tudok mit kezdeni a helyzettel, elvinni az autóm, és keresztül húzni és tönkre tenni az egész napomat. Mert ennyit nem bír megtenni, hogy megkérdezi, hogy van-e programom, vagy szól péntek este, hogy ne tervezzek, mert el kell vinnie a kocsit. Egyszerűen felháborító. Ezen jól fel is húztam magam, aztán hétfőn iskola után ahogy kérdezgettem a gyerekeket miket csináltak a hétvégén, mi volt a program, stb., hamar kiderült, hogy azért akarta elvinni az autót, mert mentek fenyőfát vásárolni, meg elhozni a régi házból a díszeket (nem 15 perces út) és hát nehogy már az ő kocsija legyen tiszta tűlevél:D És ezért nekem tönkretette volna az egész vasárnapom. Hihetetlen...

Na mindegy, aztán a vonaton elmélyedtem Harry Potterben, majd 20 perccel utánam beérkezett a végállomásra  a barátnőm és elkezdődött a véget nem érő szóf*sás, hogy kivel mi történt, milyen szép húzásai voltak a családjainknak, milyen szar nem otthon karácsonyozni, miket fogunk csinálni, és amúgy mi lesz szilveszterkor és a többi:D

Aztán megérkeztünk az akváriumba és be is szippantott a csodavilág egész napra, órákig elvoltam a belugáknál, fókáknál, meg delfineknél. (Bár a delfinshow nagyon egyszerű és szegényes volt, főleg a Sea World után)

Viszont a jó dolog ebben a helyben az, hogy ez nem is olyan kereskedelmi marketing szenny, mint a Sea World, ahol minden a pénzre megy, hanem ez egyfajta prezervátumként működik, az állatok sokkal nyugodtabb, nagyobb területen élnek, a delfinek akváriuma hatalmas nagy volt, fele annyi állatnak mint a Sea World-ben. A bemutató területek, minden sokkal inkább róluk szól, és az állatok fele sérült, beteg, megmentett állatka, akiknek ez a hely nem fogság, hanem az esély a túlélésre. Úgyhogy emiatt nagyon szimpatikus volt a hely, ráadásul sokféle önkéntes és szakmai gyakorlati programjuk is van. (kár, hogy ennyire messze van tőlem)

A nap a cuki-husis állatkákkal, és a folyamatos sztorizással, nevetgéléssel gyorsan elment, észre sem vettük, meg bele sem gondoltunk, de mire kiléptünk este 6-kor, be is sötétedett és a folyamatosan szakadó hó újabb 5 centis réteget képezett. Olyan gyönyörű volt, hogy úgy döntöttünk sétálunk egy nagyot, és olyan vészesen hideg sem volt. Úgyhogy elballagtunk egy low-budget vacsorára, aztán még végül a vonatig is bevállaltuk a sétát. Várható volt, de a vonat Chicago és Lake Forest között valahol a pusztaságban állt egy 20 percet "váltóhiba" miatt, ami szerencsére egy jó könyvvel és "az addig sem otthon" vagyok elvvel nem tud annyira zavarni:D

Aztán valahogy arra is számítottam, hogy amikor leszálltam a vonatról, ki sem látszott a hó alól az autóm, úgyhogy aggódhattam, hogy működni fog-e a zár, el fog-e indulni az autó, de szerencsém volt:D

Aztán bár már este 10 volt, még is ért még egy nagy meglepetés, amikor hazaértem. Beléptem a házba, és karácsonyi csodavilág fogadott. Hatalmas feldíszített karácsonyfával, mikulás zoknikkal, diótörő bábukkal, kisgyerek méretű ajtón álló hóemberekkel, és többféle világítós díszítéssel. Magam is meglepődtem, de elfogott a jó érzés (életemben először), ahogy beléptem a házba, azon pedig teljesen meglepődtem, hogy díszítettek karácsony alkalmából. (aztán másnap erről is megtudtam, hogy a végeredmény jól néz ki persze, de a folyamat veszekedés, lehülyézés, és inkább csak szenvedés volt a gyerekeknek..na de ez már nem meglepetés)

A következő hét nagyon gyorsan eltelt, és én egész héten "kuckómackó" voltam és ki sem mozdultam a macinacimból, 1 délutánt leszámítva, amikor elmentünk önkénteskedni múlthét szerdán. Pár nappal előtte ugyanis a kislány elmesélte, hogy a 8. osztály teljesítéséhez, 8 óra közhasznú munkát kell végezniük, és hogy kinézett egy szervezetet (Feed my Starving Children), ahol ételszállítmányokat állítanak össze 3. országbeli falvak éhező gyerekeinek. Aztán megbeszéltük, hogy nem csak elviszem, hanem mind a hárman ott maradunk és pakolunk, mert én is kíváncsi voltam. (Bár a szervezet honlapján található túl sok "God Bless", isten gyermekei meg akarata és a többi keresztény őrülettől kicsit rázott a hideg, de sikerült a nagyobb jót látnom a dologban) Így szerdán elmentünk, regisztráltunk, megnéztünk egy 10 perces orientációt arról, hogy kik, miért, hogyan csinálják. Átsétáltunk egy hatalmas terembe, konyhai felszerelésekkel, beosztottuk magunkat csapatokba, megmutatták mi hogy megy és indult a 1,5 óra munka.

Úgy nézett ki a dolog, hogy egy műanyag zacskóba kellett belemérni rizst, szóját és még valami gabonaszerűséget (ebből a mixből valami tök magas tápértékű, egészen finom, pépes szerű valamit lehet főzni- a végén meg lehetett kóstolni:)) Aztán azokat ezzel a kis forrasztó géppel lezárni, majd 36 csomagonként bedobozolni. (nem tudom mi annak a neve, csak azt tudom, hogy annyira jó használni, még is csak egyetlen egyszer használtuk még technika órán, angolul "sealing pad vagy sealing machine")

Mivel azt csak 18 éven felüliek kezelhették, én boldogan csaptam le egy "sealing" állomásra, és 1,5 órán keresztül élvezkedtem, és forrasztgattam össze a rizses zacsikat:D Közben mondták, hogy bekapcsolják a rádiót, hogy "igazi buli" legyen az önkénteskedés, és néha 1-1 kicsit őrültesen mosolygós, aktív szervező körbejött, hogy "jól érzitek magatokat? Minden oké? Ugye milyen buli segíteni?":D:D Aztán 1,5 óra múlva, sőt egy kicsit hamarabb bemondták, hogy összesítették a számokat a raktárban, teljesítettük a szállítmány becsléseket, majd mondták, hogy akkor most minden elkészült dobozt behordunk a raktárba és imádkozunk felette és megáldjuk az ételt. Akkor leolvadt a mosoly az arcomról, de már mondták is, hogy aki nem érzi ezt annyira, annak nem kell, vissza mehet az oktató terembe, úgyhogy a 100-ból 5 ember kíséretében vissza sétáltunk, bevártuk a többieket, elmondták, hogy az eheti szállítmány Haiti-ra megy, valami kis falucskába, pár száz lakossal, ahol az éhező gyerekeknek 1 évre elegendő az az ételszállítmány, amit ma összepakoltunk. Elképesztő számok, hatalmas segítség. Minden héten máshova visznek szállítmányt, és 1-2 mozzanatot leszámítva egyáltalán nem is látszik, hogy ilyen vallási őrültek, egészen normálisan kezelik ezt, ráadásul azt kell, hogy mondjam tényleg jól éreztem magam.

Az egész hetemből 1,5 órát vett el, mégis valahol valakiknek ez hatalmas segítség, a gyerekek is jól érezték magukat, mindenki tett valami jót a héten, a "sealing" munkát én pedig kifejezetten élveztem :D

Arról már nem is beszélve, hogy az amerikai élmény listámon rajta volt az önkénteskedés, mert mindig is szerettem volna kipróbálni, részt venni egy ilyenben, valahol ténylegesen segíteni, nem pedig pénzt utalni és annyi. Ráadásul erre Amerikánál jobb hely nincsen, olyan tökéletesen, jól szervezetten ki van építve erre minden: regisztráció, munkaállomások, szervezés, és a végén számok, hogy érezd mennyit számít az a kis munka, amit rászántál erre.

Hazafele menet meg is beszéltük a gyerekekkel, hogy havonta 1x-2x ezt bevezetjük, lehet menni minden héten. Jobb, mint otthon nyektetni egymást, TV-t nézni, végül is mindenki cselekszik valami jót is és még jól is érezzük magunkat:)

Aztán a hét hátralévő része hamar elszállt, a múlthét szombatot ismét lustanapként itthon töltöttem, és befejeztem a 9845996 online útimagazin meg oldal elolvasását Miamiról és környékéről.

Vasárnap pedig cluster meeting volt, ami ismét egy aranyos kis ebéd volt a képviselő házában, ahol megbeszéltük, hogy ki hogy végzett az egyetemi kurzusaival, fog-e tanulni a következő évben, ki hova utazik, nem utazik a karácsonyi szünetben, illetve egyéb problémák. Megint volt egy privát 5 percünk, amikor félrehívott és kérdezgetett, hogy mi újság van otthon, tett 1-2 vicces megjegyzést és ismét megbizonyosodhattam afelől, hogy pontosan tudja, hogy miféle emberről, családról, életkörülményekről van itt szó. Ami azért megnyugtató, és utólag amúgy nem bánom, hogy biztatott arra, hogy adjak esélyt a dolognak, és élvezzem ki a dolog előnyeit. Aztán kiderült, hogy ő is Miami-ban tölti a karácsonyt, és meghívott a bérelt házukba, ha van kedvem meglátogatni egyik nap, ami nagyon kedves gesztus volt tőle végül is:)

Aztán még elmentünk a Lake Forest-i kis raktárszínház-szerű intézmény keretein belül megnézni A karácsonyi ének című darabot, amit meglepően jól megcsináltak, nagyon aranyos volt, és annak ellenére, hogy a színészek kicsit erőltetett, nem túl szép brit akcentussal beszéltek, egészen érthető volt minden. Az au pair-kedős évnek pedig jópofa, szép lezárása volt:) Amikor véget ért a matiné délután 5-kor, még este 9-ig ültünk a Starbucks-ban, tervezgetve a 21-ei Secret Santa Au Pair bulit:) Ami még pont tökéletes búcsú program lesz, az indulásom előtti napon, a lányok 70%-a pedig elutazik az ünnepekre, úgyhogy legközelebb szilveszterkor látjuk egymást.

Most pedig itt vagyok, 4 nap múlva indulok Miami-ba, egy remélhetőleg tökéletes vagy azt megközelítő nyaralásra, amire már nagyon nagy szükségem van. A sarkvidéki hideg miatt is. Meg már nagyon ki kell kerülnöm ebből a házból is..

Azt már nagyon várom, annak pedig nagyon örülök, hogy eltelt újabb 1 hónap, közeledik a végelszámolás is, de addig még sok-sok bejegyzést fogok írni.

Most viszont ami biztos az az, hogy egy jó időre eltűnök, a facebook üzenetekre nagy valószínűséggel nem fogok válaszolni, és nagyon elfoglalt leszek az óceánban úszkálással, barnulással, és mojito kortyolgatással! :)

Boldog Karácsonyt Mindenkinek!:)))