A kulturális sokk elemei I. (pénzügyek, shoppingolás, customer service, social life, nyelvtanulás)

Nagyjából a megérkezésem napjától kezdtem azt a hagyományt, hogy felírtam 1-1 rövidebb gondolatot, 1-1 szokatlan dolgot, tevékenységet, jelenséget, ami újonnan érkezőként, úgynevezett kulturális sokk-ként ért. Mivel így télvíz idején kevesebb dolog történik és amúgy is szerettem volna időnként érdekességekről is írni, úgy döntöttem, hogy vicces lenne így a vége felé visszatekinteni, hogy mik értek újdonságként az elején. Úgyhogy következzen egy kicsit összeszedetlenebb, csapongó lista arról, hogy mikhez is kell az embernek hozzá szoknia az "Újvilágban".:)

Pénz

Na szóval a zöldhasúval nem olyan egyszerű boldogulni (a kezdetekben:)) Papírpénzből van 1,5,10,20,50,100 $ érmékből meg 1 centesek, 5 centesek, 10 centesek (de nem így hívják, hanem "dime"-nak), 25 centesek (amit meg nem így hívnak, hanem "quarter"-nek, nehogy boldogulj:D). Az érméket szerencsére sikerült különböző méretekben legyártani, de a papírpénzből az összes egy méret, egy szín, egy design (oké, az hogy melyik címleten ki van, az változik, de azt nézegesse az fizetéskor, aki nagyon ráér :D)

Na szóval semmi nem különbözteti meg őket egymástól, és sokszor kezdődnek ugyanazzal a számmal (1,5) és nem egyszer fordul elő az emberrel, hogy kiad a kezéből 10$-t, amire azt hiszi, hogy csak 1 volt, és fordítva. Én mondjuk annál az 1-2 alkalomnál ami előfordult, észbe kaptam. De többször volt, hogy a helyiek kérdeztek vissza tőlem fizetéskor, hogy mit adott vissza 1-est vagy 10-est :D És az a sok apró...na hát az igazán borzasztó, amikor valami 4,75 $-be került..na azt minek? Azonkívül, hogy ne tudjam becipzározni a pénztárcámat?!:D

Szóval a cash egy kicsit bosszantó, és őszintén meg vagyok lepődve, hogy pont itt nincs valami változatosabb, egyértelműbb rendszer, amikor itt minden más jó szájbarágósra, hülyékre van szabva:D A világ összes más valutája megkülönbözteti a címleteket színben és méretben, és nem ok nélkül, na:D

Aztán amikor az ember beleszokik a hétköznapokba (és megnyitja a bankszámláját) jön a veszedelem. Egyszerűen itt még a sarki kisboltban is lehet kártyával fizetni, pizzafutárnak, taxisnak, bódésnak, vásári forralt bor árusnak, mindenkinek. Szóval az ember elkezd kártyával fizetni. Ráadásul itt úgy van, hogy mondjuk bevásárolsz a hipermarket-ben, és amíg még a vonalkódokat húzogatja a pénztáros már mondja, hogy húzhatod a kártyát, ütheted a pin-kódot. Megteszed, ő meg még mindig püttyöget, neked kiírja, hogy tranzakció kész, és aztán jön a vége. Előbb húzód le a kártyát, mint hogy jön a vége. Ugyanez étteremben. Kihozzák a számlát a kemény fedelesben, beleteszed a bankkártyát, elviszik, lehúzzák, majd visszahozzák a számlát, amin ott van, hogy végösszeg, borravaló, és így a totál. Na most a kártyát már lehúzta, honnan tudja, mennyi borravalót fogok hagyni? Én ezt őszintén bevallom, még a mai napig nem értem, hogy hogy működik. Mindig követem az online banking-ban és pár nappal később le van húzva az, amennyit kellet.

Aztán a bankkártyával fizetés másik velejárója, hogy elkezded csak sutty lehúzni itt, lehúzni ott, nem is nézed, hol mennyit fizetsz. Emlékszem én mindig úgy vásároltam, hogy már előre tudtam, hogy kb. mennyit fogok fizetni, és már a fizetés pillanatában, amikor leszámoltam a készpénzt tudtam, h jó vagyok-e, vagy elkapattam magam :D Itt meg gondolkodás nélkül még nem is tudod mi a végösszeg, már le is húztad a kártyád és aztán mondjuk a hét vége fele esik le, hogy jéé, már ennyit költöttem.

Aztán a másik kellemetlenség a "tip" meg a "tax". (borravaló, adó). Amerikában nem csak kedves meg jófej dolog, ha tip-elsz, hanem úgymond alap. Itt úgy átvenni a pizzát, vagy kiszállni a taxiból, hogy nem adtál borravalót szinte elképzelhetetlen. És akkor most jön az, hogy de hát én turista vagyok nem tudom, nem értem, blablabal. Na nehogy azt hidd. Ki van írva mindenhol, sőt sokszor mondják is, hogy "40 $ lesz, és a borravalót megköszönöm". :D Tip-peled a pincért, a pizzafutárt, a taxisofőrt, az idegenvezetőt, a hajóskirándulás legénységet, a recepcióst, a fodrászt, és itt döbben rá az ember, hogy mennyi mindenkit kellene amúgy busásan borravalózni otthon. Merthogy 15% a minimum, úgymond elvárt, és ha elégedett vagy akkor inkább a 20% a bevett, ami RENGETEG szerintem. Arról már nem is beszélve, hogy sosem tud az ember tervezni a költségekkel. Megtervezed az utazást, hogy na ennyit költesz kajára, az az 1 napos kirándulás meg ennyi meg annyi. Ahha, éttermenként +15%, kirándulásonként +15-20%. Nagyon bosszantó.

Ugyanez az adóval. Az USA-ban az árak nem tartalmazzák soha az ÁFA-t és egyéb akármilyen taxes-t, legyen szó élelmiszerboltról, ruhákról, szállodáról, taxiról. És amikor megnyugtatod magad, hogy jajj ez a nadrág csak 20$ simán megvehetem, hát nem annyi lesz. Meg jajj az szállás csak 300$/7 éjszaka, milyen jó...hát meg még dobjál rá kb. 30$-t. És amikor mondjuk csak beszaladsz a boltba 10$-al, és a tax miatt nem jössz ki. Hát ez is bosszantó.

Bankügyek

Ha már a pénzről beszéltünk, akkor a bankolás is érdekes élmény volt itt kint. Bemész akármelyik bankba, és az egy dolog, hogy ott vannak a biztonsági őrök, de van mindenhol egy nagyon kedves öltönyös ember, aki már rohan feléd, hogy hogy vagy, és miben lehet a segítségedre ezen a szép napon. És elmondod és már hoz-visz, szerez neked ügyintézőt, akit beavat, hogy mi van, nem neked kell mégegyszer koptatnod a szádat:D Ez egyrészt elképesztő, mert az ember már kiemelt ügyfélnek érzi magát, másrészt mennyivel jobb elmondani mi a hasfájásod, aztán majd ők kitalálják, hogy ez milyen akció és ki csinálja. Nem pedig te próbálod kisilabizálni az érintő képernyős akármin, hogy na vajon a te problémád hova tartozik, aztán vársz 20 percet, mire kiderül, hogy az az ügyintéző azt meg sem tudja csinálni neked, új sorszám. Na hát itt még egyszer nem vártam 1 percet sem kiszolgálásra, és mindig egyből el lett intézve, amit akartam.

A másik nagyon jó, hogy számlanyitáskor is, meg akármi változáskor kapsz mindig tájékoztatót konyhanyelven, hogy mi, miért, mikor történik. Nem úgy mint otthon, amikor összetűznek neked egy 20 oldalas paksamétát, hogy na ez van. Persze megkapod azt is, mert ha nem kapnád, akkor mindenki perelné őket naponta. De kapsz egy pár oldalas, összeszedett, jól elrendezett, színes kis prospektust, amiben le van írva minden, ami egy egyszerű, magánszámla tulajdonosnak kellhet.

Aztán ott van az online banking, ami otthon is terjed, de itt elképesztő. A kimutatásaimat is ott kapom, utalni többször utaltam (amerikai számlára) úgy, hogy megadtam a számlatulajdonos telefonszámlát, beazonosították és meg is voltunk. Nem ám kitölteni egy csomó sort, név, cím, számlaszám meg még kitudja mi, amit félre lehet gépelni. Név, telefonszám, utalás. És egyből meg is érkezik. Ráadásul ingyen. A készpénzfelvétel saját banktól korlátlan mennyiségben ingyenes (nem havi 2!:D), akár ATM, akár a kasszában. Utalás is ingyen.

A telefonomra kb. 1 hónapon belül felkerült a Bank of America application amivel mindent tudok intézni, utalás, kimutatás, de az igazán szépséges, hogy meg fogom a telefonom, lefényképezem a heti fizetési csekkemet elölről, hátulról, feltöltöm a "deposit" mappába és rákerül a számlámra a pénz. Még csak ki sem kell a házból mozdulnom, hogy ott legyen a pénzem a számlámon. Ha meg még is kimozdulok, akkor az ATM is beolvassa a fizetési csekkeket és rárakja a számládra. Ráadásul itt van ugye "drive-thru" banking, úgyhogy ki se kell szállni a kocsiból. Nehogy meg kelljen mozdítani ugye azokat a sonkákat :D

Szóval az ügyfél az első. És pl. bekerülsz az ügyféladatbázisba is, és időnként hívnak, hogy elégedett vagy-e, meg hogy nem szeretnél-e hitelkártyát inkább (soha, semmilyen körülmények között NE szeressél :D), és megkérdezik, hogy hívhatnak-e ilyenekkel, vagy zavar. És egyetlen egyszer megkéred őket, hogy nem szeretnéd, és soha többet nem hívnak marketing célból. Nehogy aztán elégedetlen legyél még a végén, ugye. Egyszerűen csodálatos.

Shoppingolás

És ha már ennyit meséltem a pénzről, és hogy hogyan szórja az ember, akkor kicsit nézzük a shoppingolást. Hogy mi is szabadul el itt.

Én otthon utáltam vásárolni. Mert az összes bolt el volt árasztva ilyen egy kaptafa, líg-lóg, hippi cuccokkal, amiken mind át kellett mennem, hogy találjak valami nekem valót, amitől meg hamar elment a kedvem. Ráadásul sosem találtam semmit a méretemben, se cipőben, se ruhában, és annál rosszabb meg nincsen, amikor megtalálod a tökéletes darabot és nincs a méretedben. Hát itt mindez megváltozott, itt a felnőtt női méret 0-val kezdődik, ami bevallom őszintén a 4 évvel ezelőtti önmagamra is kicsi lett volna, de azért jó tudni, hogy ott a lehetőség. A cipőméretek pedig egyszerűen megváltoztatták az életemet. Egyáltalán nem bonyolult itt úgy számozzák, hogy 5-ös (35), 6-os (36) és így tovább egészen 10-ig (40) kb. Na most lehet mosolyogni, de nekem rengeteg 36-os cipő volt éppenhogy egy picit nagy, de a 35-ös meg nyomott, úgyhogy a mindenféle talpbetétek hamar a barátaim lettek. Na de az USA.. hát mennyire gyönyörű, hogy ott vannak a felesek :D És akármilyen cipőboltba megyek be, külön szekció az 5,5, ami tökéletesen az én lábim. Hát nem is mondom hány cipőt szereztem be, kb. fél év alatt... (2 saru, 2 magassarkú, 2 topán-balerina, 2 csizma :D)

Aztán alapjáraton van az, hogy olcsóbb minden. A minőség olcsóbb. Na persze nem a designer márkákra gondolok. Hanem a minőségi, normális ruhákra. Nagy márka ugye a Forever 21 itt, ami csodálatos. De fel tudnék sorolni 5-6 boltot, ami otthon nincsen, és fantasztikus ruhák vannak, abszolút normális áron. Nyári toppok ilyen 10$ körül mozognak, pulcsik 15-20$, ruhák 20-25$, nadrágok 20-40$. (Ezek mind hétköznapi, normális boltok akármelyik plázában, de mondjuk egy Abercrombie farmer sem sokkal vészesebb, 60$ körül mozog) Na de ki vásárol a plázákban, ugye??:D Amikor itt van nekünk a hihetetlen T.J.Maxx, Marshalls, Ross és Nordstorm rack, ahol ugyanazokat a márkákat lehet 50% meg 70%-al olcsóbban megvenni. Az eBay-ről már nem is beszélve, ami maga a csoda. A boltokba az ember csak azért jár, hogy felpróbáljon mindent, aztán megvegye az eBay-en,  fele annyiért :D

Arról már nem is beszélve, hogy örök érvényű szabály, hogy egész évben, folyamatosan, mindig van leértékelés. (iskolakezdő, Black Friday, Chirstmas Sales, karácsony utáni, valentines day, presidence day, húsvét, nyár, semi-anual, 4th of July, amit el lehet képzelni)...Emlékszem, amikor megjöttem és az első leértékelésnél elkezdtem shoppingolni, mint egy őrült, merthogy leértékelés van. Hát nem kell megőrülni, majdnem minden 2. hétre jut egy. (a T.J.Maxx-ben meg ugye folyton az van :D)

És azt hiszem, hogy ez az USA egy másik csodája és ezért van itt ez a fogyasztói társadalom, meg felvásárlási kényszer. Mert leírhatatlan érzés az, amikor az ember elképesztő márkákat szerez be elérhető áron, és a celtik és táblák emlékeztetnek, hogy most féláron vetted meg, na ennyit spóroltál. Hát nem fantasztikus?! Úgy spórolsz, hogy költesz. Ráadásul jó minőségű dolgokra költesz.

Az eddigi legeslegkedvencebb "deal"-em, amikor egy 400$-os (kb. 90 000 Ft) The North Face kabátot (álmaim téli kabátját) 200$-ért vettem meg a Nordstorm Rack-ben. Aztán amikor a Bearpaw (uggs-hoz hasonló mamuszcsizma, csak az azután következő márka a sorban:)) téli csizmámat 80$ (18 000 Ft) helyett 50$-ért (kb. 11 000 Ft) vettem meg az eBayről. De itt kint vettem pl. fényképezőt is, egy közepes kategóriában, otthon 45-50 000 Ft között mozgott ez a modell (kiváncsiságból rákerestem pár helyen), itt kb. 32 000 Ft-ért vettem meg. Aztán ott van a "Groupon" nevű honlap, ami olyan, mint a Kuponvilág, BónuszBrigád ilyenek, és elképesztő akciók vannak. Így vitorláztam például fél áron a San Francisco Bay-ben, és voltam féláron delfinezni itt Chicagoban, a Shedd Aquariumban. Múlthónapban pedig 25$-ból úsztam meg egy 70-80$-os hajvágást. Szóval az, hogy az ember milyen deal-eket szed össze magának, csak az időn múlik, amit a vadászatra szán, de a határ a csillagos ég, és ez addiktív :)

Ügyfélorientáltság, kiszolgálás

Ez pedig a másik elem, ami hozzájárul ahhoz, hogy mindenki shop-aholic. A kiszolgálás. Bár az utóbbi időben otthon is észrevettem némi fejlődést, és egyre több boltban lett rászólva az alkalmazottakra, hogy hangosan köszönni kell a betérőknek, és félre tenni a laptopodat, amíg vásárló van a színtéren:D Hát itt ez az alap, de az, hogy segítenek, ajánlanak, méretet vadásznak, és még mindeközben beszélgettek is, érdeklődőek is..hát ez óriási különbség. És a próbafülkéknél tartozkódó eladónak nem annyi a dolga, hogy az otthagyott ruhákat összerendezi, megkérdezi,h állsz, ha nem jó, hoz neked másik méretet, fazon, színt (hogy ne kelljen felöltöznöd, kimenned, újra sorba állnod és újra kezdened az egészet). Ráadásul értik is a dolgukat. A Victoria's Secret meg méltó a hírnevéhez. El is kérik 1-1 szép fehérnemű árát (de vannak olyan sales-ek, hogy azért sikerült az au pair fizetésből is beszerezni már ezt-azt:)), na de az, hogy belépsz, és ketten-hárman segítenek, elmondod mit akarsz és ők meg tudják mi kell neked, lemérnek, ajánlanak, aztán még szetteket is összeállítanak neked, hát valami fantasztikus. Öröm ott költeni a pénzt :D

De az ügyfélorientáltság elmondható mindenre, nem csak a vásárlásra, de a bankokra, gyógyszertárakra, hipermarketekre, akármerre, ahol embereket szolgálnak ki. (és ezért én őszintén irigylem őket. Én tuti nem bírnék ennyire életvidám és kedves lenni ha naphosszat a kasszát nyomogatnám egy tesco kategóriás hipermarketben). Itt meg akármikor akárkitől kérdezek valamit, segít, megmutatja, ajánl jobbat. Emlékszem, amikor a Target-ben vásároltam (olyan, mint a walmart, csak jobb kategória, de ugyanúgy élelmiszertől, bútorokon át, ruhákig, sminkcuccokig, minden van), nézelődtem a sminkcuccok között. És volt a sminkrészlegen egy olyan csajszi, aki életem leghasznosabb tanácsait adta, és olyan tökéletes alapozót mutatott, amit ott helyben megvásároltam, meg még hozzá púdert is, előbb-utóbb kellett volna, de így sokkal inkább könnyű volt a döntés és soha nem volt ilyen tökéletes a sminkem:D

Alapvetően a kiszolgálás mindenhol személyreszabott, kedves, gyors, úgy jó, ahogy van. Emlékszem egyszer 3 percet kellett várnom a bankban amíg átmentek valami adatok és el tudtunk indítani egy tranzakciót és nem győztek bocsánatot kérni:D

A buszsofőrök a másik kedvenc példám. Mindig minenkinek segítenek. Felszállsz, elmondod hova szeretnél eljutni, és megmondják hol kell leszállni. Még sosem tévedtem el, pedig tömegközlekedtem San Francisco-ban, Los Angelesben, Chicago-ban, Miami-ban, vad idegen helyeken. És kivétel nélkül, mindig segítettek a buszvezetők, készségesen. Emlékszem egyszer egyedül mentem valahova, és a buszsofőr bemondta, hogy "xy turistalátványossághoz itt kell leszállnia a hölgynek" :D Volt, hogy sokan mentünk valahova, leültünk hátul a buszon, és a sofőr megkérte az első üléseken ülőket, hogy valaki jöjjön hátra és szóljon nekünk, hogy le kell szállnunk. És addig ott állt a megállóban, nyitott ajtókkal és várt. Ilyet otthon mikor csinálnának?

Szóval van itt ez az általános kedvesség, és a mentalitás, hogy a te problémádat a sajátjukként kezelik, és minden áron meg akarják veled oldani. Egyszer előfordult velem és egy barátnőmmel már a hidegebb időben, hogy lemerült az autója aksija a pláza parkolójában, természetesen szakadó esőben. Leparkolt mellettünk egy idős bácsi, elmondtuk mivan, mondta, hogy neki nincs bika kábele, de menjünk be vele a plázába, majd ott segítenek. Hát én nem láttam, h az hogyan is nézne ki, de bementünk. Ő odament az első biztonsági őrhöz, elmondta neki a gondunkat, és 2 perc walkie-talkie-zás után jött velünk egy biztonsági őr, ilyen kisteljesítményű mobil akármivel, és bebikázta az autót :D Nem hittem el, hogy ennyire érdekli őket, hogy ennyire segítőkészek.

Aztán ott vannak az éttermek, ahol nem kell 20 percet várni arra, hogy felvegyék a rendelésedet, meg hogy rátok nézzen valaki, hogy rendelhess extra salátát. Éppen ellenkezőleg kiszolgálnak, hoznak mindent, utántöltik az italokat, és minden szakasz közben/után megkérdezik, hogy minden rendben, kell-e valami, elégedettek vagyunk-e. Az elején ezt pl. tök idegesítőnek találtam, hogy "ember, hagyjál már enni":D Aztán teljesen hozzászoktam, és igazából tényleg jó, hogy odafigyelnek, és teljesítenek minden kérést: enélkül vagy ahelyett kéred, több szósz, kevesebb akármi, extra ez, natúr az, még egy saláta, felezni egy fogást, akármit..nem tudsz olyan kérni, amit szájhúzással teljesítenének, és ehhez nagyon könnyű hozzászokni :)

Ismerkedés, szociális kapcsolatok

Bár ennek a fele lehet, hogy nem csak magával az USA-experience-el jár, hanem magával az utazással, és a nemzetköziesedéssel, ami az au pair élet alappillére, de valahogy akkor is itt változott meg az ismerkedés kultúrám, és ismerkedés alatt, én tényleg emberek megismerését értem, nem pedig randizást.

Egyrészt nagyon könnyű ismerkedni, mindenki mosolygós, közvetlen, sőt kifejezetten szóba elegyedős típus. Nem tudsz egy rendelés leadni, egy fizetést megejteni, vagy egy gym-tagságos papírt kitölteni és beadni, hogy ne kezdjetek el dumálni, és derüljön ki, hogy ki honnan van, mit csinál, és jajj, hát neki az anyja/apja/férje/felesége/szobatársa magyar. Vársz valahol, ülsz a buszon, egyedül eszel a subway-ben, kérsz egy kávét a Starbucksban, tekersz a biciklin a gym-ben és az emberek hozzádszólnak, érdeklődnek, beszélgetést kezdeményeznek.

Az elején nekem ez nagyon furcsa, meg kényelmetlen volt. Sőt majdhogynem rossz néven vettem, hogy most miért jött ide, vagy miért kérdezget egy vadidegen. Aztán nem hogy megszoktam, de ezt pl. egyenesen szeretem Amerikában. Hogy ha látsz valami vicceset az utcán, akárhol, akkor az emberek összenevetnek, elkezdenek beszélgetni, stb. Nem félnek és nem idegenek a kapcsolatteremtéstől. És ez nagyon, nagyon jó.

Aztán a megszokás még továbbgyűrűzött, és egy idő után észrevettem magamon, hogy gátlástalanul rávigyorgok, beszélgetést kezdeményezek vadidegenekkel, oda megyek nénikékhez, hogy úristen, de gyönyörű kutyája van, és megsimogathatom-e. És az, hogy erre mosolyogva azt mondják, hogy persze, és elkezd kérdezgetni,h van-e kutyám, aztán az akcentusból el jutunk odáig, hogy honnan jöttem, és nahát, de érdekes,nem is hallott erről a programról...na, ez valami elképesztő.

Az USA és az utazós életmód keveréke az, hogy vadidegenekhez mész oda, kezdetek el dumálni, vad idegenekkel elutazol, vagy ott helyben összeismerkedsz, várost nézel, bulizol és ez teljesen rendben van. Miami-ban pl. majdnem minden este csapódott hozzánk így 1-1 lány, aki egyedül utazott, odajött hozzánk, dumálunk 5 percet, aztán egész éjjel együtt táncoltunk.

Az mondjuk az au pair-kedés vele járója, hogy körbe vagy véve au pair-ekkel, akik hozzád hasonló cipőben járnak, hasonló beosztásban dolgoznak, és sokat akarnak utazni, szórakozni, így mindig van 10-15 ember a közvetlen környezetedből, akikből leszűrhetsz egy jó társaságot magadnak.

Azt is szeretem, hogy a barátságnak egy új, kötetlenebb formáját ismertem itt meg. Itt gyakori az, hogy nincsenek igazán közeli, mély barátságok, viszont van egy rakás jó haverod, akikből mindig van társaság, mindig van kivel lógni, nyugodtan elhívhatsz programokra olyanokat, akiket alig ismersz, de viccesek, nincs benne semmi fura. Illetve kötetlen a dolog, azzal lógsz, akivel épp kedved van, vagy aki adott tevékenységre jobban kapható, nincs kötöttség, nincs az, hogy jajj nem hívtak el, biztos nem szeretnek. Vagy ha én felejtek el hívni valakit, akkor az rosszul jönne ki. Csak lazán, amihez, akihez az embernek kedve van.

Szerencsésnek mondhatom magam, mert rengeteg au pair barátnőm van, viszont sikerült amerikaiakkal is barátkozni, bulizni, sőt utazni is.

Mondjuk a lazaság és kötetlenség azzal is jár, hogy ugye nincsenek igazán mély kapcsolatok, és minden olyan felszínes. Az ember nem azért van valakivel, mert kiskora óta legjobb barátok, hanem mert lehet vele bulizni/koncertre járni/utazni/kirándulni/mindig valami őrültségbe keveredni/filmezni, stb.

Amihez nagyon nagyon nehéz volt hozzászoknom ez az ölelkezés. Ölelkezés, minden mennyiségben. Amikor a soha nem látott host apukám felvett a reptéren San Francisco-ban megölelt, aztán az egész család is sorban. Még a NAGYI is!! Életemben nem láttam őket, nem is ismerem őket, a nagyi meg mégis csak egy idős hölgy és mindenkit meg kellett ölelni. Hát elmondani nem tudom, hogy milyen kellemetlen volt. Főleg nekem, aki nem egy érzékeny, fizikai kontaktusos típus. Ugyanez megy az au pair-ekkel. Vagy rászoknak, vagy a sok latino lányzó hatása (ahol szintén ez a kulturális szokás), de minden au pair barátnőmmel ölelgettük egymást. Úgy, mint ahogy mi puszit adunk otthon. Ha minden nap látod, akkor is minden nap megöleled. Találkoztok a főtéren és hello, ölel-ölel. Olyan fura. Oké, nem egy olyan kétkezes ölelés, de akkor is.

Aztán Californiában jött az amerikai társaságom, két fiú, 2-3 lány. És a vadidegen fiúkat, akiket most láttam először meg kellett ölelnem. Ennél már csak az volt furább, amikor egy amerikai lány ismerősöm egyszer bemutatott a pasijának, és hát nincs mese, őt is meg kell ölelni. Egy barátnőd pasiját, akit most látsz életedben először. Hát szerintem ez awkward.

Azóta ehhez is hozzászoktam, és amúgy személyiségfejlődésnek tudom le, hogy nem érint kellemetlenül egy ölelés és megszoktam az ilyesfajta közvetlenséget. :D

Aztán itt Chicago-ban lett egy magyar au pair barátnőm is. Hát emlékszem, amikor először találkoztunk akkor puszizkodtunk. Na hát hogy az milyen furcsa volt, te jó ég :D

Most úgy vagyok vele, hogy sokkal közvetlenebb, mégis kevésbé kényelmetlen valakit oldalra ölelni a válladhoz, mint egymáshoz passzítgatni az arcunkat. Nem is tudom, hogy fogok-e valaha újra puszizkodni valakikkel. Olyan furának, tolakodónak meg illetlennek érzem. :D Nem semmi, hogy változnak a szokások, mi?:)

Képmutatás

Erről egy teljes bejegyzést tudnék írni, lehet fogok is majd egyszer. Mindenesetre nekem az a véleményem, hogy ez a kultúrkör szereti a dolgokat jól feltüntetni, még akkor is ha mindenki tudja, hogy hogy is van igazából. Ha már csak jobban hangzik, már jobb. Ott van a már említett don't text and drive mantárázása megállás nélkül, ehhez képest én nem tudok soha egyszer úgy átnézni egy autóba a forgalomban, hogy a sofőr ne lefele bámulná a telefonját.

A másik kedvecncem a recycling őrület, meg a környezetvédelem jajajjj, aztán minden kaját hajigálnak kifele, a szupermarketben duplazacskóba pakolják neked a cuccaidat, hatalmas truck-okkal járnak, ami úgy zabálja a benzint, hogy őrület, a sétálás, biciklizés és tömegközlekedés kultúrája olyan alulfejlett, hogy az már botrány, és hatalmas házakban laknak ahol ég az összes lámpa, emeleten, földszinten függetlenül attól, hogy éppen hol vannak, üvölt a légkondi, megy a nappaliban meg a hálóban is a TV, és közben egyiket sem nézik, éjszakára sem kapcsolják le a dolgokat, egyszerűen döbbenetes mértékben pazarolják a vízet, az áramot, a benzint, az élelmiszert. De nyomtani, hogy recyclying, az trendi.

Aztán ott van, ugye hogy a család, a család, jaj az a minden, meg a legfontosabb, ehhez képest semmi időt nem töltenek együtt, ha mégis akkor a TV előtt rohadnak, a quality time az nulla, a szülőknek nincs kontrollja a gyerekeik felett, mert vadidegenekkel neveltetik fel őket. (gondolok itt ránk ugye..) De azt nyomatni kell, hogy milyen fontos a család. A dolgokat csak mondani, hangzatos kampányszlogeneket szajkózni, üres szavakkal dobálozni az megy. Csak tartalmat nem látok mögötte. Na szóval tudnék erről írni bőven, de most nem mennék el ebben az irányban. Mindenesetre ez is hamar arcon csapja az embert. Talán 1-2, talán több, rózsaszín ködös hónap után, szóval én ezt már 2. hullámos kulturális sokknak hívnám.

Még ami nagyon újszerű, és nagyon más itt az a kommunikáció módja, minősége, célja, értelme. Illetve az amerikai családnorma, gyerekek, szülők, családi élet, de ez a két téma olyan horderejű, és annyi érdekes aspektusa van, hogy szeretnék (és remélem fogok is) külön bejegyzést szánni nekik.

Nyelvtanulás

A nyelvtanulás ugye az egyik fő célja mindenkinek, aki belevág egy ilyen programba. Az első hetekben lépten-nyomon azt hallottam a fogadó családom tagjaitól, a területi képviselőtől, az újonnan megismert barátoktól, hogy mennyire jó az angolom, és én büszke voltam, de azért akkor is célom volt a fejlődés, hogy mire hazamegyek egy erős felsőfokú nyelvvizsgát is összehozzak.

Szóval számítottam is rá, és dolgoztam is rajta, de még így is meglepett az az elképesztő tempó amivel a szókincsem és a nyelvhasználatom fejlődött a mindennapokban. Olyan gyorsan ragad az emberre az új szó, a kiejtés, a jópofa kifejezések tömkelege, hogy az valami csodálatos. És a mód, ahogy tanulod. Hogy 1-1 szót hallasz többször különböző szövegkörnyezetben, aztán egyszer csak már érted, hogy mit jelent, nemsokára pedig el kezded használni is. Anélkül, hogy rágugliztál volna, hogy mit jelent. 

Ez a szép az ilyen "everyday learning"-ben. Hogy megtanulod azt, amit a könyvekből nem tudsz. Mert a könyvekben nem fogsz gyógyszeres leírást olvasgatni, vagy a félkész kaja elkészítési útmutatóját olvasni, meg eligazodni a hipermarketekben. Emlékszem, amikor először mentem egyedül vásárolni fél órán át kerestem a wc papír részleget. 3x mentem körbe az egész helyen. És hát nincsen sehol "toilet paper", ez mi? Aztán odamentem egy eladóhoz, aki nagyon készségesen oda is vezetett a bathroom towel-hez. Egy komplett sor. Bathroom towel. Nem toilet paper. Ki gondolta volna.

Aztán a bankban is 2-3x elmondtam szépen "angoltalanul", hogy "I'd like to put the money on my account". Hát nem a könyvet rakod a polcra, hogy "put"-oljad. De pár alkalom és az ember megtanulja szépen felrakni a számlájára a pénzt. "I'd like to deposit this on my account".

Az itt felszedett szókincsem fele olyan szavakból áll, ami rámragadt, beépült a mindennapos használatba, de fogalmam sincs, hogyan hangzik szépen, magyarul. Aztán amióta elkezdtem a TOEFL-re készülni, és nyomom a szinonimás szókincs építést, ez még durvább lett. Sokkal könnyebben ragad, de egyre kevésbé, vagy egyre hülyébben tudom magyarosítani őket. Annak meg az az eredménye, hogy amikor magyarul beszélek, akkor folyamatosan tele van pakolva angol szavakkal, vagy angol szavak magyar, de idegen megfelelőjével. Mint pl. hogy az "aspect" helyett nem az mondom, hogy "hatás", "elem", "rész", hanem ilyen szépen, hogy "aspektus" :D

Aztán az ember elkezd angolul gondolkozni, meg álmodni is egy idő után. Most ott tartunk, hogy akármiről, akármikor, akármennyit tudok angolul beszélgetni. Az ilyen csajos kivessézük a párkapcsolati bonyodalmakat 3 órán keresztül "girl talk", vagy a hova tart az életem c. filozófiai értekezés is lemegy angolul. Néha már úgy érzem, hogy angolul sokkal egyszerűbb, gördülékenyebb megfogalmazni dolgokat. És hogy olyan jó, találó kifejezéseik, meg szerkezeteik vannak.

Aztán jön az, amikor skype-olsz az otthoniakkal és olyan ocsmány magyartalan mondatokat raksz össze, meg nyökögsz fél órát egy összetett mondattal, és csak fogod a fejed, meg mondod, hogy "na érted, mit akarok".:D Ez annak az eredménye, hogy elkezdesz nem magyarul kigondolni, megfogalmazni, fordítani, hanem angolul kigondolni,kimondani. Aztán amikor magyarul beszélek már az angolt fordítom vissza magyarra. Így lesznek olyan szépségek, hogy azt mesélem, hogy "a hétvégén kimegyek bulizni" :D ("going out"+"bulizni megyek" :D) De honnan megyek ki? Hova? Miért nem csak bulizni megyek?!:D És ez még csak a jéghegy csúcsa.

Egyszer felemelő, amikor gyönyörűszépen kifejezed magad angolul, egyszer meg letargikus, amikor nem bírsz összerakni 3 szép mondatot magyarul.

Fényképezés

Az életed részévé válik. Elválaszthatatlanul. És egyszeriben nem érted, hogy eddig, hogy hogy nem dokumentáltad a családi összejöveteleket, baráti kimozdulásokat, kirándulásokat, stb. (És nem arra gondolok, amikor lefényképezed a kajádat, és becsekkolsz, h "csajos este" :D)

Hanem, hogy az emberek, a barátaid, a pillanatok, nincs egy darab képed sem. Itt meg felértékelődik, hiszen itt minden olyan hihetetlen, monumentális, és ideiglenes. És ezért az ember mindent próbál megörökíteni. Nem csak azt, amikor a Times Square-en áll. Hanem, hogy kik a barátaid, hogy hogy néz ki a törzshelyetek, milyen a szobád, az utcátok, ott van a felhajtón az újságtekercs, mindent.

És tényleg nem értem, hogy miért nem készül otthon ennyi kép. És itt nem ciki megkérni a szomszéd asztalt, akár a pincért, vagy járókelőket, akárkit, hogy készítsen rólatok egy fényképet, akár a Grand Canyonnál álltok, akár a kedvenc helyeteken isszátok a kedvenc italotokat. Mert ez az év, életed egyik legjobb éve, amiből az emlékek és a fényképek maradnak, úgyhogy kivétel nélkül mindenki módszeres fénykép-készítővé válik. Még az is, aki előtte nem szerette.

És azzal, hogy megszereted, és fontossá válik az, hogy fényképezz, jön a következő újdonság. Meg is tanulsz fényképezni. Meg pózolni is. Előbb-utóbb megtanulod honnan, hogyan, milyen szögből kell fotózni épületeket, az óceánt, naplementét, és a többit, mert nem lehetnek szar képeid. Aztán megtanulod, hogy te hogyan, milyen szögből, melyik profiloddal nézel ki jobban a képeken, és hogy mik a "bevált" pózok, mert az, ami eddig volt, hogy odaállsz és mosolyogsz, már nem működik. Még sem nézhetsz ki ugyanúgy a 8744886656568 fényképeden:D És elkezdesz így állni, úgy állni, ülni, feküdni, ugrani, és a többi.

Nekem ráadásul szerencsém volt, mert a kedvenc californiai-horvát barátnőm, és a los angeles-i-magyar barátnőm profik voltak, és kitanítottak. Hogy igenis számít, hogy mi van rajtad, és attól, hogy túrázol a 40 fokos sivatagban a Grand Canyon-hoz még nem kell hátizsákos idiótának kinézni a fényképeken:D Megtanítottak, hogy mindig mindenhova oda kell állni, mert semmit nem ér 25 különböző beállítás a Golden Gate-ről, ha én nem állok ott, hogy "itt vagyooook". Hogy mindenről kell legalább 3-4 képet lőni, vállalva azt, hogy lefárasztod a kísérődet (aki utólag hálás lesz azért, hogy milyen jó közös képek vannak a fényképeződön:P), és ott helyben visszanézni, hogy jók lettek-e, és ha nem , akkor nem szégyelni újat csinálni, akár 5-jére. Mert amikor hazaérsz, feltöltöd a képeket a gépedre, és akkor esik le, hogy az összes képen csukva van a szemed, vagy, hogy a pulcsid kenguru zsebétől úgy nézel ki, mint, aki a 7. hónapban van, akkor nagyon fogod magad utálni. Főleg, ha nem jövőhéten mész Hollywood-ba megint.

Ezek once in a lifetime lehetőségek, és örök emlékek. Szépen fel kell öltözni, mindenhova oda kell állni, jópofa képeket készíteni, sokat és ha kell újra és újra. :)

Pikk-pakk Január :)

Olyan rég volt már december, mégis olyan, mintha 1-2 hete jártam volna errefelé. Ha jól emlékszem az utolsó hétköznapi élménybeszámolós posztomat december közepén írtam. Mondjuk annyira sok minden azért nem maradt ki...Azt kell, hogy mondjam, december utolsó 2 hetét teljesen meghatározta a Miami nyaralás. De azért mégis belefért még egy-két említésre méltó esemény.

Az egyik kedvencem közülük a mostanra letisztult, szűkebb, 8 fős társaságunkkal közösen tartott karácsonyozás volt. Bár eleinte, még kora ősszel 10-15 lány között mozgott a szokásos csapat, de mindannyian, egyszerre együtt azért elég ritkán voltunk, aztán november végére már kezdett kikristályosodni, hogy mi így 8-an nagyon egy hullámhosszon vagyunk, és tényleg közeli barátok lettünk. Ennek vonzataként elkezdtek kialakulni a kis hagyományaink és helyeink, mint pl. a "Starbucks Wednesdays" munka után, vagy a "Sunday Brunch" a Walker Bros. nevű,- már korábban emlegetett- fantasztikus reggeliző helyen, és a többi. Aztán az egyik ominózus Starbucks Wednesday alkalmával merült fel az ötlet, hogy csináljunk Secret Santa-t, azzal a csavarral, hogy nem húzunk neveket, hanem mindenki készül 1-1 ajándékkal, és ott helyben húzunk majd közülük. Végül nagyon szerencsésen alakult, és az egyik német lányzónál( a tökéletes pincehelyiséggel:)) felszabadult az egész ház, és olyan aranyos Secret Santa Party-nk volt, hogy egészen karácsonyi hangulatom lett. Készült mindenki sütikkel, nassolni valóval, volt egy rakás karácsonyi zene playlist, illatos gyertyák, világító asztali- és igazi karácsonyfa is, és egészen elképesztő módon mindannyian meg tudtuk oldani a részvételt több-kevesebb időre:) Az ajándékozás nagyon vicces volt, a 8-ból 4 ajándék Starbucks ajándékkártya volt :D

Bár sokat mászkáltam a karácsonyi fényes Chicago-ban, voltam a karácsonyi vásárban és még a szomorúságos házunk is fel volt díszítve, így nem tudtam nem a hatása alá kerülni a feelingnek, de azt mondom, hogy igazán akkor éreztem, hogy karácsony van, amikor beléptünk az ajtón és kezdetét vette az egész napos sztorizás, társasozás, süti zabálás, ajándékozás :)

A másik kedvencem a szilveszter volt, december utolsó napja, 2013 utolsó napja. Bár a társaság igencsak szűkös volt, mivel nagyon sokan elutaztunk a szünetben, illetve volt olyan, akinek dolgoznia kellett, de akkor is megtartottuk a saját szilveszterünket. Nem is akárhogy. A szokásos vendéglátó barátnőnk házában ugyanis nagy szilveszteri party-t rendezett a host családja, és dolgoznia kellett elvileg (óránként 10 percet mondjuk, csak ránézni a gyerekekre, merthogy volt belőlük min. 15 :D), de meghívást kaptunk mi is. Végül 4-en mentünk, mégis egy több 20-30 fős buliba csöppentünk, ahol a felnőtt korosztálynak köszönhetően isteni, felső kategóriás kaják voltak (mindenféle saláták, garnéla rákocskák, prosciutto, ezerféle sajt, jóféle borok, prosecco, stb.) ráadásként, pedig újévi party sapkák és tiarák korlátlan mennyiségben :D Azt az óránként pár perc "munkát" észre sem vettük és órákon keresztül meséltünk az utazásainkról (mivel mindannyian akkor 1-2 napja tértünk vissza Miami-ból, Californiából, stb.), illetve előkerült a karácsony óta kedvenc társas játékunk is, amivel ismét elütöttünk 1-2 órát. Megvolt a nagy visszaszámlálás a new york-i Times Square - Ball drop élő közvetítésével és belekiabáltuk magunkat az új évbe :)

Ezen kívül még egy meghatározó dolog történt december utolsó heteiben. Megkaptam az ügynökségtől a nagy borítékot, amiben a program végével járó hivatalos papírok voltak, "Return home flight request", vagy választás szerint, "extension papers" a hosszabbítóknak. Bár a karácsonyi időszaknál kevésbé alkalmasabbkor nem is jöhetett volna, azért mégis végiggondoltam, hogy mi lesz itt nemsokára. Az ugye kérdés nem volt, hogy nem szeretnék hosszabbítani. Akármennyire is úgy érzem, hogy ez a program életem legjobb döntése és élménye, és életem legjobb éve, és a többi. Egyszerűen ebből, ennyi elég. Na nem Amerikából, vagy az utazásból :) Csak a bébiszitterkedésből, egy más családdal való együttélésből, de leginkább abból, hogy ez nem a valóság, és nem vezet sehova. (Ha csak nem pedagógiában gondolkozik az ember a továbbiakban, vagy nem szeretne az USA-ban maradni bármi áron.) Én úgy érzem, hogy rengeteget utaztam, szórakoztam és gondtalanul éltem, de az idő nem állt meg, itt az ideje vissza térni a való életbe, és elkezdeni kialakítani a saját életemet, otthonomat, karrieremet :)

Amit még szintén végig kellett gondolni az a travel month volt. Amikor megérkeztem Amerikába úgy gondoltam, hogy az utolsó nemzeti parkig fel fogom fedezni az USA-t, aztán rájöttem, hogy szelektálni kell, és szépen lassan szűkült a kör. Sajnos sem a fizetés, sem a szabadság mennyisége nem elegendő ahhoz, amennyi elképzelésem nekem van. Minden álmom lett volna eljutni még Hawaii-ra és visszamenni Californiába egy elképesztő roadtrip-re a Big Sur-rel és a Yosemite National Parkkal és mindennel, ami kimaradt. A lista még mindig elképesztőőően hosszú. Aztán rájöttem, hogy most, itt, ennyi minden nem fog menni. Én év közben rengeteget utaztam, ezen nem spóroltam, az biztos:) Ezenkívül nagy terveim vannak a program utánra az életemmel, aminek nem lehet neki futni némi tartalék nélkül. Illetve lesz egy olyan időszak is, amikor csak otthon szeretném a családom, barátaim társaságát, Budapestet, Balatont és mindent, amit Magyarország nyújt, élvezni. Márpedig ehhez is pénz kell. Úgyhogy úgy döntöttem, hogy nem szaladhat el velem a ló. Így is rengeteg élménnyel gazdagodtam, többet utaztam, mint mások 5-10 év alatt, és rengeteg, de rengeteg dolgot lehúztam a bakancslistámról. Most viszont el jött az ideje újra felnőttnek lenni, a jövőre gondolni, és a jövő érdekében ennyi utazgatás után, kicsit visszavenni az élet habzsolásból egy időre.

Szóval meghoztam egy nagyon nehéz döntést: nem fogok elutazni az utazgatós hónapban. Megtehetném, de akkor pontosan nullával érnék haza. Azt pedig nem tehetem meg.

Fájdalmas volt, sokat járt rajta az agyam, de biztos vagyok benne, hogy ha most ezt a pénzt a jövőbeli terveimbe fektetem, akkor akár évente jöhetek majd vakációzni Amerikába, és szépen lassan végigpipálom azt a bakancslistát :)

Aztán végig gondoltam még mi fér bele, mi maradt ki, ami nagyon fontos. Számot vetettem, és végülis jártam már New York-ban, Miami-ban, Chicago-ban, San Francisco-ban, Los Angeles-ben, Las Vegasban. Ami a számomra igazán nagy, igazán jelentős városok közül kimaradt az Washington és Seattle. A vicces a dologban, hogy pont ebben a két városban lakik 2 magyar, au pair barátnőm, akiktől időtlen idők óta kaptam meghívást látogatásra, így hamar eldőlt: még két kisebb, pár napos utam biztosan lesz, az egyik Washington-ba, a másik Seattle-be. És akkor az első körös "kötelező" nagyvárosok, alap látnivalók megvannak, mire visszajövök bele tudok mélyedni a nemzeti parkozásba és a különlegesebb dolgokba:)

Ezzel véget is ért a december, és elkezdődött a január. Eseménytelen, pikk-pakk január. Ez a hónap volt a leghidegebb, a legeseménytelenebb, viszont pont ennyire gyorsan el is szállt. Azt hiszem, mindegy hogy az ember a megszokott városában, lakásában, életében él, vagy a világ másik felén egy rövidtávú kalandban, az év leghosszabb, leghidegebb hónapjában jön el az az időszak, amikor nem érzi az ember, hogy minden hétvégén a nyakába vegye a várost, vagy hogy egyáltalán 11 óra előtt kikeljen az ágyból, vagy hogy lecserélje a macinacit meg a mamuszt dupla harisnyára, dupla zoknira meg 98478569 rétegre :D

És akkor itt ejtenék pár szót az időjárásról. KATASZTRÓFA.

Itt a -10 fok az, ami "jó" időnek számít, de elég gyakoriak a -20, -25 fokos hidegek.(celsius:)) Minden héten esik vagy 30 centi hó. Minden héten!! Az általános forgatókönyv, hogy hétfő kedd környékén leesik egy adag, aztán hétvégére jön még egy. Annyira hideg van, hogy hétköznap nem is járok sehova. Élvezem, hogy üres a ház, végre csönd van(!!!), meleg és nem kell minden indulás előtt kockásra fagynom, amíg az ipari hóseprű-jégkaparómmal használhatóvá teszem a kocsit. A vezetés is trükkösebbé vált. Az elején még szórakoztam meg csúszkáltam a hóban a kis utcákban. Aztán amikor már 20-al mész, és még így is csak kifarolva tudsz felkanyarodni az autópályára(!), akkor már annyira nem volt vicces. Amúgy meg hamar hozzászoktam az ekkora hóban vezetéshez, ráadásul itt nagyon jól kezelik a helyzetet, mind a hókotrók, mind pedig az emberek. Itt szerencsére a nagy többség tud hóban vezetni, és nem úgy néz ki, mint Budapest, ahol 2 centi hótól, 5 autó megy egymásba a letakarított úton :D

A szobám ablaka belülről a - 35 fokos estén

Aztán volt itt kétszer is ez a "deep freeze wind chill", amit még sosem hallottam magyarul, úgyhogy fogalmam sincs, hogy hívják. A lényeg az, hogy Svédországban, de még Szibériában is melegebb volt, mint itt nálunk. Az autók el sem indultak (nem is próbáltam:D), emberek haltak meg 10 perc alatt hólapátolás közben, töröltek több ezer (igen, ezer) repülőjáratot, na szóval nem volt kellemes. Bár azért nem is volt olyan világvége, mint ahogy annak a híre eljutott Európába. Az igazán szörnyűséges dolog az egészben az, hogy ennek hatására csak januárban, 4 nap is elrendelték a "snow day"-t az iskolákban. Pedig itt aztán lehet 40 centi hó is, iskola akkor is van. Na de a -30 fokban, hát nem mehettek iskolába. Na most ilyenkor ugye el sem indulsz sehova mert, kitudja hogy haza is hoz-e a kocsid, ki nem mész, mert fagyhalál, lehet lenni egész nap a házban. Amivel nem lenne gond, ha nem egy olyan háztartásban élnék, ahol nincs egy fél csomag sima fehér papírlap, ragasztó, filcek, színes papír, akármi, vagy alapanyagok, felszerelés süti sütéshez, amivel le lehetne kötni a gyerekeket. (Mielőtt bárki kreatívkodna..nem tényleg semmink nincs, amivel értelmesen el lehet tölteni az időt. És nem, nem tudok venni, mivel apuka ugye fűtésre meg benzinre sajnálja a pénzt, majd biztos kézműves kellékekre fog pénzt adni:D) Azt se felejtsük el, hogy 10 és 14 éves gyerekeim vannak, szóval a kő-papír-olló, a barkóba és egyéb jópofa, felszerelést nem igénylő játékok, amit mi még az én időmben élveztünk, kiesik. Szóval marad a TV meg a videojáték. Azt meg egész nap pont el is unják, és kezdődik a nyűglődés, és egymás nyektetése, veszekedés és az én agyamra menés. Senkinek sem jó, ha itthon vannak. A gyerekek is sokkal jobban el vannak a suliban, a barátaikkal, szociális élettel, stb. Jó időben megint egészen más, amikor ott a kert és lehet focizni, kosarazni, kutyát futtatni, sétálni, tópartra menni.

A kutyáról már nem is beszélve. Aki, szerencsétlen amíg távol voltam decemberben teljesen elkanászodott. Gondolom senki nem szólt rá, senki nem sétáltatta, senki nem foglalkozott vele, ahogy az általában a hétvégéken is van, amikor nem vagyok itthon. Sőt a kislánytól megtudtam, hogy az egyik hétvégén elfogyott a kutyakaja és lusták voltak elmenni venni, ezért 3 napig bacon-t meg croissant evett a kutya. Croissant!!! Nem normális népség. Szóval a lényeg az, hogy visszajöttem és a kicsit szeleburdi, de azért aranyos kiskutyimból, egy neveletlen, őrült kutya lett, aki ha két lábra áll, amúgy már felér a vállamig, és gond nélkül kikapja a kaját az ember kezéből(!!!) Eddig is szerintem csak rám hallgatott és nekem ült le vagy maradt egy helyben. Most úgy néz ki, hogy teljesen out of control. És már nem tudom (és eljutottam odáig, hogy nem is akarom) helyrehozni. A szívem szakad meg, de ennek a kutyának egy nagyon nagyon nyomorúságos kis élete lesz, egy olyan házban ahol rajtam kívül senki nem veszi észre/törődik vele, ha nincs vize, ha összepisili magát vagy ha az összes játéka begurult a kanapé alá :(((

ilyen óriás őzgidácska már amúgy :)

Egyszerűen nem tudok vele mit csinálni, akármennyire is szomorú. Persze eljátszottam a gondolattal, hogy 2 várossal odébb kiviszem az erdőszélére és elkergetem és még kavicsot is dobálok felé, hogy "menj, szalaaaadj, legyen jobb életed..." Olyan szép kiskutya, és itt olyan közel vannak a házak az erdőkhöz, valaki megtalálná, befogadná...De: microchip :((

Egy nap amúgy biztos vagyok benne, hogy meg fog harapni valakit, mert olyan neveletlen, ráugrál a gyerekekre, nem szólnak rá semmiért, mert belefáradtak, hogy mennyiszer kell fegyelmezni.  Nekem is a fél napom úgy néz ki, hogy "Emmi, nem. Emmi nem. Ül. Hagyd békén. Nincs rágcsa". Ők viszont inkább végignézik, ahogy szétrág egy cipőt, aztán megverik. Aláírom egy ekkora kutya, főleg egy vizslakutya, rengeteg idő és energia (így jöttem rá arra is, hogy akármennyire is szeretnék addig nem lesz kiskutyim, amíg nem jön el a helye és az ideje az életemben), szóval ezek meg leszarják, pedig állítólag volt már ilyen kutyájuk. Mindent szétrág, és hiába játékból harap, már abban sincs kontroll. Még azt se kívánom, hogy remélem azon a napon, amikor megharap valakit, jó nagyot fog harapni, mert akkor meg tuti elaltatják..:((

Szóval ennyit szegény, szegény boldogtalan kis kutyáról. Mivel hidegebb is lett, és sajnos már visszatartani is alig tudom, ha találkozunk más kutyákkal, így naponta 2x kiviszem, megetetem, megsimogatom, néha játszok vele (amíg nem vadul be), aztán ennyi. Hiába próbáltam régen tanítgatni, ha nincs következetesség, és semmit nem tartatnak be vele, amikor én nem vagyok, akkor 2 nap alatt pont el is felejti a rendszert. Annyi időm meg energiám sajnos nekem sincsen, hogy "falra hányjam a borsót" :(

Ezek azok a dolgok, amikbe az ember szíve szakad meg, de nem tudok mit csinálni. Nem az én kutyám, és nem is leszek itt 3 hónap múlva, hogy akármilyen hatásom legyen rá.

Aztán a január nagy izgalma volt, hogy megismerkedtem a Duolingo nevű alkalmazással, és elkezdtem németül tanulni. Merthogy úgy döntöttem, hogy akármennyire is tiltakoztam ellene, és sosem gondoltam, hogy rávetemedek, úgy döntöttem, hogy a munkaerőpiacon olyan értéke van, nekem pedig olyan terveim vannak, hogy nincs mese, megtanulok németül. Arra is rájöttem mekkora értéke van annak, ha az ember több nyelvet beszél, és akármerre megyek, hasznomra válik. Ha ezzel megleszek, már 4 nyelvet fogok beszélni, úgyhogy tulajdonképpen a határ a csillagos ég lesz. És amúgy is, mit nekem még egy nyelv, meg még egy, meg még egy :D A duolingo meg elképesztően jó, a cuki kis baglyocska, aki meg végig kísér, külön bónusz és motiváció. :)) Azóta annyit promótáltam, és annyian kezdték el használni a tanácsomra (és váltak teljesen addiktívvá), hogy azért már fizetniük kellene nekem :D

A legjobb, hogy 15 perces kis szekciók vannak, nagyon jól felépítve, így akkor is megéri elkezdeni, ha csak annyi ideje van az embernek. Illetve akkor is kedvet kap hozzá az ember, amikor nem szokott :D Úgyhogy elkezdtem, és hamar rá is szoktam, 1 hét alatt már egészen sokat fejlődtem, és a társaság nagy német hányada megnyugtatott, hogy egészen gyorsan tanulok, a kiejtésem, pedig meglepően tűrhető :D Talán nem lesz itt gond, persze nyilván azért nem fogok magamtól, egy kis baglyocskával eljutni a nyelvvizsgáig, de a komolyabb belemélyedést a nyárra hagyom, most csak alapozok.

Ugyanis eszembe jutott menet közben egy valami, amit nem mondom, hogy elfelejtettem, de a sok történés közepette, kicsit szem elől tévesztettem. Mégpedig a "hivatalos" bakancslistám, amin inkább olyan karrier és CV-építő jellegű dolgok szerepeltek, hogy a US driving license, egyetemi kurzusok, önkénteskedés, és angol felsőfokú nyelvvizsga. Na és ami kimaradt: a nyelvvizsga. Ráment szerintem 2 napom, amíg az összes hivatalos honlapot, összehasonlítást, fórumot és ismerősök tapasztalatát felmértem, és eldöntöttem, hogy a TOEFL-t fogom megcsinálni. Ami bár 2 évente elévül (és ezért majd otthon megcsinálom a Cambridge C level-t is), de mégis ez a legprofesszionálisabb, legtöbb helyen elismert academic level nyelvvizsga, ami itt az USA-ban ráadásul olcsóbb is, és havonta 3 vizsgaidőpont közül lehet választani. Én kilőttem magamnak egy március 14-ei időpontot, ami minden szempontból ideális, és pont beleesett a 8 hetes felkészülési ciklusba, amit javasoltak.

Még egy másik napom ráment arra, hogy lefórumoztam az összes elérhető felkészítő könyvet, kiszűrtem az 5-6 legjobbat, elmentem a könyvtárba és be is szereztem 1 guide könyvet (700 oldal), amiben sok leírás, útmutató, felkészülési tipp, teszt-kitöltési stratégia található, rengeteg mintafeladattal, 1 test könyvet (600 oldal), ami megszámlálhatatlan teljes, valós TOEFL teszttel van telepakolva, javítókulccsal, és egy szókincs-fejlesztő könyvet (300 oldal), ami összesen 450 szót épít bele az ember nyelvtudásába, mindenféle szinonima játékokkal és feladatokkal.

Amikor hazahoztam a könyveket először is kétségbeestem, hogy vajon vagyok-e ilyen szinten, aztán meg egy kicsit mérges lettem, mert ezt az egyet nagyon elrontottam. Nekem folyamatosan ezt kellett volna csinálni. Olvasni, nyelvkönyveket forgatni, tudatosan szókincset építeni. És nem tettem, amikor a könyvtár ingyenes, a szabadidőm tetemes mennyiségű, és ilyen elképesztően jól felépített könyvek állnak a rendelkezésemre. Hiába beszél az ember jól egy nyelvet, mindig van hova fejlődni. Mindig van mit erősíteni, csiszolni, foglalkozni vele. Szépen egész évben, 12 hónapon át kellett volna ezt csinálnom. Oké volt az a 2-2,5 hónap, amíg egyetemre jártam, és akkor meg kell hagyni sokat angoloztam, de össze nem hasonlítható a mértéke a dolognak azzal, amit az elmúlt 2 hétben csináltam. Pl. a szókincsfejlesztésből, napi 2 leckét csinálok, ami 30 szót jelent, abból általában szerencsére max. 10-12 szó szokott teljesen ismeretlen lenni, így heti 50-60 új szóról beszélünk. Abból mondjuk 40 meg is marad. Ha ezt nem 2 hónapra osztom el, hanem 12-re, egészen más irányt vett volna ez a dolog. Persze azóta megnyugodtam és látom, hogy hol állok, milyen szinten vagyok, és mennyire teljesíthető a kitűzött célom, de a folyamatos tanulást akkor is elrontottam. Na de most már ez van, a tanulság: attól, hogy az ember a tanult nyelv országában él, csak az nem elég, hogy ragad rád. Persze ragad rád, de nem mindegy, hogy mi, meg milyen gyorsan. Attól, hogy az ember ott él, még tanulni kell, foglalkozni vele, időt szánni rá. A nyelvtanulás sosincs kész. Ez a tanulság.

Ennek hatására kicsit módosítottam az időbeosztásomon. Jelentősen visszavettem a social media-ból (legyen szó facebook-ról, aktívan tartott, oldalas e-mailezésekről, akár napi 2 skype-randiról, blogolásról, otthoni hírek olvasgatásáról.) Ezek most huszadrangú dolgok, amik nem visznek előbbre. Jó ha vannak, csak most "I have other fish to fry", hogy ezzel a szép angol mondással éljek. Így új megvilágítást kapott a sarkvidéki időjárás, ami a házban maradásra kényszerít. Felállítottam egy napi 4 órás study plant, szókincs-építéssel, tesz-töltögetéssel, és angol nyelvű irodalom olvasgatással. Sok minden más vissza szorult, és kicsit felkapcsoltam a fokozatot. Az időm nagy részét tanulással töltöm újra (és megint élvezem:D), ezen kívül megmaradt a napi 1,5 óra edzés, naponta max. 1 skype, és még ami esetleg belefér. Így mondjuk eseménytelenül telnek a hétköznapok. A változatosságot az új szavak jelentik, illetve az, hogy aznap éppen kivel skype-olok, és melyik testrészre edzek. Annyira mozgalmas, hogy nem is értem, hogy repülhetett el így a január... :)

Mondjuk hétvégéken továbbra sem tudok megmaradni a házban (ahol még mindig üvölt a TV reggel 8-tól éjjel 1-ig), és hát nagyon nem is akarok. Ilyenkor azért szerencsére van élet, mindig összegyűlünk valamelyikünknél, és bár sok mindent nem lehet ebben az időben csinálni, mégis még mindig annyira jók a hétvégék. A hónapra jutott szülinapos Walker Bros-os brunch, sok-sok egymásnál töltött, filmezős délután, a Netflix újra felpörgött, rákaptunk a the Bachelor-ra (az a titok, hogy az amerikai TV show-k akármennyire is trágyák, ugyanúgy, mint a magyarok, mégis élvezhetőbbek:D Így eshet meg az, hogy itt nézem a the Voice-t, a The Bachelor-t, és még párat a gyerekekkel is, és nem bánom:D)

Az egyik hétvégén eljátszottunk a gondolattal, hogy bemegyünk Chicago-ba, és mondjuk múzeumozunk egyet, de megint leesett 10 centi hó, a vonatok is késnek, és a városban ugye kocsi nélkül nem olyan elviselhető az élet, úgyhogy némi erőltetett lelkesedés után rájöttünk, hogy senki sem vágyik rá igazán:D:D

Aztán volt még egy au pair szülinap, ami kivételesen jól sült el, egy nagyon kedves host családdal, akik megengedték a lányzónak, hogy a házban tartson egy brunch-ot, úgyhogy volt minden, ami kell, sokféle bagel, müzlik, gyümölcsök, cupcakeeees, kandalló, szülinapos party sapkák...:)

Aztán ráadásként végre meggyőztem a lányokat, hogy menjünk el laser tag-ezni, amihez még találtam is egy félárasított Groupon kupont :D Azt kell, hogy mondjam: a lasertag nagyon jóóóóóóó! :D Annyira izgalmas a sötétben a barikádok között rohangálni, lövöldözni, mint az 5 évesek, de közben mégis vérkomolyan venni az egészet, és kommandózni. Hát tiszta adrenalin meg ösztrogén bomba:D Arról már nem is beszélve, hogy sportnak is elmegy, mert a fél órás játék idő után mindenkiről ömlött a víz, mégis egyöntetűen megegyeztünk, hogy újra megyünk laser tag-ezni. Valószínűleg ebből is függőség lesz :D 

A laser tag amúgy is egy olyan dolog volt, amit még ki akartam próbálni itt kint. Még van egy pár ilyen, és egészen pontosan szűk 2-2,5 hónapom maradt, hogy végig menjek rajtuk.

Összességében azt mondom, hogy még mindig van mit csinálni, és még van pár dolog, ami vár rám ebben a rövidke időben itt. De egy bizonyos színtéren nálam betelt a pohár és elfogyott a türelmem.

Elfogyott a türelmem a gyerekek heti hülyeségeihez, a hangulatingadozásaikhoz, ahhoz, hogy túl sokat vannak itthon (majdnem minden hétre jut valami ünnep nap, szünet, snow day, akármi). Elértem a határt a tűrőképességemben, ahhoz, hogy disznóólban élnek, és ez nem zavarja őket (a takarításom, pedig 1 napot sem bír ki, hogy ne olyan legyen, mintha semmit nem csináltam volna), ahhoz, hogy mindig, de mindig hangzavar van, hogy a hétvégén 1 perc sincsen, amikor nem megy a TV, vagy üvölt valaki, elfogyott a türelmem a kutyához, és ahhoz, hogy nem a saját otthonomban vagyok, hogy olyan emberek között mászkálok, akiket nem szeretek. Meguntam a hideget, a nagykabátot (akármilyen csodálatos darabot is sikerült itt beszereznem :D), és hogy minden héten esik legalább a hó egyszer, ha nem kétszer.

De leginkább elfogyott a türelmem a nem haladáshoz, és ehhez az életszakaszhoz. Jó volt, szép volt, még mindig jó is, meg szép is valamennyire, de bennem feléledt a mehetnék, a tettvágy, a haladhatnék. Elkezdtem szőni az új terveimet, és már sokkal inkább szeretnék azoknak a megvalósításával foglalkozni, mint még 2 hónapot eltölteni ezzel a családdal, au pair-ként.

Aztán 1 héttel ezelőtt leadtam a flight request-emet, már meg is kaptam a visszaigazolást, hogy a kérelmem feldolgozás alatt áll, és valószínűleg pár héten belül a kezemben lesz a repjegyem is. Nagyon örülök annak, hogy készen állok arra, ami következik.

Nagyon rossz lehet, amikor az embernek úgy kell hazamenni, hogy élete legjobb időszakát éli, és ha nem kéne, soha nem menne haza. Annyi, de annyi au pair-től hallottam azt a választ, amikor a hosszabbításról beszéltünk, hogy "Hát én még maradok..otthon nem nagyon van semmi, nincsen munkám, nem tudom mi lesz velem/nincsen barátom/és egyéb hasonló indokok, a lényeg, hogy nincs miért haza sietnem". Oké, ez tény. De csak attól, mert az ember 1 évvel többet játszóterezik, attól 1 év múlva sem hiszem, hogy előrébb lesz. Hacsak ugye nem a pedagógiában vagy az USA-ban maradásban látja a jövőjét. Aztán ezek a lányok, amikor letelik a 2 év, és már nincs tovább maradás, kénytelenek hazamenni, és ugyanúgy fogalmuk sincs, hogy mi lesz. (Tisztelet a kivételnek, mert ismerek pár lányt, aki jól felépíti a dolgot:))

Ha nem tudnám, hogy hova tartok, mi lesz velem, akkor nem tudom hogy állnék ehhez az egészhez. Akkor sem hiszem, hogy itt maradnék. Akkor inkább elmennék óceánjárózni, vagy akármi más formában világot járni (amivel mondjuk több pénzt lehet keresni). De szerencsém van, mert már minden ki van találva, és van egy elég pontos képem a következő lépésről, van mi felé haladnom, van min dolgoznom. És emiatt napról napra egyre izgatottabb vagyok. Alig várom, hogy elkezdődjön az új szakasz. Szóval nagyon jó érzés úgy belevágni abba, ami következik, hogy készen állok rá. Nem köt le sem az, hogy még az elmúlt évet akarjam élni, sem az, hogy a jövőn aggódjak, és ez nagyon nagyon megnyugtató. 

Abban egyébként biztos vagyok, hogy még nagyon sokat fogok utazni, és hogy a jelek szerint túl sokáig egy helyben, egy munkában nehezebb megmaradni, mint gondoltam. Az embert, vagy legalábbis engem, az új kalandok, kihívások, a változatosság hajtják.

És most itt vagyok február elején, és elkezdődött a visszaszámlálás. Ez a maradék 2-2,5 hónap úgy fog elszállni, hogy észre sem veszem. Ami meghatároz jelenleg, hogy 100%-osan felkészüljek és teljesítsek a TOEFL-en, hogy kihozzam a maximumot a hátralévő időmből itt, kipróbáljam, amiket még kiakartam, elutazzak Washingtonba és Seattle-be, illetve, hogy alig várom április 15-ét, amikor véget ér ez a kaland, felszállok a repülőre, végre hazamegyek, végre időt töltök azokkal az emberekkel, helyekkel, elfoglaltságokkal, kajákkal, akiket/amiket a legjobban szeretek, aztán, pedig végre belevághatok az új fejezetbe :)