A feketeleves. (Vigyázat, hosszú bejegyzés következik)

Rematch.

A szó, amit kimondani sem merünk, nehogy megtörténjen velünk, még mielőtt megkezdenénk a programot.

A szó, amitől az első bizonytalan hónapban a legjobban tartunk, mert mi van, akkor, ha nem tetszem a családnak, vagy esetleg ők nem tetszenek nekem.

A szó, amivel folyamatosan találkozunk az összes, au pair-es facebook csoportban, és az ismeretlen, vagy 1x-2x látott lányoktól kapott levelekben, akik kétségbeesetten új családot keresnek, mert nem akarnak idő előtt hazamenni.

A szó, ami érezhető erővel csap arcon, amikor a te fogadó családod szájából hangzik el.

Inkább ahhoz az érzéshez hasonlítanám, amikor szakítanak veled, mint ahhoz, amikor kirúgnak.

Mert itt nem csak a munkádat veszíted el, hanem a biztos hátteredet a világ másik végén, a kialakított élettered, a minimális „saját” közegedet, amit volt időd megteremteni, az összes helyismereted és szokásod, amit kialakítottál, az összes barátod, akit szereztél, az összes úti terved, amit a környékre kigondoltál, és a kedvedet az újrakezdéshez.

Mert amikor az ember életében történnek olyan dolgok, hogy elveszít valamit a minden napokból (munka, kapcsolat, stb.), akkor bizony nincs mese, 1-2 nap szomorkodás, aztán újratervezés és megvalósítás, merthogy az élet megy tovább.

Ez a helyzet viszont teljesen más. Teljesen más, amikor az ember kiszakad a saját életéből, a szerettei köréből, a komfortzónájából és eljön a világ másik végére különféle okoktól vezérelve (nyelvtanulás, utazás, kaland, pénz), előre meghatározott 1 évre. Felszívja magát kitartással, toleranciával, függetlenséggel és akaraterővel, mert tervei vannak és szándékai, amiért jött. Egy év. Egy év, amibe sok jó és rossz is összezsúfolódik és fog összeszorítva bírjuk ki a nehéz időszakokat a grandiózus terveink megvalósítása érdekében, tudván, hogy ez csak egy év. Aztán begyűjthetem,amiért jöttem (nyelvvizsga, utazási hónap a program végén, félretett pénz) és mehetek haza. Mert addigra már nem az lesz, hogy nem akarok hazamenni. Ha mindent sikerül megvalósítani, amiért jött az ember, akkor haza vágyik. Meg arra, hogy tovább haladjon az életével.

Aztán amikor 3 hónap után közlik veled, hogy ez nekik nem működik, akkor a kérdés az, hogy vesződjek-e ezzel az egésszel. Újrakezdeni a családkeresést, beilleszkedést, újabb fura szokások tolerálását, helyismeret szerzését, és egy teljesen új szociális háló kialakítását.

Ráadásul már csak 9 hónap. Megéri a macera?

Vagy akkor hosszabbítsak még 6 hónapot az új családdal, amikor az előre kitűzött 1 éves határidő lebeg előttem célegyenesként?

Na hát az ki van zárva. De a macera talán megéri. Megéri, mert még nem gyűjtöttem be, amiért jöttem.

Úgyhogy most szokatlan, kicsit személyesebb hangvételű élménybeszámoló következik arról, hogy mi is történt velem. És hogy hova tűntek a bejegyzéseim az elmúlt 3-4 hétben.

Szóval a Los Angeles-i vakációm után kezdődött az egész. Persze tudtam, hogy a vakáció után nehéz lesz visszarázódni a hétköznapokba, és újra a nyűggel foglalkozni. Ez minden vakáció után így van, de aztán 1-2 hét múlva elmúlik.

Amikor hazaértem, akkor vettem észre, hogy a szobám használatban volt a távollétem alatt. Két-három különböző helyen tárolt, igaz nem elrejtett csoki állományom volt megdézsmálva, amire a szőnyegen és az ágyam szélén/alatt található csoki papírok hívták fel a figyelmemet. Aztán ahogy rendet raktam az éjjeli szekrényemen, észrevettem, hogy a füldugó állományom a teli dobozról 3 párra csökkent. (Mert, hogy az amerikai kultúra vasárnap reggel 6-kor sem tudja, hogy mire való a TV-n a hangerő szabályozás, a szülők pedigahelyett, hogy rászólnának a gyerekre, hogy ne üvöltsön korán reggel, inkább megbékélnek a 6-kor kelés és a délutáni szunyókálás életvitelével. Én füldugót használok.)

Számomra döbbenetes a pofátlanság, hogy valakinek a cuccából észrevehető mennyiségűt elhasználok. Mert oké, jópofa dolog, elvesz 1-2 párt és hülyéskednek egy fél napot. Na de egy egész dobozt elhasználni, és a maradék 3 párt otthagyni…

A csokis papír a másik. Oké, vegyen el 1-2-3 szemet, de ne egyen meg a fél boboznyit, és ha már volt olyan pofátlan, hogy megette, akkor legalább ne hagyjon szemetet maga után, az én szobámban :D

Ez a döbbenet. Mert ez nem sima neveletlenség, illetlenség. Ez,- ahogy a töri tanárom mondaná a pofátlanság csimborasszója. :D

Aztán a következő 1-2 hétben folytatódott a sorozat. Hol a hajkefémet találtam meg máshol, ahol hagytam, hol egyéb fürdőszobai kellékeimet. Ismét… Ha már másét használod, legalább úgy csináld, hogy ne vegyék észre. És én erre nagyon allergiás tudok lenni.

Amikor a szobahasználatot említettem az apukának, akkor ő nevetgélt, és elmesélte, hogy valóban 1-2 vitát a gyerekek között úgy rendezett le, hogy az egyik a nappaliban, a másik a szobámban nézte a tv-t. És simlisen mosolyogva annyit mondott, hogy nassolósak. Hát most akkor ilyenkor erre mit mondd, az ember, nem fogok ennél nagyobb ügyet rendezni egy doboz csokiért meg füldugóért, mert láthatóan ők ilyen természetűek. Egyszerűen nem érzik azt, hogy nem illik másnak a szobájában héderezni, amikor ő nincs ott. Az az én életterem, az én privátszférám.

Következő lépés. A magaviselet. Amiről eddig ebben ablogban még nem volt szó. A két gyerekem közül, a kisebbik fiú nagyon problémás eset. Nem az az átlagos akaratos, követelőzős, elhízás felé tartó amerikai rosszgyerek-kategória, ami kliséként él a képzeletünkben. Annál halmozottan rosszabb eset. Annyira, hogy én utána olvastam a dolognak, és igen erős gyanúm van arra, hogy pszichiátriai esetről van szó. Ami felett a családban mindenki próbál elsiklani és válogatott mondatok szólnak mentségére a hét összes undok napján. Fáradt. Éhes. Nehéz napja volt (mint minden nehéz életű 6 éves gyereknek). Csak egy 6 éves kisfiú, azok ilyenek. Aha.

Nem szeretném részletezni a viselkedését, de azért csak hogy érezzétek, hogy nem túlzás a helyzet.

Minden, tényleg minden nap legalább 5-6 ordítva sírás. De fülsüketítő szántszándékú ordítás ám. Olyanokért, hogy fürdeni kell menni, apa később ér haza, mi a vacsora, megkarmolta magát véletlenül, a nővére nem azt nézi, amit ő akar, és nem „lepillanatállj-oztam”, hanem kikapcsoltam aSpongyabobot (amit ötvenezerszer látott már:D)

Soha szót nem fogadás, követelőzés, kioktatás, visszabeszélés, 3 éves kislányokat megszégyenítő hisztéria, dührohamok, önmagunk földhöz vágása és a többi ínyencség.

És mindezt el lehet viselni!! Ha a gyereknek vannak aranyos pillanatai, okosakat mond, érdeklődő, néha segítőkész és néha örül is annak, amikor a kedvére teszel.

Na de amikor már olyanokon ment a sírás(!!), hogy nem oda parkoltam a parkoló házban, ahova ő szerette volna (de szólni nem szólt:D), és amikor vasárnap reggel 6-kor berontott a szobámba, mert ő kommandósat játszik, és amikor felhívod a figyelmét arra, hogy alszol, az a válasz, hogy én meg játszom…na, akkor már kezdett elszakadni a cérna, és megfogalmazódott bennem a megváltozhatatlan: a világ legutálatosabb gyerekével élek egy házban, akinek egy dolog hiányzik az életéből… Egy jó nagy atyai pofon, már elnézést.

Amikor erre rájössz, akkor el kell gondolkozni azon, hogy együtt tudsz-e élni egy ilyen gyerekkel 1 évet. Mert a másik gyerek, a cuccaim kérdezés nélküli használatától eltekintve egy aranyos, normális, segítőkész lány volt.

Aztán jött a gondolat, a szó, hogy rematch és rájöttem, hogy nincs az az isten. Californiában élek. Keveset kell dolgoznom. Saját kocsim van, amit nem kell fizetnem saját használatkor sem. Kaptam egy iPhone-t korlátlan hívás, sms, nettel. Kaptam egy 5 csillagos gym klubtagságot. Jó a társaság, jó az időjárás, sok az utazási lehetőség. A rematch nagy macera és határidős az elhelyezkedés. Ekkor szívtam fel magam. Ezt bizony ki kell bírni, a gyereket meg még jobban meg kell nevelni. Na nem mintha eddig nem próbálkoztam volna.

Az előző au pair-t volt, hogy megrúgta. Engem soha, egyszer nem mert megrúgni. Az elejétől kezdve igyekeztem felállítani a szabályokat, amit akkor felejtett el, amikor az előző az pairvisszajött 1 hétre. Talán az óta sem bírtam visszanyerni a kontrollt felette.

Aztán elérkezett a családi nyaralás. Azt gondoltam, na,lépjünk túl a „birtokháborításon” és szegény viselkedészavaros gyereken, hátha a nyaralás jót tesz mindenkinek. Nagycsalád, unokatesók, nagynénik, nagybácsik egy nagy házban egy gyönyörű tó partján, csak nem lehet rossz. Tényleg nem volt rossz. Hanem életem legborzalmasabb hete volt, amiből nem volt menekülés. Soha sehol ilyen szarul még nem éreztem magam. Két 11 éves lány gyerekkel aludtam együtt egy galérián a nappali-konyha felett. Ez azt jelentette, hogy éjjel 1-ig a szülők hangoskodtak alattam falak nélkül, reggel 7-kor meg az ordító mesematinéra keltem. Napi 6 óra alvás 1 héten keresztül, legyél vidám és játssz és nevess a gyerekekkel, akik minden nap felvernek. A 12 főre jutó 3 fürdőt ne használd 10 percnél tovább, mert megjegyzést kapsz, de a „szobádban” felejtsd el, hogy nem pont akkor fognak felrohanni a kisfiúk, amikor éppen öltözni próbálsz.

Semmi privátszféra a nap 24 órájában, de ne legyél feszült.

Mindenkinek meg volt a korában és nemében hozzáillő társasága, akivel eldumálgatott, és ha csatlakoztál hozzájuk, véletlenül sem erőltették meg magukat, hogy ne belső témákat, pletykákat nyomassanak, amiket nem is értesz, de hozzászólni sem tudsz. A gyerekekkel mondjuk nem sok dolog volt, voltak hatan, feltalálták magukat, és úgyis csak susmorogva arrébb álltak, ha csatlakoztam volna hozzájuk.

Aztán jött a felismerés, hogy nem családtagként hoztak. Amivel számol is az ember és azt is tudja, hogy dolgozni kell, de akkor nem kell nyomatni, hogy jajj mennyire családtag vagy és együtt fogunk szórakozni, stb. Bár tény, hogy sok szabadidőm volt, de akkor mindenki alukált, vagy főzött, vagy a parton feküdt. Amikor szórakozás, buli, kimenés volt, akkor dolgoztam. Szabadidő ide vagy oda, de egyedül, kocsi nélkül egy tó partján mégis mit csináljon az ember.

Nem, én azért vagyok itt, hogy a 6 gyerekből legalább 2-t szemmel tartsak, meg hát tó is van meg medence is, így váltakozó jelleggel, és a gyerekek rohanási iránya szerint,valamelyiknek a partján nyugodtan aszalódhatok. És egy szavam sem lehet, más mit nem adna, ha ez lenne a munkája,ennél rosszabb dolgom ne is legyen. :D

(Megjegyzem gyönyörű színem lett, na de na.)

Munkaidő. Az nincs. Milyen jól hangzik, nem? Ahha. Ez azt jelenti, hogy nem tudod beosztani az idődet, hogy mikor mit csinálsz, nem látod előre a napod, hanem egyszer csak jönnek, hogy na akkor mi most ide meg oda megyünk, figyelj a gyerekekre amíg visszajövünk. Oké.

Hogy az meddig tart? Meg mikor kezdődik? Majd megtudod.

Azt, hogy arra is rájöttem, hogy a családi „értékeink”, életvitelünk, normáink, beszédtémáink, kulturáltságunk, temperamentumunk, jólneveltségünk fokozata kétségbeejtően eltérő, nem részletezném. Merthogy én azért mégis csak tiszteletben tartom a családot és az ő családi életüket.

Ezt persze a nyaralás alatt megtapasztaltam, hogy nem kifizetődő, ugyanis ők nem tanúsítanak hasonló magatartást velem szemben. Az, hogy éjjel 1-kor a nappaliban rólam beszélnek, miközben én a falak és ajtók nélküli galérián tartózkodom, a tiszteletlenség és egyben a butaság ordító jelei. Nem azt mondom, hogy én soha senkinek nem panaszkodtam róluk. De legalább nem egy légtérben teszem velük. Pedig tehetném, mert ők nem beszélnek magyarul. Én viszont beszélek angolul, és értek mindent. Azt pedig nem tudom, miért feltételezték, hogy alszom, miközben égett az összes lámpa, és még csak lejjebb sem vettek a hangjukból a kései óra ellenére. Mondjuk azt sem tudom én min lepődtem meg, amikor a nyaralás alatt folyamatos fültanúja voltam annak, ahogyan egymásról, az éppen ott nem tartózkodókról beszélnek. A saját családtagjaikról!! Akik szintén 1-2 szobányira tartózkodhatnak éppen.

Ez az egy hét nyaralás 2-3. estéje környékén történhetett.

Semmi privátszférám nem volt, bizonytalan volt a szabadidőm, állandó hangzavarban éltem, abszolút nem integráltak a beszélgetésekbe, klikkekbe, 2-3.nap után pedig valóban én is felhagytam a próbálkozással. Felismerni, hogy kihasználnak, végig hallgatni, hogy hogyan is vélekednek rólad.

Innentől kezdve nagyjából minden interakciót kerültem velük. És direkt a vízparton töltöttem az egész napjaimat, ürügyként használva a gyermekfelügyeletet. A telefon adatforgalmát a napi 3-4 órányi skype-olással és puffogással 80%-osan kimerítettem 1 hét alatt, ezen kívül egy napon sem hagytam ki az 1 órányi edzőtermi elvonulást.

Alig vártam, hogy vége legyen a nyaralásnak, hazaérjek és meglegyen a szobám, falakkal, ajtókkal. Meglegyen a beosztásom, az elkülönített szabad időm. Ott legyenek a barátaim, akikkel tudok is csinálni valamit a szabadidőmben. És visszatérjenek a dolgos hétköznapok, amikor lehet a kötelezettségekre koncentrálni és nem kell ennyire elmerülni a „családi életben”.

Amikor ezeket a gondolatokat a visszaérkezés utáni este megosztottam az itteni legjobb barátnőmmel, akkor ő feltette a kérdést újból, ami bennem is megfogalmazódott.

Biztos, hogy kibírsz velük egy évet???

És azt mondtam, hogy ki kell bírnom, mert jó térségben vagyok, jó körülményekkel. Egyszerűen még jobban fel kell szívnom magam, és vigyáznom kell, hogy nem csak nálam, de náluk se szakadjon el a cérna. Mert abban is biztos voltam, hogy annyira nem egyszerűek, hogy nem vették észre a nyaralás alatti introvertáltságomat.

Hazaérkeztünk vasárnap, első dologként kipakoltam mindent, kimostam az összes gyerek, összes ruháját, még vacsorát is főztem, aztán az apukával megbeszéltük a jövő heti beosztást, és elmentem végre kialudni magam.

A hétfő menetrendszerűen lezajlott, este munka után, pedig elmentem találkozni a barátnőmmel, elmeséltem neki mindent, és a fentebb említett kérdés is felmerült. Még azt is megemlítettem neki, hogy azok alapján, amit hallottam és láttam, abból, hogy milyen emberek, nem vagyok biztos abban, hogy olyan családdal van dolgom, ahol egyenesen, nyíltan leülnénk beszélni a problémákról, ha esetleg nem jó irányban haladunk.

Ezek után hazamentem este 10 körül. És az apuka megkért, hogy üljünk le beszélgetni.

Az első gondolat, ami átfutott az agyamon az volt, hogy végre, nem csak a hátam mögött beszélünk rólam, és esetleg lesz alkalmam elmondani 1-2 dolgot.

Hát ez fogadott.

Oké, Edina, ez nem lesz könnyű, mert nagyon bírlak téged. (Már megint miért kell olyat mondani, ami nem igaz:D)

De ez nem működik. Sokat gondolkoztam amióta hazajöttünk (1,5 napja), és érzem, hogy nincs meg köztünk, közted és a gyerekek között a „connection”. Ezen kívül „you’re nothaving enough fun together”. Úgyhogy rematch-et szeretnék. Nem akarok belemenni példákba, de nem érzem úgy, hogy megtettél mindent, de ez nem azt jelenti, hogy nem vagy egy rendes, becsületes lány, de ne menjünk bele, nem lenne értelme, váljunk el civilizált, felnőttek módjára.

Ennyi.

Ugye, hogy záporoznak a kérdések a fejekben:

Miért nem szóltál, hogy valami nem tetszik? Akkor az ember tud fejlődni. Miért nem beszélünk most arról, hogy mi nem jó, és nézzük meg, hogy TÉNYLEG nem működik-e? Miért nem kérdezed meg, én mit gondolok? Hogy az 1. hónapos értékelés (amikor nagyon elégedett voltál) és a 3. hónap vége között mi változott? Mi történt? Mi az oka?

Mert akkor esetleg beszélni kellene arról, hogy komoly problémák vannak. Mert akkor bele kellene gondolni, hogy a kisgyerekkel lehetetlenség bírni. Vagy kapcsolatot teremteni (ha 3 hónap után is az a leggyakoribb mondata, hogy „goaway”). Vagy jól érezni magunkat (ha a 6 munkaórámból 3-at sír, hisztizik, aztán meg büntetésben van).

Na és itt jön a csavar. Egyik kérdést sem tettem fel.

Mert az embernek mindig a családja lesz az első. Mit érdekli őt egy kívülálló véleménye, ő a családja érdekeit védi. Ezzel minek mennék szembe.

Ezen kívül volt szerencsém ízelítőt kapni abból, hogy milyen ember. Hogy hogyan beszél veled, és hogyan beszél a hátad mögött. Miért is osztanék meg vele bármit őszintén.

Végül pedig az érzés, hogy ennyi. Kimondta. Nem az én hibám, nem én adtam fel, mégis megszabadulok.

Na nem úgy kell ezt elképzelni, mint az üdvözülést, persze hogy a pánik jön előbb. Mi lesz velem, mi van ha nem találok családot, vagy igent kell mondanom egy nem túl jó családnak, csak, hogy maradhassak, és a többi.

Hogy mi jött ezután.

Másnap reggel első dolgom volt felhívni a képviselőm, elindítani a folyamatot, hivatalos papírokat, hogy kezdődhessen a családkeresés. Aztán 6-8 órán keresztül ültem a gép előtt, felvetettem magam kb. 20 au pair facebookcsoportba, mindenhova posztoltam, és az összes létező au pairismerősömmel felvettem a kapcsolatot. A következő 3 nap posztok, kommentek, üzenetek, e-mailek között telt. És még dolgoztam is.

Eljátszottam a gondolattal, hogy hazamegyek, de nem végeztem. Még ingyen angolra kell járnom, nyelvvizsgáznom, utaznom, vásárolnom, félretennem, delfinekkel úsznom, stb.

Borzasztó érzés, amikor 2 heted van a lehető legjobb családmegtalálására és minden érdeklődő levelére le kell csapnod, akikre normális esetben rá sem kattintanál. Olyan elképzelések, hogy gyerekek száma, kora, vagy állam az USA-ban el lehet felejteni. És meg is tettem.

Aztán 4 nap feszült figyelem megosztás, hajnali 2-ig gépezés és reggel 8-tól dolgozás után megtörtént amire nem számítottam. Olyan család jelentkezett, akik még külön szimpatikusak voltak.

Elvált apuka, jól nevelt gyerekek, 10 és 13 évesek. Chicago külváros. Na nem egy California, de még sem Ohio,Philadelpia és még New York sem vonzott különösebben.

Egy 1,5 órás telefonbeszélgetés, utána érdeklődést kifejező e-mail, és match. Mindez 2 nap alatt, pakk, pánik off.

Bár tény hogy többet kellett az e-mailjeimet munkaidőben, sunyiban nézegetnem. (na nem mintha a gyereket megzavarná a napi 3-4 óra mesenézésben), még így is tisztességesen végig dolgoztam 1,5 hetet. Rend volt, tisztaság, időben vacsora, mosás, ida-oda tábor, bevásárlás, stb.

Hogy mit kaptam cserébe.

Az apuka a rematch bejelentésétől kezdve 1 napon belül talált új lányt. Az információt a képviselőmtől tudtam meg 5 nap múlva, 4 napon belüli érkezési dátummal.

Az apuka megkért, hogy a gyerekeknek ne mondjak semmit, amit tiszteletben tartottam. Az új au pair érkezése előtt 1 nappal mondta el nekik mi történt…A kislány elment táborozni, el sem tudtam tőle köszönni.

És az utolsó hétvégémre megkaptam még egy 6-kor kelős 11,5 órásra húzódó programot, amikor napi max. 10 órát dolgozhatunk.

Első felindulásaimban mindig szólni akartam, hogy álljon meg a menet.

De ahol a tisztesség, korrektség és őszinte kommunikáció ily mértékű ordító hiányáról beszélünk kár a gőzért.

Gondolom az volt a terv, hogy pár nappal az új lány érkezése előtt megtudom én is, aztán hova mennék, sehova. Még maradhatok pont betanítani, legalább azzal sem lesz vesződség:D

Hát szerencsére egy lépéssel előrébb jártam, és az utolsó 1 hetemet a legjobb horvát barátnőmnél töltöttem, a californiaiéletem tökéletes lezárásaként.

Élveztük a 35 fokot, medencéztünk, végig jártuk a legjobbfagyizókat, éttermeket, kajáldákat, bejártunk még egyszer utoljára San Francisco-t, elmentünk bulizni, és éjszakába nyúlóan trécseltünk az élet nagy dolgairól.

Abban biztos vagyok, hogy 3 hónap alatt egy olyan barátnőre találtam, akivel mindent megosztottam, akire számíthattam és akivel 5 év múlva is ugyanúgy fogunk traccsolni, függetlenül az anyanyelvünk különbözőségétől.

Ezen kívül abban is biztos vagyok, hogy ennek így kellett lennie. Mert nem véletlen, hogy 4 nap alatt találtam családot, hogy a barátnőm fogadó családja pont azon a héten volt vakáción, amikor engem el kellett szállásolni, és hogy elkerülök arról a helyről, ahova minden áron kerülni akartam.

Most már itt vagyok az új családomnál, Chicago vonzáskörzetében, és hamarosan írok az új kalandjaimról is.

Az egész ügyben 2 dolog bosszant még a mai napig is.

Az egyik, hogy 3 hónap alatt az 1 bőröndnyi cuccomból, 2 lett.

A másik, hogy mi lesz így a legtalálóbb blogcímemmel, amit ki lehetett találni?:D

Még sem posztolhatok pálmafákra, Califordina címszóval, miközben itt októbertől megfagyás lesz :D

Na az ilyesmiket lehet bosszankodni:)))