Nagyjából a megérkezésem napjától kezdtem azt a hagyományt, hogy felírtam 1-1 rövidebb gondolatot, 1-1 szokatlan dolgot, tevékenységet, jelenséget, ami újonnan érkezőként, úgynevezett kulturális sokk-ként ért. Mivel így télvíz idején kevesebb dolog történik és amúgy is szerettem volna időnként érdekességekről is írni, úgy döntöttem, hogy vicces lenne így a vége felé visszatekinteni, hogy mik értek újdonságként az elején. Úgyhogy következzen egy kicsit összeszedetlenebb, csapongó lista arról, hogy mikhez is kell az embernek hozzá szoknia az "Újvilágban".:)
Pénz
Na szóval a zöldhasúval nem olyan egyszerű boldogulni (a kezdetekben:)) Papírpénzből van 1,5,10,20,50,100 $ érmékből meg 1 centesek, 5 centesek, 10 centesek (de nem így hívják, hanem "dime"-nak), 25 centesek (amit meg nem így hívnak, hanem "quarter"-nek, nehogy boldogulj:D). Az érméket szerencsére sikerült különböző méretekben legyártani, de a papírpénzből az összes egy méret, egy szín, egy design (oké, az hogy melyik címleten ki van, az változik, de azt nézegesse az fizetéskor, aki nagyon ráér :D)
Na szóval semmi nem különbözteti meg őket egymástól, és sokszor kezdődnek ugyanazzal a számmal (1,5) és nem egyszer fordul elő az emberrel, hogy kiad a kezéből 10$-t, amire azt hiszi, hogy csak 1 volt, és fordítva. Én mondjuk annál az 1-2 alkalomnál ami előfordult, észbe kaptam. De többször volt, hogy a helyiek kérdeztek vissza tőlem fizetéskor, hogy mit adott vissza 1-est vagy 10-est :D És az a sok apró...na hát az igazán borzasztó, amikor valami 4,75 $-be került..na azt minek? Azonkívül, hogy ne tudjam becipzározni a pénztárcámat?!:D
Szóval a cash egy kicsit bosszantó, és őszintén meg vagyok lepődve, hogy pont itt nincs valami változatosabb, egyértelműbb rendszer, amikor itt minden más jó szájbarágósra, hülyékre van szabva:D A világ összes más valutája megkülönbözteti a címleteket színben és méretben, és nem ok nélkül, na:D
Aztán amikor az ember beleszokik a hétköznapokba (és megnyitja a bankszámláját) jön a veszedelem. Egyszerűen itt még a sarki kisboltban is lehet kártyával fizetni, pizzafutárnak, taxisnak, bódésnak, vásári forralt bor árusnak, mindenkinek. Szóval az ember elkezd kártyával fizetni. Ráadásul itt úgy van, hogy mondjuk bevásárolsz a hipermarket-ben, és amíg még a vonalkódokat húzogatja a pénztáros már mondja, hogy húzhatod a kártyát, ütheted a pin-kódot. Megteszed, ő meg még mindig püttyöget, neked kiírja, hogy tranzakció kész, és aztán jön a vége. Előbb húzód le a kártyát, mint hogy jön a vége. Ugyanez étteremben. Kihozzák a számlát a kemény fedelesben, beleteszed a bankkártyát, elviszik, lehúzzák, majd visszahozzák a számlát, amin ott van, hogy végösszeg, borravaló, és így a totál. Na most a kártyát már lehúzta, honnan tudja, mennyi borravalót fogok hagyni? Én ezt őszintén bevallom, még a mai napig nem értem, hogy hogy működik. Mindig követem az online banking-ban és pár nappal később le van húzva az, amennyit kellet.
Aztán a bankkártyával fizetés másik velejárója, hogy elkezded csak sutty lehúzni itt, lehúzni ott, nem is nézed, hol mennyit fizetsz. Emlékszem én mindig úgy vásároltam, hogy már előre tudtam, hogy kb. mennyit fogok fizetni, és már a fizetés pillanatában, amikor leszámoltam a készpénzt tudtam, h jó vagyok-e, vagy elkapattam magam :D Itt meg gondolkodás nélkül még nem is tudod mi a végösszeg, már le is húztad a kártyád és aztán mondjuk a hét vége fele esik le, hogy jéé, már ennyit költöttem.
Aztán a másik kellemetlenség a "tip" meg a "tax". (borravaló, adó). Amerikában nem csak kedves meg jófej dolog, ha tip-elsz, hanem úgymond alap. Itt úgy átvenni a pizzát, vagy kiszállni a taxiból, hogy nem adtál borravalót szinte elképzelhetetlen. És akkor most jön az, hogy de hát én turista vagyok nem tudom, nem értem, blablabal. Na nehogy azt hidd. Ki van írva mindenhol, sőt sokszor mondják is, hogy "40 $ lesz, és a borravalót megköszönöm". :D Tip-peled a pincért, a pizzafutárt, a taxisofőrt, az idegenvezetőt, a hajóskirándulás legénységet, a recepcióst, a fodrászt, és itt döbben rá az ember, hogy mennyi mindenkit kellene amúgy busásan borravalózni otthon. Merthogy 15% a minimum, úgymond elvárt, és ha elégedett vagy akkor inkább a 20% a bevett, ami RENGETEG szerintem. Arról már nem is beszélve, hogy sosem tud az ember tervezni a költségekkel. Megtervezed az utazást, hogy na ennyit költesz kajára, az az 1 napos kirándulás meg ennyi meg annyi. Ahha, éttermenként +15%, kirándulásonként +15-20%. Nagyon bosszantó.
Ugyanez az adóval. Az USA-ban az árak nem tartalmazzák soha az ÁFA-t és egyéb akármilyen taxes-t, legyen szó élelmiszerboltról, ruhákról, szállodáról, taxiról. És amikor megnyugtatod magad, hogy jajj ez a nadrág csak 20$ simán megvehetem, hát nem annyi lesz. Meg jajj az szállás csak 300$/7 éjszaka, milyen jó...hát meg még dobjál rá kb. 30$-t. És amikor mondjuk csak beszaladsz a boltba 10$-al, és a tax miatt nem jössz ki. Hát ez is bosszantó.
Bankügyek
Ha már a pénzről beszéltünk, akkor a bankolás is érdekes élmény volt itt kint. Bemész akármelyik bankba, és az egy dolog, hogy ott vannak a biztonsági őrök, de van mindenhol egy nagyon kedves öltönyös ember, aki már rohan feléd, hogy hogy vagy, és miben lehet a segítségedre ezen a szép napon. És elmondod és már hoz-visz, szerez neked ügyintézőt, akit beavat, hogy mi van, nem neked kell mégegyszer koptatnod a szádat:D Ez egyrészt elképesztő, mert az ember már kiemelt ügyfélnek érzi magát, másrészt mennyivel jobb elmondani mi a hasfájásod, aztán majd ők kitalálják, hogy ez milyen akció és ki csinálja. Nem pedig te próbálod kisilabizálni az érintő képernyős akármin, hogy na vajon a te problémád hova tartozik, aztán vársz 20 percet, mire kiderül, hogy az az ügyintéző azt meg sem tudja csinálni neked, új sorszám. Na hát itt még egyszer nem vártam 1 percet sem kiszolgálásra, és mindig egyből el lett intézve, amit akartam.
A másik nagyon jó, hogy számlanyitáskor is, meg akármi változáskor kapsz mindig tájékoztatót konyhanyelven, hogy mi, miért, mikor történik. Nem úgy mint otthon, amikor összetűznek neked egy 20 oldalas paksamétát, hogy na ez van. Persze megkapod azt is, mert ha nem kapnád, akkor mindenki perelné őket naponta. De kapsz egy pár oldalas, összeszedett, jól elrendezett, színes kis prospektust, amiben le van írva minden, ami egy egyszerű, magánszámla tulajdonosnak kellhet.
Aztán ott van az online banking, ami otthon is terjed, de itt elképesztő. A kimutatásaimat is ott kapom, utalni többször utaltam (amerikai számlára) úgy, hogy megadtam a számlatulajdonos telefonszámlát, beazonosították és meg is voltunk. Nem ám kitölteni egy csomó sort, név, cím, számlaszám meg még kitudja mi, amit félre lehet gépelni. Név, telefonszám, utalás. És egyből meg is érkezik. Ráadásul ingyen. A készpénzfelvétel saját banktól korlátlan mennyiségben ingyenes (nem havi 2!:D), akár ATM, akár a kasszában. Utalás is ingyen.
A telefonomra kb. 1 hónapon belül felkerült a Bank of America application amivel mindent tudok intézni, utalás, kimutatás, de az igazán szépséges, hogy meg fogom a telefonom, lefényképezem a heti fizetési csekkemet elölről, hátulról, feltöltöm a "deposit" mappába és rákerül a számlámra a pénz. Még csak ki sem kell a házból mozdulnom, hogy ott legyen a pénzem a számlámon. Ha meg még is kimozdulok, akkor az ATM is beolvassa a fizetési csekkeket és rárakja a számládra. Ráadásul itt van ugye "drive-thru" banking, úgyhogy ki se kell szállni a kocsiból. Nehogy meg kelljen mozdítani ugye azokat a sonkákat :D
Szóval az ügyfél az első. És pl. bekerülsz az ügyféladatbázisba is, és időnként hívnak, hogy elégedett vagy-e, meg hogy nem szeretnél-e hitelkártyát inkább (soha, semmilyen körülmények között NE szeressél :D), és megkérdezik, hogy hívhatnak-e ilyenekkel, vagy zavar. És egyetlen egyszer megkéred őket, hogy nem szeretnéd, és soha többet nem hívnak marketing célból. Nehogy aztán elégedetlen legyél még a végén, ugye. Egyszerűen csodálatos.
Shoppingolás
És ha már ennyit meséltem a pénzről, és hogy hogyan szórja az ember, akkor kicsit nézzük a shoppingolást. Hogy mi is szabadul el itt.
Én otthon utáltam vásárolni. Mert az összes bolt el volt árasztva ilyen egy kaptafa, líg-lóg, hippi cuccokkal, amiken mind át kellett mennem, hogy találjak valami nekem valót, amitől meg hamar elment a kedvem. Ráadásul sosem találtam semmit a méretemben, se cipőben, se ruhában, és annál rosszabb meg nincsen, amikor megtalálod a tökéletes darabot és nincs a méretedben. Hát itt mindez megváltozott, itt a felnőtt női méret 0-val kezdődik, ami bevallom őszintén a 4 évvel ezelőtti önmagamra is kicsi lett volna, de azért jó tudni, hogy ott a lehetőség. A cipőméretek pedig egyszerűen megváltoztatták az életemet. Egyáltalán nem bonyolult itt úgy számozzák, hogy 5-ös (35), 6-os (36) és így tovább egészen 10-ig (40) kb. Na most lehet mosolyogni, de nekem rengeteg 36-os cipő volt éppenhogy egy picit nagy, de a 35-ös meg nyomott, úgyhogy a mindenféle talpbetétek hamar a barátaim lettek. Na de az USA.. hát mennyire gyönyörű, hogy ott vannak a felesek :D És akármilyen cipőboltba megyek be, külön szekció az 5,5, ami tökéletesen az én lábim. Hát nem is mondom hány cipőt szereztem be, kb. fél év alatt... (2 saru, 2 magassarkú, 2 topán-balerina, 2 csizma :D)
Aztán alapjáraton van az, hogy olcsóbb minden. A minőség olcsóbb. Na persze nem a designer márkákra gondolok. Hanem a minőségi, normális ruhákra. Nagy márka ugye a Forever 21 itt, ami csodálatos. De fel tudnék sorolni 5-6 boltot, ami otthon nincsen, és fantasztikus ruhák vannak, abszolút normális áron. Nyári toppok ilyen 10$ körül mozognak, pulcsik 15-20$, ruhák 20-25$, nadrágok 20-40$. (Ezek mind hétköznapi, normális boltok akármelyik plázában, de mondjuk egy Abercrombie farmer sem sokkal vészesebb, 60$ körül mozog) Na de ki vásárol a plázákban, ugye??:D Amikor itt van nekünk a hihetetlen T.J.Maxx, Marshalls, Ross és Nordstorm rack, ahol ugyanazokat a márkákat lehet 50% meg 70%-al olcsóbban megvenni. Az eBay-ről már nem is beszélve, ami maga a csoda. A boltokba az ember csak azért jár, hogy felpróbáljon mindent, aztán megvegye az eBay-en, fele annyiért :D
Arról már nem is beszélve, hogy örök érvényű szabály, hogy egész évben, folyamatosan, mindig van leértékelés. (iskolakezdő, Black Friday, Chirstmas Sales, karácsony utáni, valentines day, presidence day, húsvét, nyár, semi-anual, 4th of July, amit el lehet képzelni)...Emlékszem, amikor megjöttem és az első leértékelésnél elkezdtem shoppingolni, mint egy őrült, merthogy leértékelés van. Hát nem kell megőrülni, majdnem minden 2. hétre jut egy. (a T.J.Maxx-ben meg ugye folyton az van :D)
És azt hiszem, hogy ez az USA egy másik csodája és ezért van itt ez a fogyasztói társadalom, meg felvásárlási kényszer. Mert leírhatatlan érzés az, amikor az ember elképesztő márkákat szerez be elérhető áron, és a celtik és táblák emlékeztetnek, hogy most féláron vetted meg, na ennyit spóroltál. Hát nem fantasztikus?! Úgy spórolsz, hogy költesz. Ráadásul jó minőségű dolgokra költesz.
Az eddigi legeslegkedvencebb "deal"-em, amikor egy 400$-os (kb. 90 000 Ft) The North Face kabátot (álmaim téli kabátját) 200$-ért vettem meg a Nordstorm Rack-ben. Aztán amikor a Bearpaw (uggs-hoz hasonló mamuszcsizma, csak az azután következő márka a sorban:)) téli csizmámat 80$ (18 000 Ft) helyett 50$-ért (kb. 11 000 Ft) vettem meg az eBayről. De itt kint vettem pl. fényképezőt is, egy közepes kategóriában, otthon 45-50 000 Ft között mozgott ez a modell (kiváncsiságból rákerestem pár helyen), itt kb. 32 000 Ft-ért vettem meg. Aztán ott van a "Groupon" nevű honlap, ami olyan, mint a Kuponvilág, BónuszBrigád ilyenek, és elképesztő akciók vannak. Így vitorláztam például fél áron a San Francisco Bay-ben, és voltam féláron delfinezni itt Chicagoban, a Shedd Aquariumban. Múlthónapban pedig 25$-ból úsztam meg egy 70-80$-os hajvágást. Szóval az, hogy az ember milyen deal-eket szed össze magának, csak az időn múlik, amit a vadászatra szán, de a határ a csillagos ég, és ez addiktív :)
Ügyfélorientáltság, kiszolgálás
Ez pedig a másik elem, ami hozzájárul ahhoz, hogy mindenki shop-aholic. A kiszolgálás. Bár az utóbbi időben otthon is észrevettem némi fejlődést, és egyre több boltban lett rászólva az alkalmazottakra, hogy hangosan köszönni kell a betérőknek, és félre tenni a laptopodat, amíg vásárló van a színtéren:D Hát itt ez az alap, de az, hogy segítenek, ajánlanak, méretet vadásznak, és még mindeközben beszélgettek is, érdeklődőek is..hát ez óriási különbség. És a próbafülkéknél tartozkódó eladónak nem annyi a dolga, hogy az otthagyott ruhákat összerendezi, megkérdezi,h állsz, ha nem jó, hoz neked másik méretet, fazon, színt (hogy ne kelljen felöltöznöd, kimenned, újra sorba állnod és újra kezdened az egészet). Ráadásul értik is a dolgukat. A Victoria's Secret meg méltó a hírnevéhez. El is kérik 1-1 szép fehérnemű árát (de vannak olyan sales-ek, hogy azért sikerült az au pair fizetésből is beszerezni már ezt-azt:)), na de az, hogy belépsz, és ketten-hárman segítenek, elmondod mit akarsz és ők meg tudják mi kell neked, lemérnek, ajánlanak, aztán még szetteket is összeállítanak neked, hát valami fantasztikus. Öröm ott költeni a pénzt :D
De az ügyfélorientáltság elmondható mindenre, nem csak a vásárlásra, de a bankokra, gyógyszertárakra, hipermarketekre, akármerre, ahol embereket szolgálnak ki. (és ezért én őszintén irigylem őket. Én tuti nem bírnék ennyire életvidám és kedves lenni ha naphosszat a kasszát nyomogatnám egy tesco kategóriás hipermarketben). Itt meg akármikor akárkitől kérdezek valamit, segít, megmutatja, ajánl jobbat. Emlékszem, amikor a Target-ben vásároltam (olyan, mint a walmart, csak jobb kategória, de ugyanúgy élelmiszertől, bútorokon át, ruhákig, sminkcuccokig, minden van), nézelődtem a sminkcuccok között. És volt a sminkrészlegen egy olyan csajszi, aki életem leghasznosabb tanácsait adta, és olyan tökéletes alapozót mutatott, amit ott helyben megvásároltam, meg még hozzá púdert is, előbb-utóbb kellett volna, de így sokkal inkább könnyű volt a döntés és soha nem volt ilyen tökéletes a sminkem:D
Alapvetően a kiszolgálás mindenhol személyreszabott, kedves, gyors, úgy jó, ahogy van. Emlékszem egyszer 3 percet kellett várnom a bankban amíg átmentek valami adatok és el tudtunk indítani egy tranzakciót és nem győztek bocsánatot kérni:D
A buszsofőrök a másik kedvenc példám. Mindig minenkinek segítenek. Felszállsz, elmondod hova szeretnél eljutni, és megmondják hol kell leszállni. Még sosem tévedtem el, pedig tömegközlekedtem San Francisco-ban, Los Angelesben, Chicago-ban, Miami-ban, vad idegen helyeken. És kivétel nélkül, mindig segítettek a buszvezetők, készségesen. Emlékszem egyszer egyedül mentem valahova, és a buszsofőr bemondta, hogy "xy turistalátványossághoz itt kell leszállnia a hölgynek" :D Volt, hogy sokan mentünk valahova, leültünk hátul a buszon, és a sofőr megkérte az első üléseken ülőket, hogy valaki jöjjön hátra és szóljon nekünk, hogy le kell szállnunk. És addig ott állt a megállóban, nyitott ajtókkal és várt. Ilyet otthon mikor csinálnának?
Szóval van itt ez az általános kedvesség, és a mentalitás, hogy a te problémádat a sajátjukként kezelik, és minden áron meg akarják veled oldani. Egyszer előfordult velem és egy barátnőmmel már a hidegebb időben, hogy lemerült az autója aksija a pláza parkolójában, természetesen szakadó esőben. Leparkolt mellettünk egy idős bácsi, elmondtuk mivan, mondta, hogy neki nincs bika kábele, de menjünk be vele a plázába, majd ott segítenek. Hát én nem láttam, h az hogyan is nézne ki, de bementünk. Ő odament az első biztonsági őrhöz, elmondta neki a gondunkat, és 2 perc walkie-talkie-zás után jött velünk egy biztonsági őr, ilyen kisteljesítményű mobil akármivel, és bebikázta az autót :D Nem hittem el, hogy ennyire érdekli őket, hogy ennyire segítőkészek.
Aztán ott vannak az éttermek, ahol nem kell 20 percet várni arra, hogy felvegyék a rendelésedet, meg hogy rátok nézzen valaki, hogy rendelhess extra salátát. Éppen ellenkezőleg kiszolgálnak, hoznak mindent, utántöltik az italokat, és minden szakasz közben/után megkérdezik, hogy minden rendben, kell-e valami, elégedettek vagyunk-e. Az elején ezt pl. tök idegesítőnek találtam, hogy "ember, hagyjál már enni":D Aztán teljesen hozzászoktam, és igazából tényleg jó, hogy odafigyelnek, és teljesítenek minden kérést: enélkül vagy ahelyett kéred, több szósz, kevesebb akármi, extra ez, natúr az, még egy saláta, felezni egy fogást, akármit..nem tudsz olyan kérni, amit szájhúzással teljesítenének, és ehhez nagyon könnyű hozzászokni :)
Ismerkedés, szociális kapcsolatok
Bár ennek a fele lehet, hogy nem csak magával az USA-experience-el jár, hanem magával az utazással, és a nemzetköziesedéssel, ami az au pair élet alappillére, de valahogy akkor is itt változott meg az ismerkedés kultúrám, és ismerkedés alatt, én tényleg emberek megismerését értem, nem pedig randizást.
Egyrészt nagyon könnyű ismerkedni, mindenki mosolygós, közvetlen, sőt kifejezetten szóba elegyedős típus. Nem tudsz egy rendelés leadni, egy fizetést megejteni, vagy egy gym-tagságos papírt kitölteni és beadni, hogy ne kezdjetek el dumálni, és derüljön ki, hogy ki honnan van, mit csinál, és jajj, hát neki az anyja/apja/férje/felesége/szobatársa magyar. Vársz valahol, ülsz a buszon, egyedül eszel a subway-ben, kérsz egy kávét a Starbucksban, tekersz a biciklin a gym-ben és az emberek hozzádszólnak, érdeklődnek, beszélgetést kezdeményeznek.
Az elején nekem ez nagyon furcsa, meg kényelmetlen volt. Sőt majdhogynem rossz néven vettem, hogy most miért jött ide, vagy miért kérdezget egy vadidegen. Aztán nem hogy megszoktam, de ezt pl. egyenesen szeretem Amerikában. Hogy ha látsz valami vicceset az utcán, akárhol, akkor az emberek összenevetnek, elkezdenek beszélgetni, stb. Nem félnek és nem idegenek a kapcsolatteremtéstől. És ez nagyon, nagyon jó.
Aztán a megszokás még továbbgyűrűzött, és egy idő után észrevettem magamon, hogy gátlástalanul rávigyorgok, beszélgetést kezdeményezek vadidegenekkel, oda megyek nénikékhez, hogy úristen, de gyönyörű kutyája van, és megsimogathatom-e. És az, hogy erre mosolyogva azt mondják, hogy persze, és elkezd kérdezgetni,h van-e kutyám, aztán az akcentusból el jutunk odáig, hogy honnan jöttem, és nahát, de érdekes,nem is hallott erről a programról...na, ez valami elképesztő.
Az USA és az utazós életmód keveréke az, hogy vadidegenekhez mész oda, kezdetek el dumálni, vad idegenekkel elutazol, vagy ott helyben összeismerkedsz, várost nézel, bulizol és ez teljesen rendben van. Miami-ban pl. majdnem minden este csapódott hozzánk így 1-1 lány, aki egyedül utazott, odajött hozzánk, dumálunk 5 percet, aztán egész éjjel együtt táncoltunk.
Az mondjuk az au pair-kedés vele járója, hogy körbe vagy véve au pair-ekkel, akik hozzád hasonló cipőben járnak, hasonló beosztásban dolgoznak, és sokat akarnak utazni, szórakozni, így mindig van 10-15 ember a közvetlen környezetedből, akikből leszűrhetsz egy jó társaságot magadnak.
Azt is szeretem, hogy a barátságnak egy új, kötetlenebb formáját ismertem itt meg. Itt gyakori az, hogy nincsenek igazán közeli, mély barátságok, viszont van egy rakás jó haverod, akikből mindig van társaság, mindig van kivel lógni, nyugodtan elhívhatsz programokra olyanokat, akiket alig ismersz, de viccesek, nincs benne semmi fura. Illetve kötetlen a dolog, azzal lógsz, akivel épp kedved van, vagy aki adott tevékenységre jobban kapható, nincs kötöttség, nincs az, hogy jajj nem hívtak el, biztos nem szeretnek. Vagy ha én felejtek el hívni valakit, akkor az rosszul jönne ki. Csak lazán, amihez, akihez az embernek kedve van.
Szerencsésnek mondhatom magam, mert rengeteg au pair barátnőm van, viszont sikerült amerikaiakkal is barátkozni, bulizni, sőt utazni is.
Mondjuk a lazaság és kötetlenség azzal is jár, hogy ugye nincsenek igazán mély kapcsolatok, és minden olyan felszínes. Az ember nem azért van valakivel, mert kiskora óta legjobb barátok, hanem mert lehet vele bulizni/koncertre járni/utazni/kirándulni/mindig valami őrültségbe keveredni/filmezni, stb.
Amihez nagyon nagyon nehéz volt hozzászoknom ez az ölelkezés. Ölelkezés, minden mennyiségben. Amikor a soha nem látott host apukám felvett a reptéren San Francisco-ban megölelt, aztán az egész család is sorban. Még a NAGYI is!! Életemben nem láttam őket, nem is ismerem őket, a nagyi meg mégis csak egy idős hölgy és mindenkit meg kellett ölelni. Hát elmondani nem tudom, hogy milyen kellemetlen volt. Főleg nekem, aki nem egy érzékeny, fizikai kontaktusos típus. Ugyanez megy az au pair-ekkel. Vagy rászoknak, vagy a sok latino lányzó hatása (ahol szintén ez a kulturális szokás), de minden au pair barátnőmmel ölelgettük egymást. Úgy, mint ahogy mi puszit adunk otthon. Ha minden nap látod, akkor is minden nap megöleled. Találkoztok a főtéren és hello, ölel-ölel. Olyan fura. Oké, nem egy olyan kétkezes ölelés, de akkor is.
Aztán Californiában jött az amerikai társaságom, két fiú, 2-3 lány. És a vadidegen fiúkat, akiket most láttam először meg kellett ölelnem. Ennél már csak az volt furább, amikor egy amerikai lány ismerősöm egyszer bemutatott a pasijának, és hát nincs mese, őt is meg kell ölelni. Egy barátnőd pasiját, akit most látsz életedben először. Hát szerintem ez awkward.
Azóta ehhez is hozzászoktam, és amúgy személyiségfejlődésnek tudom le, hogy nem érint kellemetlenül egy ölelés és megszoktam az ilyesfajta közvetlenséget. :D
Aztán itt Chicago-ban lett egy magyar au pair barátnőm is. Hát emlékszem, amikor először találkoztunk akkor puszizkodtunk. Na hát hogy az milyen furcsa volt, te jó ég :D
Most úgy vagyok vele, hogy sokkal közvetlenebb, mégis kevésbé kényelmetlen valakit oldalra ölelni a válladhoz, mint egymáshoz passzítgatni az arcunkat. Nem is tudom, hogy fogok-e valaha újra puszizkodni valakikkel. Olyan furának, tolakodónak meg illetlennek érzem. :D Nem semmi, hogy változnak a szokások, mi?:)
Képmutatás
Erről egy teljes bejegyzést tudnék írni, lehet fogok is majd egyszer. Mindenesetre nekem az a véleményem, hogy ez a kultúrkör szereti a dolgokat jól feltüntetni, még akkor is ha mindenki tudja, hogy hogy is van igazából. Ha már csak jobban hangzik, már jobb. Ott van a már említett don't text and drive mantárázása megállás nélkül, ehhez képest én nem tudok soha egyszer úgy átnézni egy autóba a forgalomban, hogy a sofőr ne lefele bámulná a telefonját.
A másik kedvecncem a recycling őrület, meg a környezetvédelem jajajjj, aztán minden kaját hajigálnak kifele, a szupermarketben duplazacskóba pakolják neked a cuccaidat, hatalmas truck-okkal járnak, ami úgy zabálja a benzint, hogy őrület, a sétálás, biciklizés és tömegközlekedés kultúrája olyan alulfejlett, hogy az már botrány, és hatalmas házakban laknak ahol ég az összes lámpa, emeleten, földszinten függetlenül attól, hogy éppen hol vannak, üvölt a légkondi, megy a nappaliban meg a hálóban is a TV, és közben egyiket sem nézik, éjszakára sem kapcsolják le a dolgokat, egyszerűen döbbenetes mértékben pazarolják a vízet, az áramot, a benzint, az élelmiszert. De nyomtani, hogy recyclying, az trendi.
Aztán ott van, ugye hogy a család, a család, jaj az a minden, meg a legfontosabb, ehhez képest semmi időt nem töltenek együtt, ha mégis akkor a TV előtt rohadnak, a quality time az nulla, a szülőknek nincs kontrollja a gyerekeik felett, mert vadidegenekkel neveltetik fel őket. (gondolok itt ránk ugye..) De azt nyomatni kell, hogy milyen fontos a család. A dolgokat csak mondani, hangzatos kampányszlogeneket szajkózni, üres szavakkal dobálozni az megy. Csak tartalmat nem látok mögötte. Na szóval tudnék erről írni bőven, de most nem mennék el ebben az irányban. Mindenesetre ez is hamar arcon csapja az embert. Talán 1-2, talán több, rózsaszín ködös hónap után, szóval én ezt már 2. hullámos kulturális sokknak hívnám.
Nyelvtanulás
A nyelvtanulás ugye az egyik fő célja mindenkinek, aki belevág egy ilyen programba. Az első hetekben lépten-nyomon azt hallottam a fogadó családom tagjaitól, a területi képviselőtől, az újonnan megismert barátoktól, hogy mennyire jó az angolom, és én büszke voltam, de azért akkor is célom volt a fejlődés, hogy mire hazamegyek egy erős felsőfokú nyelvvizsgát is összehozzak.
Szóval számítottam is rá, és dolgoztam is rajta, de még így is meglepett az az elképesztő tempó amivel a szókincsem és a nyelvhasználatom fejlődött a mindennapokban. Olyan gyorsan ragad az emberre az új szó, a kiejtés, a jópofa kifejezések tömkelege, hogy az valami csodálatos. És a mód, ahogy tanulod. Hogy 1-1 szót hallasz többször különböző szövegkörnyezetben, aztán egyszer csak már érted, hogy mit jelent, nemsokára pedig el kezded használni is. Anélkül, hogy rágugliztál volna, hogy mit jelent.
Ez a szép az ilyen "everyday learning"-ben. Hogy megtanulod azt, amit a könyvekből nem tudsz. Mert a könyvekben nem fogsz gyógyszeres leírást olvasgatni, vagy a félkész kaja elkészítési útmutatóját olvasni, meg eligazodni a hipermarketekben. Emlékszem, amikor először mentem egyedül vásárolni fél órán át kerestem a wc papír részleget. 3x mentem körbe az egész helyen. És hát nincsen sehol "toilet paper", ez mi? Aztán odamentem egy eladóhoz, aki nagyon készségesen oda is vezetett a bathroom towel-hez. Egy komplett sor. Bathroom towel. Nem toilet paper. Ki gondolta volna.
Aztán a bankban is 2-3x elmondtam szépen "angoltalanul", hogy "I'd like to put the money on my account". Hát nem a könyvet rakod a polcra, hogy "put"-oljad. De pár alkalom és az ember megtanulja szépen felrakni a számlájára a pénzt. "I'd like to deposit this on my account".
Az itt felszedett szókincsem fele olyan szavakból áll, ami rámragadt, beépült a mindennapos használatba, de fogalmam sincs, hogyan hangzik szépen, magyarul. Aztán amióta elkezdtem a TOEFL-re készülni, és nyomom a szinonimás szókincs építést, ez még durvább lett. Sokkal könnyebben ragad, de egyre kevésbé, vagy egyre hülyébben tudom magyarosítani őket. Annak meg az az eredménye, hogy amikor magyarul beszélek, akkor folyamatosan tele van pakolva angol szavakkal, vagy angol szavak magyar, de idegen megfelelőjével. Mint pl. hogy az "aspect" helyett nem az mondom, hogy "hatás", "elem", "rész", hanem ilyen szépen, hogy "aspektus" :D
Aztán az ember elkezd angolul gondolkozni, meg álmodni is egy idő után. Most ott tartunk, hogy akármiről, akármikor, akármennyit tudok angolul beszélgetni. Az ilyen csajos kivessézük a párkapcsolati bonyodalmakat 3 órán keresztül "girl talk", vagy a hova tart az életem c. filozófiai értekezés is lemegy angolul. Néha már úgy érzem, hogy angolul sokkal egyszerűbb, gördülékenyebb megfogalmazni dolgokat. És hogy olyan jó, találó kifejezéseik, meg szerkezeteik vannak.
Aztán jön az, amikor skype-olsz az otthoniakkal és olyan ocsmány magyartalan mondatokat raksz össze, meg nyökögsz fél órát egy összetett mondattal, és csak fogod a fejed, meg mondod, hogy "na érted, mit akarok".:D Ez annak az eredménye, hogy elkezdesz nem magyarul kigondolni, megfogalmazni, fordítani, hanem angolul kigondolni,kimondani. Aztán amikor magyarul beszélek már az angolt fordítom vissza magyarra. Így lesznek olyan szépségek, hogy azt mesélem, hogy "a hétvégén kimegyek bulizni" :D ("going out"+"bulizni megyek" :D) De honnan megyek ki? Hova? Miért nem csak bulizni megyek?!:D És ez még csak a jéghegy csúcsa.
Egyszer felemelő, amikor gyönyörűszépen kifejezed magad angolul, egyszer meg letargikus, amikor nem bírsz összerakni 3 szép mondatot magyarul.
Fényképezés
Az életed részévé válik. Elválaszthatatlanul. És egyszeriben nem érted, hogy eddig, hogy hogy nem dokumentáltad a családi összejöveteleket, baráti kimozdulásokat, kirándulásokat, stb. (És nem arra gondolok, amikor lefényképezed a kajádat, és becsekkolsz, h "csajos este" :D)
Hanem, hogy az emberek, a barátaid, a pillanatok, nincs egy darab képed sem. Itt meg felértékelődik, hiszen itt minden olyan hihetetlen, monumentális, és ideiglenes. És ezért az ember mindent próbál megörökíteni. Nem csak azt, amikor a Times Square-en áll. Hanem, hogy kik a barátaid, hogy hogy néz ki a törzshelyetek, milyen a szobád, az utcátok, ott van a felhajtón az újságtekercs, mindent.
És tényleg nem értem, hogy miért nem készül otthon ennyi kép. És itt nem ciki megkérni a szomszéd asztalt, akár a pincért, vagy járókelőket, akárkit, hogy készítsen rólatok egy fényképet, akár a Grand Canyonnál álltok, akár a kedvenc helyeteken isszátok a kedvenc italotokat. Mert ez az év, életed egyik legjobb éve, amiből az emlékek és a fényképek maradnak, úgyhogy kivétel nélkül mindenki módszeres fénykép-készítővé válik. Még az is, aki előtte nem szerette.
És azzal, hogy megszereted, és fontossá válik az, hogy fényképezz, jön a következő újdonság. Meg is tanulsz fényképezni. Meg pózolni is. Előbb-utóbb megtanulod honnan, hogyan, milyen szögből kell fotózni épületeket, az óceánt, naplementét, és a többit, mert nem lehetnek szar képeid. Aztán megtanulod, hogy te hogyan, milyen szögből, melyik profiloddal nézel ki jobban a képeken, és hogy mik a "bevált" pózok, mert az, ami eddig volt, hogy odaállsz és mosolyogsz, már nem működik. Még sem nézhetsz ki ugyanúgy a 8744886656568 fényképeden:D És elkezdesz így állni, úgy állni, ülni, feküdni, ugrani, és a többi.
Nekem ráadásul szerencsém volt, mert a kedvenc californiai-horvát barátnőm, és a los angeles-i-magyar barátnőm profik voltak, és kitanítottak. Hogy igenis számít, hogy mi van rajtad, és attól, hogy túrázol a 40 fokos sivatagban a Grand Canyon-hoz még nem kell hátizsákos idiótának kinézni a fényképeken:D Megtanítottak, hogy mindig mindenhova oda kell állni, mert semmit nem ér 25 különböző beállítás a Golden Gate-ről, ha én nem állok ott, hogy "itt vagyooook". Hogy mindenről kell legalább 3-4 képet lőni, vállalva azt, hogy lefárasztod a kísérődet (aki utólag hálás lesz azért, hogy milyen jó közös képek vannak a fényképeződön:P), és ott helyben visszanézni, hogy jók lettek-e, és ha nem , akkor nem szégyelni újat csinálni, akár 5-jére. Mert amikor hazaérsz, feltöltöd a képeket a gépedre, és akkor esik le, hogy az összes képen csukva van a szemed, vagy, hogy a pulcsid kenguru zsebétől úgy nézel ki, mint, aki a 7. hónapban van, akkor nagyon fogod magad utálni. Főleg, ha nem jövőhéten mész Hollywood-ba megint.
Ezek once in a lifetime lehetőségek, és örök emlékek. Szépen fel kell öltözni, mindenhova oda kell állni, jópofa képeket készíteni, sokat és ha kell újra és újra. :)
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése