Amerikai tanulmányok

Bár megint lenne bőven mit írni az au pair hétköznapokról, kalandokról, turistáskodásról (és hamarosan meg is fogom tenni:)), ezúttal azonban az amerikai tanulmányokról, egyetemi életről, kultúrák találkozásáról, és a stréberségemről fogok mesélni.

Háttértörténetként tudni kell, hogy az au pair programok része, és a sikeres teljesítés követelménye, hogy megszerezzünk 6 egyetemi kreditet, vagy ennek megfelelő számú egyetemi órát lehallgassunk. (Ami nem 60 óra, ahogy én azt gondoltam, hanem 72, de sebaj:D) A család 500$-al köteles támogatni az egyetemi tanulmányaidat, elvileg ki lehet jönni ennyiből is. Ha viszont nagyon elit iskolát, magasabb szintű kurzust vagy több órát is választasz, akkor azt már neked kell kipótolnod. Az 500$-on kívül biztosítaniuk kell a közlekedésedet az óráidra, akár a benzinpénzedet fizetik, akár elviszed a családi autót, akár hoznak-visznek.
Ha adott lányzó nem teljesíti a kredit-elvárásokat, akkor az ügynökség nem állja a hazafele repjegyet. (Ami mellékesen szerintem nagy lehúzás annyi pénz után, amit a családok kifizetnek az au pair-jeik után az ügynökségnek, plusz mi is befizetjük a programdíjat, igazán beleférne, de nem. )
Ez elég motiváció mindenkinek, mert azért sok időt nem vesz igénybe, és nagyon fájna az év végén az a mínusz 600-1200 dollár saját pénzből, hazaútra. És általában a legtöbb lány ezzel a mentalitással kiválaszt valami tinglitangli kurzust,amire kelletlenül eljár vagy egy olyat, ami kapcsolódik ahhoz,amit otthon tanult és majd az önéletrajzban jól fog mutatni.

Én úgy voltam vele, hogy szerintem ez egy nagyon jó lehetőség, kicsit bepillantást nyerni az amerikai felsőoktatásba, tanulni valami érdekeset és/vagy hasznosat, eltölteni valahogy azt a rengeteg szabadidőmet (iskolás gyerekek mellett dolgozó au pair-eknek szerintem kell is ez a sokféle elfoglaltság), és hát persze, jól mutat az önéletrajzban is :)

Ennek ellenére nagyon szerencsétlenül alakultak a kezdetek. Californiába április közepén érkeztem, így a tavaszi szemeszter helyből felejtős volt, és az elején szerintem amúgy is van még bőven mit megszokni, stb. Én úgy látom, hogy (a németeken kívül:D) a legtöbb lány 3-4 hónap után kezd el gondolkozni, hogy mit is, hol is.
Aztán a nyáron nem akartam belekezdeni, mert az nem az az igazi egyetemi szemeszteres feeling, plusz mégis csak nyár, és azt is tudtam, hogy minimum 2,5 hetet vakáción leszek.
Úgy éreztem, és az ottani counselor-om is arra biztatott, hogy kezdjek bele valamibe szeptemberben és az úgy nagyon jó lesz. Pontosan erre készültem, amikor becsúszott a rematch és terveim meghiúsultak. Költözés, új család, beszokás, és a többi. Hát 1 hónapig megint még csak a tanulás gondolata sem merült fel bennem, aztán már szeptember 1-jét is írtunk.
Ekkor viszont azon dilemmáztam, hogy érdemes-e bármire is beiratkozni, mert hát a szeptemberi tényállás szerint nem sok esélyt láttam arra, hogy itt maradok. Akkor már kezdtem pánikolni, mert ha lecsúszok az őszi szemeszterről is, akkor már a kreditteljesítés is veszélybe került volna.

Mégis eljátszottam a gondolattal, hogy mit is tanuljak, és végig futottam pár egyetemi kurzuskatalógust. Persze nagyon szívesen tanultam volna valami gazdasággal, menedzsmenttel kapcsolatos hangzatos akármit, ami passzolt volna a diplomámhoz, aztán rájöttem, hogy az az 1-2 kurzus nem sokat nyom a latban, ellenben egy TOEFL nyelvvizsga már annál jobban megemelné a CV-m fényét. Tehát kitaláltam, hogy angolt fogok tanulni, végül is ezért jöttem, és ingyen (vagyis a család pénzén) megtehetem.

Pont azokban a napokban volt egy cluster meeting-ünk, ahol mi szerencsére nagyon sok anyagot, segítséget kaptunk a counselor-tól a tanuláshoz, és a kezembe került egy szórólap több tízféle angol, "low-cost" kurzusról, ráadásul nem 16 hetes teljes szemeszteres változatban, hanem 8 hetes intenzívben.

Akkor úgy döntöttem, hogy ez lesz a tökéletes, 8 hét alatt letudom, annyit úgy is ennél a családnál maradnék, aztán ha azután mégis elválnak az útjaink legalább végre a krediteket megszereztem.

Annyit tudni kell, hogy én is, -mint valószínű mindenki más- eljátszottam a gondolattal, hogy majd a Berkeley-n és hasonló egyetemeken végzem el a tanulmányaim, de ezek a szép remények. Az ilyen nívós egyetemeken 1-1 kurzus olyan drága, hogy 1 évig au pair-kedhetnék, hogy kifizessem. 1-1 kurzus, nem pedig egy teljes félév. Itt olyan, hogy államilag támogatott képzés, nincsen. Lehet mindenféle ösztöndíjakra, meg támogatásra pályázni, de egyrészt ezeknek nagyon limitált a száma, másérszt ha elnyered az azt jelenti, hogy akkor mondjuk 1 állás elég lesz az egyetem mellett:D

Ami itt megengedhető az a "Community College". A jó dolog az, hogy van átjárási lehetőség. Bevett szokás, hogy a kötelező alapozó tárgyakat sokat megcsinálják 1-2 év alatt ilyen community college-okban, aztán az utolsó 1-2 évre transzferálnak a nevesebb egyetemekre, és csak 1-2 évig döglenek bele a tandíjba, cserébe viszont jónevű diplomájuk lesz.

Egyébként, hogy itt hogy mennek az órák, a szakosodás, szakirányválasztás, vagy úgy egyáltalán a kreditek az akkora összevisszaság, hogy úgy döntöttem nem is ásom bele magam, úgysem kell nekem több 1-2 kurzusnál.

Aztán a rengeteg óra között hosszasan mérlegeltem, mindenképpen szerettem volna egyszerre többet csinálni, úgy hogy ne is ütközzenek, és mindegyik érdekeljen is. Választhattam volna a 16 hetes TOEFL felkészítő kurzust is, de az hogy napi 3 órában próbateszteket töltsek ki, egyedül is megy, nem 300$-ért:D
Végül megtaláltam a tökéletes kombót, a 3 területről, amin dolgozni kell nyelvvizsga előtt.
Minden hétfőn, 3 órában nyelvtani összefoglaló, szerdánként angol szókincs fejlesztés és kifejezések használata, péntekenként, pedig íráskészség. (Na ez az egy volt, amit nem az érdekeltségem, hanem a tagadhatatlan hasznossága miatt választottam:D)

Mindez 8 héten keresztül, hétfő, szerda, péntek, f10-f1-ig. És én ettől olyan boldog voltam, hogy az már lehet, hogy nem egészséges.
Aki ismer, tudja, hogy szeretek tanulni, olvasni, felkészülni, utánajárni, stb.:D Én mindig is imádtam iskolába járni, iskolai felszerelést vásárolni, rendben tartani, elkészíteni a tökéletes, átlátható, lényegre törő, könnyen tanulható jegyzeteket, aztán meg is tanulni, és aztán tudni:)
Az pedig, hogy a siralmas kis fogadó családomban, a nem éppen rózsás helyzetben ilyen aktív, házon kívüli elfoglaltságnak nézek elébe, még külön plusz volt.

A hétfői nyelvtani összefoglaló volt a kedvencem, mert helyrerakta bennem az apró hiányokat, kérdőjeleket, és végre életemben először megszakítás, tanár váltás, nyári szünet, és minden nélkül, átfogóan végigmentünk az összes igeidőn. És minden kérdésen, ami azok használata közben felmerült. Az órán 8-an voltunk.
1 mexikói, 2 kolumbiai, 2 brazil, 1 spanyol, 1 iraki lány és én.
Ebből kifolyólag az összes beszélgetős párban dolgozós feladat, mindig érdekes volt, és 5-10 perc után átfordult abba, hogy mindenről beszélünk, csak a feladatról nem:D Nagyon jó volt ennyi lánnyal, ennyi történettel, a világ minden pontjáról megismerkedni. Ráadásul a 8 lányból 5-en au pair-ek voltunk, úgyhogy sok-sok szenvedős, rematch-es, családdal boldogulós történettel szívhattam fel magam újra.

Ami nem tetszett, hogy a 8-ból 6-an beszéltek spanyolul, illetve hát a 2 brazil lány portugálul, de megértették a spanyolt is. És minden egyes órán, rengeteg idő ment el azzal, hogy a spanyol ajkúak egymást túlordibálva, spanyolul magyarázták egymásnak a dolgokat, amikor valaki valamit nem értett. A helyzetet rontotta, hogy az angol tanár, akit én csak szórakozott professzornak hívnék (az a típus, aki mindig elfelejti, hogy hol is tartott, 4-5 hétig memorizál 8 nevet, 3x elmondja ugyanazt negyedórán belül, és ha 5-en késnek, 5x kezdi el ugyanazt mondani, ahelyett,h haladna tovább:D), szóval ő, hét évet élt Spanyolországban, folyékonyan beszélt, így külön élvezte spanyolul elmagyarázni, hogy mit nem értenek. Amikor ezzel elment 20 perc, nekem pedig már 5 perc után eltűnt az udvarias mosoly az arcomról, akkor vicceskedve megkérdezte, hogy magyarul hogy mondjuk ezt meg azt, de attól én még ugyanúgy nem jól viseltem:D

Aztán hamar rájöttem, hogy elfelejtkeztem én is valamiről. Oké-oké, én  nagyon szeretek iskolába járni, és nagyon vártam, aztán pedig nagyon élveztem ezt az időszakot. Csak egy dolgot felejtettem el... Hogy engem a csoportban tanulás mennyire nagyon tud idegesíteni, és hogy mennyi minden nem hiányzott, ami a diák élettel jár.

Például, hogy mennyire zavar, amikor nem csinálják meg a házi feladatot, amit te megcsináltál, és otthon rászántad az időt, és ahelyett, hogy az órán csak átfutnánk és ugranánk a következő anyagra, elszötyörgünk 45 percet a javítással.

Hogy mennyire zavar az, amikor folyamatosan késnek az emberek és az óra kezdete után 15 perccel még mindig jön valaki, aki miatt vissza kell menni az elejére. (és aztán kiderül, hogy még a házija sincs kész, de nem baj, megpróbálja most élesben kibogózni, és még 15 percet elvesz az órából:D)
Na most aki ismer, az fenn is akadhat itt, hogy dehát én is mindig kések. Igen maximum 5 perceket, és én beosonok, lehuppanok, és csöndben lemásolom, ami a táblán van, és nem hangosan köszönök, és elmondom,h miért késtem, és kérdezek bele abba, amiről pontosan tudom,h a többiek már megbeszélték valószínűleg oda-vissza 2x.:D

Aztán...Ez mondjuk sok helyen nem volt probléma, de az egyetemen otthon, és most itt is rádöbbentem, hogy én megértem, hogy miért allergiás az összes tanár a mobilozásra. Mert a lányok fele folyamatosan a telefonján lógott (és facebook-ot görgetett.....) aztán meg azt se tudja mi van, hol tartunk, akkor most a.) volt vagy b.), és tuti, hogy megkérdez valamit, amiről beszéltünk.
Ezt még azzal lehet tetézni, amikor a mobilozás miatt lemarad, aztán amikor a tanár a magyarázat közepén van, engem nyaggat, hogy magyarázzam már el, mi volt 5 perccel ezelőtt. Teljesen ki tudok akadni, amikor magyarázat közben valaki hozzám szól.:D
Vagy csak attól, ha valakik folyamatosan beszélnek, párhuzamosan a tanárral (tipikus latin-amerikai viselkedés...és nem tiszteletlenségből..egyszerűen ott így élnek..párhuzamosan elbeszélnek...bocsánat..ordibálnak egymás mellett:D)

Ami szerintem fizikai fájdalmat okoz az az, amikor valaki trehány, és összevissza hajigálja a cuccait, és 10 percenként eljátssza a "hol a tollam?" keresést. Mindez tetézhető azzal, amikor a pad 3/4 részét elfoglalja, én meg nyomorgok mellette... Úristen, hogy ettől én mennyire ki voltam a rendes isiben is:D

Még szörnyűséges momentum, amikor nem egy szinten van egy csoport, és vissza kell menni 1-1 alaptudás-szerű dologhoz, elmagyarázni, vagy amikor a tisztán érthető hallgatós feladatot 1x is elég lenne meghallgatni, mégis 3x kell.

Aztán sokféle stréber van, és szerintem vannak a jó és a rossz, illetve a magában és a mindenkinek stréberek. Én magamban, magamnak szeretek tanulni, haladni, stb. És mindig úgy veszek részt órákon, hogy én mást ne zavarjak. Cserébe ugyanezt elvárnám, és ez tud bosszantani, amikor ez nem jön össze.

Na de ott van a hangos, mindenkinek stréber, aki valahogy mindig, de MINDÍÍG bekerül minden csoportba, legyen az 8 vagy 300 fős. És kérdez, és leakad szarságokon, és okoskodik, és nem várja meg a tanár mondandója végét, belekérdez, belevág. Vagy a kedvencem, amikor valaki nem ért valamit, a tanár neki áll elmagyarázni, ő pedig szimultán belepofázik és próbál ő is magyarázni és elvárja,h a szerencsétlen nem értő valaki majd így megérti, az egész kínszenvedés idejét pontosan megduplázva.

A 8 hét alatt rájöttem, hogy nagyon jó újra tanulni, és új embereket megismerni, csak hosszútávon nem annyira. Egyszerűen ha tanulásról van szó, minden toleranciám elveszik, és még oldalakon át tudnám sorolni, hogy mennyi mindennel lehet idegesíteni.:D
Ez is csúnya dolog, tudom. De ahova tanulni megyek, oda azért megyek, hogy tanuljak, (és megkapjam azt, amiért fizettem), nem pedig azért hogy folyamatosan pofázzak, a padtársaimat hallgassam és facebook-ot olvasgassak.
Az is érdekes volt, hogy ez a furcsa feszültség általában a hétfői óráimon volt bennem, amit a zajos, szétszórt, nagyarányú spanyol ajkú népségnek tudtam be, illetve annak, hogy egy kis nyelvi laborban voltak az óráink, összetolt padokkal:D

A szerdai órám a kifejezések használata és szókincs-fejlesztés volt. És bár minden szempontot összevetve a hétfői órákat vártam a legjobban, mert az segített talán a legtöbbet, és a nyelvtan tisztázása volt az első számú célom, de ha a hangulatot, az idő múlását és a zavaró tényezők számát vesszük, a szerdai órák végeztek az első helyen. Ugyanabban a kis nyelvi laborban voltunk, csak ezúttal összesen 4-en, és többen visszafogottabb kultúrákból. Volt egy anyuka Japánból, aki nem sokat beszélt, egyrészt azért, mert az ázsiaiak csendes típusok, másrészt azért mert 1-1 mondat összeállítása nagy munka volt még neki. Aztán volt egy fehéroroszországi anyuka, aki szintén viszonylag normális volt, csak az akcentusa..te jóságos ég..hát az valami fület sértő. Ráadásul olyan nehezen érthető, hogy nem sok értelmét láttam a párban dolgozós feladatoknak, mert volt ami háromszori visszakérdezésre is érthetetlen maradt:D
Aztán ezenkívül még volt egy columbiai lány, aki viszont kellően idegesítő volt, folyamatosan belemagyarázott a magyarázatokba, minden új kifejezés után elmondta, hogy ők ezt Columbia-ban nem így mondják, és amikor 1-1 kifejezést felismerni vélt egy dalszövegből, mindig énekelt a dalból részletet is, mert hogy biztos mi is hallottuk már:D Mégis egyedül szerencsére nem tudott akkora fennakadást okozni, és rengeteg vicces kifejezést tanultunk, háttér történetekkel, hogy mi honnan ered. Nekem külön élvezet volt, hogy megtanultam, olyan igazán kifejező szavakat..pl, hogy az idegesítő latino hölgyek nem "chatty"-k, hanem "babblemouth"-ok:D Megtudtam mit jelent, ha a "shit list"-en vagy:D Tanultam 10 különböző kifejezést a pénzre, illetve az ittas állapotra, vagy arra, hogy hogyan kell elküldeni valakit a fenébe szépen és kevésbé szépen. De a legnagyobb boldogság, amikor olyan fantasztikus kifejezéseket tanultam, arra hogy "az apuka" milyen kellemetlen (unpleaseant vagy inkább pain in the ass:D), smucig (stingy), kicsinyeskedő (fussy) és mennyire önmaga megszállottja (blowhard, conceited), végre angolul, hogy az volt az igazi beteljesülés. Végre ki tudom fejezni a jelenlegi életemet igazán érzékletesen, pontosan leíró kifejezésekkel.

A szerdai órák inkább beszélgetések voltak, házinak mindig kaptunk 1-2 olvasmányt tele kifejezésekkel, aztán kigyűjtve, megmagyarázva, feladatokkal feldolgozva, majd az órákon átbeszéltük őket, háttérsztorikkal, helyzet példákkal, és általában egy kifejezést vagy szót kiegészítettük 5-6 másikkal, ami nagyjából ugyanazt jelenti, mindezt folyamatos beszélgetéssel, sztorizással, és a columbiai lány énekszólóival..vicces volt, na.

Péntekenként volt igazán izgalmas az egyetemi élet, ugyanis végre a fő campus-on voltak az óráim, egy közepes méretű előadóban, olyan igazi egyszemélyes, felhajtható asztalkás padokkal (ergó, az hogy valaki szétterpeszkedik rajtad, már esélytelen, 1 stresszforrás kilőve:D)
Úgy vágtam neki, hogy a kompozíció és íráskészség nem hangzik túl izgalmasnak, de egyértelmű, hogy az 1 levél-1 esszé felsőfokon kombó tűrhető teljesítéséhez ezt a békát le kell nyelni. Aztán az alacsony várakozásokhoz képest pozitívan csalódtam.

Egy aranyos, nagyi-szerű nénike tanított minket, és nagyon összeszedett volt, tökéletesen felépítve, beosztva az anyagot, sok-sok fénymásolt nyelvtani magyarázattal, szerkezeti táblával, átgondolt házi feladat kiosztással (szerintem ő volt az egyetlen aki jól felmérte, kalkulálta és le is adott annyi anyagot, ami 8 hétbe belefért).
Első héten még csak 1-1 bekezdést írtunk válogatott témákból, aztán megtanultunk egy rakás módot és kifejezést a bekezdések összekötésére, szerkesztési lehetőségekre, felépítésre, majd elkezdtünk esszéket írni, nagyon jó témákról. Minden órán volt munkafüzet töltés, 1 rövidebb esszé írás, beszélgetés, új technikák. Plusz minden héten volt háziként munkafüzet töltés és egy nagyobb esszé írás, amit minden hétre kijavított és egyesével átbeszélte mindenkivel a hibáit.

Mind az esszé témák, mind a beszélgetések nagyon érdekesek voltak, a top utazási célodról, az okos telefonokról, gyors kajáról, a természetesen kihagyhatatlan környezetvédelemről, állatkísérletekről, gazdaságról, munkaerő piaci helyzetről.
Ezeket még érdekesebbé tette, hogy ennek az órának volt a legizgalmasabb, legvegyesebb nemzetiségi összetétele. Itt csak hárman voltunk au pair-ek, rajtam kívül volt egy lány Spanyolországból és egy Svájcból. Ezenkívül volt két nő Ukrajnából (mindkettejüket Olena-nak hívták, erre mennyi az esély:D), volt egy velünk egy korú nem bentlakásos bébiszitterként dolgozó srác a Fülöp-szigetekről, egy orvostanuló lány Indiából, egy kismama Lettországból (aki az utolsó alkalomra már nem jött, mert időközben megszűlt:D), egy anyuka Franciaországból, és a csoport két legidősebb tagja, valószínűleg az 50 év környékén már, egy hölgy Dél-Koreából, és egy bácsika Vietnámból.

Ennyi emberrel találkozni, ennyi világnézetet megismerni az esszékből, és ennyi ország helyzetébe belelátni a beszélgetős feladatokon keresztül elképesztő élmény volt.

Számomra a sokkoló az volt, amikor a pályaválasztásról, pályakezdésről írtunk esszéket, és felolvastam az én keserédes, hosszú, kifejtős esszémet, hogy tulajdonképpen Magyarországon 3 lehetőséged van.
1. hogy nagyon szerencsés vagy, bekerültél vagy befizettek a legjobb egyetemre, apukád tele van pénzzel és kapcsolatokkal, benyomtak egy jó szakmai gyakorlati helyre, és aztán el is tudsz úgy helyezkedni otthon, olyan fizetéssel, hogy megérje maradnod (mondjuk 10-15% esély a saját ismerőseim között:D)
2. Sokat tanultál, ambiciózus is vagy, de egyszerűen nem tudsz kitörni a "pályakezdőket keresnek 2-5 éves szakmai tapasztalattal" ördögi körből, és örülsz, ha van munkád, bármilyen munkád, így azt egyszerűen hideg tényként elfogadod, hogy a hátralévő életedben havi 100-120 ezerért fogsz dolgozni heti 50 órában, rosszabb munkatípusokkal éjjel is meg hétvégén is, a félre tett pénzt elfelejted, és megpróbálsz emiatt nem havonta kapunyitási pánikban létezni (ismerőseim 35%-a mondjuk)
3. Sokat tanultál, okos is vagy, nyelveket is beszélsz, és fogod magad és szééépen elmész külföldre dolgozni, akár kevésbé stresszes vagy fontos beosztásban, viszont kevesebb munka órában is, több pénzért, nagyobb eséllyel az elégedettségre, és a boldogságra. (ismerőseim lassan 45-55%-a kb.)

Erről a témáról akár az egész siralmas esszém fordításában és még tovább is tudnék fejtegetni, de szerintem mindenkinek ismerős.
A legnagyobb döbbenet az volt, amikor elkezdtünk erről beszélgetni, és megtudtuk, hogy tulajdonképpen minden ország fiataljai arra törekednek, hogy külföldön járjanak már egyetemre is, aztán pedig valahogy ott is maradjanak, mert hogy kevés a munka, kevés a pénz, kevés az előrelépési lehetőség. Ráadásul ezt az egészet megfejeli az országukban uralkodó gazdasági és politikai fejetlenség és feszültség. Nem csak Magyarország. Hanem Spanyolország, Lettország, Ukrajna, Dél-Korea, Vietnám, Fülöp-szigetek.
És akárhányszor beszélek, akármilyen nemzetiségű au pair-ekkel ugyanez.

Én csak azt nem értem, hogy hogy lehet mindenhol ennyire szar a helyzet? Meddig tud ez még romolni?
És ha mindenki mindenhonnan külföldre vágyik, akkor hova megyünk? Hova megy mindenki?

A csoportban az egyetlen ember, aki otthon járt egyetemre és csak nyelvtanulás miatt költözött külföldre 1 évre, a svájci lány volt. És ha végig gondolom az au pair ismerőseim, akkor azok, akik úgy gondolják, hogy az itteni egy év után hazamennek, és egy jobb angoltudással, mennyire jó életük lesz otthon, azok a németek, dánok, norvégok (biztos, hogy a svédek és finnek is, de olyan au pair-rel még nem találkoztam), svájciak és az angolok. Ennyi.

Még a francia és belga lányok is, akiket megismertem úgy nyilatkoztak, hogy egyre rosszabb a helyzet, és hogy milyen nehéz munkát szerezni. (jó a franciáknál feltételezhetjük, hogy mindenáron nem is mindig akarnak:D)

És ez csak Európa. Az összes Közép- és Dél-Amerikai, afrikai, illetve az ázsiai országokból úgy menekül mindenki, mint ha az élete múlna rajta. (és sok esetben az is múlik..)

Mindez persze szubjektív és 1-1 ember megítélésén, személyes élményein, tapasztalatain múlik, ráadásul én mindig 1-1 lány konkrét történetét ismerem. Persze ez a krízis nem volt újdonság sem. De azért, amikor ott ültök egy teremben 10-12-en, és abból majdnem mindenki tudja, hogy miről beszélsz és ugyanaz a kilátástalanság ül az arcán, amikor felmerül a téma, az azért úgy arcon vágja az embert...

Mindenesetre én mindig örülök, ha minél több ember történetét, útját, motivációit ismerhetem meg, mert akár milyet is, de perspektívákat ad...

Azóta véget értek a tanulmányaim és elképesztően örülök, hogy az angol tanulás mellett döntöttem.

(Az apuka egyébként 3-4 hétig fel sem fogta, hogy én egyetemre járok, soha semmit nem kérdezett, pedig megírta a csekket, több mint 300 $-ról, egyetemi tanulmányok címén és mondtam neki, hogy "Hétfőn beiratkozom az Oakton Community College-ba..." Erre gondolom pont annyira figyelt, mint akármi másra magán kívül úgyhogy arról, hogy hova, hányszor, meddig és mire járok, lövése sem volt, nem is érdekelte. És nem arról beszélek, hogy nem kérdezte meg, hogy tetszik-e vagy mit tanulok és miért..csak annyiról, hogy azt sem kérdezte hova, hányszor,stb..Ami mondjuk a benzinpénz miatt érdekes lehetett volna számára is..és kb. 3-4 hét után jegyezte meg, hogy túl sűrűn kérek benzin pénzt..:D Ekkor magyaráztam el neki, hogy heti 3x vezetek 30 mérföldet, és ekkor villantottam neki egy részletes kimutatást arról, hogy hova, hányszor mennyit kell vezetnem munka és/vagy suli-ügyben..Azóta a benzinpénzről nem esett több szó, persze még mindig nem tudja, hogy mit, hol tanultam, ahogy azt sem, hogy már 2 hete nem járok órákra..:D Na de ezek már csak ilyen jelentéktelen 2 perces feljegyzések a s*ggfejnaplókba)

Összefoglalva bár sajnos nem azt a filmekből ismert klisé egyetemi  életet éltem, amit gondoltam, hogy fogok. Viszont teljesítettem a kreditelvárásokat, így a repjegyem megvan haza:D Három komplett egyetemi kurzust végig csináltam, ha azt vesszük ingyen. Gazdagodtam rengeteg letisztázott nyelvtani aprósággal, sok új szóval, kifejezéssel, megírtam egy évre elegendő esszé mennyiséget, elmentem angolt tanulni egy amerikai egyetemre és még is "találkoztam" a fél világgal. Leszűrtem a tanulságot, hogy merre érdemes tekintgetni a jövőre vonatkozólag. Kaptam szép okleveleket, felturbóztam az önéletrajzom, közelebb kerültem a TOEFL nyelvvizsgához, és végül, de nem utolsó sorban az utolsó órákon, olyan elismerő szavakat kaptam a privát konzultációk során, ami igazolja az angol tanáraim és az én több, mint 10 éves munkámat.:)))