Springbreakerz part 1.: Washington - Baltimore - Annapolis :)

Nem mondom, megküzdöttem az utolsó nagy utazásomért is, mint ahogy az összes többiért, hiszen ennél a családnál szabadnapot kérni olyan, mint egy rossz fog húzás. Ugyebár itt nincsenek (vagyis vannak, csak kapcsolattartás nincsen) a tesók, nagyik és a többi, úgyhogy ha én nem vagyok a gyerekekkel, akkor megáll a világ. És ezt az "apuka" akárhányszor kimerem ejteni a számon, hogy holiday, mindig a tudtomra is adja. Na nem mintha érdekelne, ami jár az jár, meg azért álljon már meg a menet...Így tehát már kb. január végén említettem, hogy van még "x" szabadnapom, amit tavasszal szeretnék kivenni. Ő javasolta, hogy menjek az iskolai tavaszi szünet idején, mert hogy a gyerekek az anyjuknál lesznek. Hát én úgy számoltam, hogy akkor ez így rendben is van, rám egy teljes hétig nem lesz szükség. Amikor február végén rákérdeztem, hogy akkor neki(!) mégis hogyan is lenne jó, jött a szokásos, őszinte döbbenet, hogy "neked még van szabadságoood?", mint aki azt sem tudja miről beszélsz. Utána meg, hogy "na jó, de ne ám az összeset vedd ki, mert szükség lehet rád a ház körül.." Én csak megvontam a szemöldököm, mert ugye au pair-ként csak "child-related" dolgokat lehet ránk bízni (és vagyok hajlandó megcsinálni), és mivel gyerekek nem lesznek, szükség sem nagyon lehet rám. Nyilvánvalóan fosott,h mi lesz a kutyával 1 hétig ugye..de úgy döntöttem, hogy addig nem vitázom vele, amíg nem beszéltem a counselor-ral és a barátnőimmel, akiket látogatnék. Miután ezeket megtettem összegyüjtöttem az érveimet, felkészültem a nagy menetre, nagy nehezen sikerült elérnem,hogy egy fél percre rám emelje a tekintetét, és belekezdtem, hogy "akkor szeretném tisztázni, hogy mikor utazok, mert venném a repjegyeimet". Majd a fél másodperc után, már máshova nézve, annyit oda vakkantott, (mintha az előző két beszélgetés meg sem történt volna), hogy őt nem érdekli mit csinálok, amíg a gyerekek nincsenek itt. (Örömteli persze, de azért mindig megdöbbenek, hogy olyan, mintha minden alkalommal egy tök más emberhez beszélnék, akinek semmi emléke nincs az előző beszélgetéseinkről :D) Na de valahogy én is úgy gondoltam, hogy ne érdekelje,és akkor már mit szerénykedjünk, csapjunk bele egy újabb 9 napos trip-be. :D És elkezdődött a szervezés...

Hogy hogyan is jött Washington...egyrészt azért én úgy gondolom, hogy első körös beutazásként illik ellátogatni a fővárosba, másrészt pedig ugye arra a területre került ennek a kedves kis családnak az előző au pair-e, aki ráadásul még magyar is, úgyhogy a facebook-on hamar egymásra találtunk (és rájöttünk, hogy tényleg nem velünk van a baj, hanem az emberünkkel :D) Pár havi, rendszeres telefonkonferenciázás után, pedig meghívott magához, és az új, aranyos családjához látogatóba, így nem is volt kérdés, hogy tiszteletemet teszem a D.C. area-ban egy hosszú hétvégére :)
Utána nagyon szerettem volna meglátogatni Seattle-ben egy nagyon kedves, szintén magyar au pair barátnőmet, csak sajnos Seattle nagyon messze és drágán volt, főleg így a spórolós év vége fele. Na de mégsem ülhettem az üres házban, és eszembe jutott egy másik meghívás a Miami-ban megismert brazil lányzótól New York-ba, ami Washingtontól egy köpésre van. Ráadásul ismét kamatoztattam az örökölt "deal-finder skills"-eimet és 1 azaz EGY dollárért találtam egy buszjegyet, ráadásul expressz járatra. Úgyhogy onnantól az sem volt kérdés:) Már csak túl kellett lenni a tavaszi szünet előtti őrült napokon és összepakolni...


1. nap

Ha az ember nem tud péntek este elutazni, és szombaton már teljes napot szeretne, annak az az ára, hogy hajnali f5-kor kelés, taxi, reptér. Így azt nem mondhatnám, hogy frissen indultam neki a szuperholiday-nek, de amikor utazás van, az ilyet az ember meg sem érzi. A reptéren ücsörögve elgondolkoztam azon, hogy mennyire sokat repültem már, főleg az elmúlt egy évben. (És hogy még mindig mennyire nem viselem jól, semmi fejlődés :D) Aztán amikor megkezdődött a boarding és már a kapu előtt kapkodták ki az embereket a sorból, hogy feladjuk a gurulós kézipogyikat, akkor néztem, hogy még csak most kezdtük a beszállást, nem lehet már is tele a gép. Erre mosolyogva mondja a stewardess, hogy "elnézést a kellemetlenségért, de ez egy kis utasszállító". Na akkor új fajta pánik fogott el, és felrémlett azoknak a "kis gépeknek" a képe, amiket karácsonykor láttam Puerto Rico-ba meg ilyen helyekre repülni. Nem nagyobbak, mint egy kis sétarepülő :D
Amikor megláttam a kapuban a gépet, kicsit megnyugodtam, mert azoknál valamennyivel nagyobb volt, de elkezdtem lélekben a felkészülést egy rázós útra. A gép olyan picike volt, hogy egy sorban összvissz 3 ülés volt, 2 az egyik oldalon, 1 a másikon, és jutott 1 darab stewardess az egész gépre. Na hát ilyennel még sosem repültem, így hatalmas pozitív csalódás volt, hogy életem legsimább és talán a legjobb (már ha van ilyen :D) repülőútja volt, ráadásul 40 perccel hamarabb értem be, és a feladott csomag is 10 perc alatt megvolt.
Aztán már csak Esztire kellett várnom, hogy felvegyen. Szóval a vicces előtörténet, hogy ő volt az elődöm ennél a borzasztó családnál, ahol vagyok (meglepő módon rematch-et kért és gyorsan távozott :D). Egy au pair-es facebook csoportban bukkantunk teljesen véletlenül egymásra, amiből lett 1-2 hosszabb hívás, abból később heti rendszerességű telefonmaratonok, majd kaptam egy meghívást D.C.-be, és végre személyesen is megismerhettük egymást. Az első döbbenet után, hogy milyen magas ez a lány, és hogy mennyire furcsa élőben beszélgetni 8-9 hónap után, minden olyan volt, mintha ezer éve ismernénk egymást és elképesztően jó kis hosszú hétvégét hoztunk össze.

Mivel a Baltimore reptérre érkeztem, és (nekem hónapok után) végre kellemes napsütős, 15-20 fokos idő volt, ezért spontán úgy döntöttünk, hogy körbenézünk Baltimore-ban is. Nekem Baltimore egy nagyon helyes, nyugis, tetszetős kis tengerparti (tudom, hogy óceán, de olyat sosem mondanak még angolul sem, hogy óceán parti:D) város. Túl sok látnivaló nincsen, semmi felhőkarcoló dzsungel, vagy akármi különleges, nekem mégis nagyon tetszett a hely.


Vízpart, kikötő, hajók, sétány, aranyos kis beülős helyek, parkok, sok sportolási lehetőség. Semmi extra, de mégis nagyon aranyos. Egyébként engem kicsit Koppenhágára emlékeztetett a város, amit ahogyan nem szerettem első látogatás után, úgy tűnik, hogy szépen, fokozatosan mégis a szívemhez nőtt :)

Itt elsétálgattunk egy jó 2 órát, plusz találkoztunk egy helyi sráccal, Eszti baráti köréből, megittunk egy kávét, megsétáltattuk a kiskutyáját, én pedig szavak nincsenek rá, hogy mennyire élveztem a kiskabátos időjárást és a napsütést :)



A délelőtt csúcspontja volt, amikor éppen nem éppen publikus témákat taglaltam normális hangerőn, emberek között sétálgatva, mert hogy úgy sem érti senki, amikor hirtelen belémfagyott a szó azzal a kijelentéssel, hogy "én valahol magyar szót hallok", mégpedig azt hogy "...futkározz", ami félreérthetetlenül magyar. Körbenéztünk, füleltünk és tényleg magyarok voltak. Na most ez a hatalmas különbség Amerikában meg a mentalitásban (ami szerencsére ragadós:)), hogy Eszti első reakciója az volt, hogy "dejó, menjünk oda, köszönni". Én egy percig haboztam, mert még Európában, nyaraláson összefutva sem szokás így odamenni, hogy "helló, magyarok" :D De hát kit érdekel, itt mindenki "túl" barátságos, és odamentünk, és köszöntünk, és örültek. Egy huszonéves anyuka volt a 3 éves kislányával (aki kétnyelvű volt, de tökéletesen beszélt magyarul:)) és a nagyi Magyarországról. Jól el is beszélgettük az időt, ki mit csinált, honnan jött, és egyöntetűen megállapítottuk azt, ahova ilyenkor mindig kilyukadnak a magyar immigránsok. "ja, ja hiányzik Magyarország, jó lenne visszamenni, de sajnos otthon nincs boldogulás". Ez van, Magyarország...mindenesetre nekem mindig jó érzés találkozni kint élő magyarokkal, megismerni a sztorikat, megbeszélni kinek mi hiányzik a legjobban, kicsit magyarul beszélni, érezni, hogy azért akármennyire is egyre jobban szét vagyunk már szóródva a nagyvilágban, összetartozunk, tartozunk valahova.
Aztán megéheztünk, meg azért jól esett volna már "megérkezni", úgyhogy elindultunk Annapolisba, ahol Eszti host családja lakik. Bevallom őszintén én előtte, nem sokat hallottam erről a városról, úgyhogy itt is értek meglepetések.
Gyorsan lepakoltuk a csomagjaim, ettünk jóféle házi ebédet (ugyanis a vendéglátó családfőm nagy szakács hírében áll:)), körbe lettem vezetve a házban, kertben, be lettem mutatva egyből a szomszédoknak (mert hogy ez itt nem Lake Forest, ahol csak azért beszélgetnek a szomszédok, hátha meg tudnak valami mellékest:D) majd beautóztunk Annapolis belvárosába.

Szóval én előtte nem sokat hallottam róla, pedig itt van az ország Tengerészeti Akadémiája, meg bázisa, és elég központi helynek számít a környéken. Kezdésnek végig sétáltunk a fő úton, ami vékony és kacskaringós és macskaköves és enyhén lejtős, a lejtő végén pedig egy-egy ponton már látszik a tengerpart meg a kikötő. A napfénnyel, és az éppen akkor tartott osztriga fesztivállal meg a korzózó emberekkel nekem Annapolis meg tiszta Horvátország feeling volt.
Aztán el is sétáltunk a Navy Academy-hez, ami egy hatalmas egyetemi kampus, ahova szabadon lehet ki-be járni egy fél másodperces ID és táska csekk után. Vannak mindenféle épületek, ahol az oktatás zajlik, könyvtár, labor, hatalmas lakókörzetek, templom, parkok, óriási focipálya és az egészet be lehet járni. Mondjuk azon kívül, hogy szép környék, meg lépten-nyomon futó tengerészekbe botlik az ember, túl sok történés nincsen, de egyedülálló látnivaló, utána pedig lehet sétálni egy nagyot a kikötőben, amit eláraszt a mindenféle sült tengeri herkentyű illat a sok kis étteremből.


Aztán du. 6 körül hazamentünk és végre találkoztam Eszti családjával. Az általa mesélt történetekből eddig is sejtettem, hogy nagyon jó családja van, de az, ahogy engem fogadtak, mindent felülmúlt. Már vártak, anyuka még meg is ölelt, egyből kérdezgettek mindenfélét, aztán jött a 3 kislány (3,6,8 évesek), akik onnantól kezdve szó szerint csüngtek rajtam, és már várt az előétel: fűszeres-párolt garnélarákocskák, hozzá passzoló borral, közben készült a vacsora.
Gyorsan elkészültünk, és Eszti host apukája nagyon kitett magáért: füstölt, grillezet lazac, polenta (nem tudom mi magyarul, de jó cucc :D), párolt zöldségek, bor. (bor, bor, bor) A gyerekek le lettek téve, és a szülőkkel vagy 2 órán keresztül vacsoráztunk, iszogattunk, dumáltunk mindenféléről, au pair életről, gyerekekről, házasságról és az élet nagy dolgairól. És náluk ilyenek a hétköznapok is. 2-3 bor után elgondolkoztam, hogy ez az élmény mennyire kimaradt azért, és hogy milyen elképesztően jó családokat is ki lehet fogni. Majd miután a családfő szépen "leitatott" minden résztvevőt, még ő adott pénzt nekünk oda-vissza taxira, mert hogy nehogy már "drink and drive" és mégis csak ő öntötte a bort megállás nélkül. Így mondjuk volt f12, mire elindultunk bulizni, de legalább "alapozni" már nem kellett :) Aztán meglátogattunk egy-két helyi pub-ot, elvétve navy-sekkel (nem is tudom, hogy kikötés-e, hogy az egyenruhában kell kimenni bulizni, vagy csajozási stratégia :D) aztán összefutottunk Eszti helyi, amerikai barátaival, de azért 3 körül véget vetettünk az estének, mivel másnap nagy városnéző túra várt ránk.:)


2.nap

Szóval vasárnapra maradt az, hogy felkelünk időben, és már reggel bemegyünk Washingtonba. Na hát pontosan eddig tartott a jó idő. Kellemetlen 8 fokos, borús, kicsit szeles időre ébredtünk. (Ami mondjuk még így is jobb volt, mint ahonnan jöttem, az én drága Chicago klímámból:D de azért ki tudtam volna békülni a tegnapi időjárással.) Egyébként úgy általánosságban meg van zavarodva az USA-ban az időjárás, vagy csak ide szorult az összes rossz idő, ami Európában kimaradt idén. Mert az, hogy Chicagoban március 18-án még esett a hó az egy dolog. De az, hogy március 23-án Washingtonban még ilyen hideg van és nem virágoznak a cseresznyefák az teljesen szokatlan. És bár engem az utóbbi időben már annyira nem befolyásol, de azért csak elvesz az élményből, meg inkább a látványból és a fényképek erejéből, amikor kopárság és szürkeség van. Ez azért egy kicsit nekem most elszürkítette Washington-t, de valószínű, hogy az is közrejátszott, hogy itt egyszerűen nem olyan intenzív a turistáskodás. Oké, itt a Fehér ház, meg jó pár monumentális emlékmű, de egyszerűen nekem akkor is, D.C. nem az az eget rengető élmény. (És ezt amúgy nagyon sokaktól hallottam előzetesben, mielőtt jöttem:))


Bemetróztunk a város központba, és kb. 1 perc séta után, már ott is álltunk az Egyesült Államok Capitoliuma-nál, az amerikai törvényhozás szimbólumánál, ami személy szerint nekem sokkal maradandóbb látnivaló, mint a Fehér Ház. Mondjuk az tény, hogy ebben közrejátszik az építészet iránti szeretetem. Mert ebből a szempontból is, ez az épület nagyon impresszív, nem győztem eleget, elég szögből fotózni :)




Aztán az egész épületet megkerülve kezdődik a tavacska, szobrokkal, a múzeum-sor (amiknek a látogatása amúgy ingyenes) és a zöld füves terület (aminek a mentén kellene, hogy virágozzanak a cseresznyefák) és aminek a végén feltűnik a Washington-emlékmű. Abban biztos vagyok, hogy az egy olyan dolog, hogy azért csak megáll az ember egy pillanatra, hogy ez igen. Itt állok. De a napsütéses kék ég hiányán nem segített az, hogy félig fel volt állványozva, daruk voltak a háttérben, és a többi. Így inkább csak olyan volt, hogy "Ez igen, ez a Washington-emlékmű, pipa."




Elkezdtünk lesétálni a Capitoliumtól és ahogy távolodik az ember, úgy nő a kísértés indokolatlanul sok fénykép készítésére, különféle szögekből és beállításokból :)

Aztán betértünk a Washington Botanic Garden-be egy kicsit melegedni, ami pont ugyanolyan, mint az összes ilyen jellegű kert; meleg, színes, gyönyörű szép :)

Aztán lesétáltuk a táv felét, megálltunk a National Air and Space Museum-ban is egy fél órácskára, ami egyébként nagyon érdekes, és voltak különlegességek is. Ha szerettünk volna, amúgy egy fél napot tuti el lehetett volna ott tölteni, de inkább csak egy kis "pihenőre" tértünk be :)

 A Washington-emlékmű meg sajnos közelebbről sem lett lenyűgözőbb, de biztos vagyok benne, hogy egy kis napfény, kék ég és zöld fák sokat dobott volna az élményen :)






Ami nagyon jó Washingtonban, az az, hogy tulajdonképpen kényelmesen egy nap alatt végig lehet járni az összes fontos látnivalót, egy kupacon vannak, jól elosztva, az úgynevezett National Mall nevű parkban. Persze ha az ember múzeumozni is szeretne, akkor elmegy itt 2 nap is, de amúgy annál több már túl sok lenne itt. Más téma, ha az embernek ugye jó társasága van, és így a 4 napba belefér egy pár közös vacsi, 1-2 buli, és kitérők Annapolisban meg Baltimore-ban :)


Szóval amikor ez ember eléri az emlékművet, akkor kanyarodik egyet, és már látja is a következőt, a Nemzeti Második Világháborús Emlékművet. Nekem ez pl. különösen tetszik, még így kopaszon is. Két félkörben van felsorakoztatva az összes állam, mindegyik 1-1 oszloppal, középen pedig egy szökőkút, ami természetesen még nem működött, pedig azzal biztos még szebb lett volna.:)









Innen pedig már látszik is a következő állomás, a Lincoln-emlékmű. Egyrészt itt csücsül ugye a híres és hatalmas Abraham Lincoln szobor, másrészt itt hangzott el Marthin Luther King híres "Van egy álmom" beszéde.

Mondjuk szerintem még "photo session"-nel együtt is nehéz fél óránál több időt elütni itt, hacsak nem ül le az ember a lépcsőkre, vagy a híres "tükörmedence" füves partjára meguzsonnázni, ahonnan egyébként meg visszakacsint a Washingon-emlékmű.

Aztán utána megint egy rövidebb kis séta a National Mall mentén, és már jön is a Fehér ház. Na most egyrészt a többi emlékműhöz, meg a Capitoliumhoz képest nekem az el volt dugva :D Persze azért meg lehet találni, ha másból nem is, akkor az embertömegből, meg a rendőrautókból, na de akkor is úgy nem az van, hogy sétálsz és már látod messziről, hogy na ott van :D
Aztán azért teljesen őszintén, a Fehér Ház egy kicsit csalódás, mondjuk nem tudom miért, mert nem is vártam sokat :D




Szóval először a hátuljánál kötöttünk ki, ami érdekes módon mégis híresebb. Ott meg lehet állni a kerítés előtt, lőni 1-2 képet, ahogy ott állsz, aztán meg két rúd közé benyomorgatni a kamerád objektívét, zoom-olni és csinálni egy képet, ahol mondjuk rendesen látszanak is a dolgok.
Aztán körbe lehet sétálni a kerítés mentén az elejéhez és onnan is eljátszani ugyanazt. Persze "eeeeez a Fehéér Háááz" meg "jajj de elképesztő, hogy Obama most ott bent ül és fontoskodik vagy éppen ebédel" :D de aztán ennyi.


Úgyhogy el is sétáltunk a "commercial area" felé, ahol volt pár kajálós hely, stílusosan 1-2 Starbucks, megebédeltünk, ittunk egy kávét, aztán igazából mivel szétfagytunk már úgy döntöttünk, hogy talán végeztünk is. Mindezt kényelmesen olyan délután 5 körül. Felszálltunk a metróra végállomásig, aztán még egy kis autózás és már Annapolisban is voltunk.

Úgy döntöttünk, hogy beülünk egy bárba felmelegedni és végül úgy alakult, hogy találkoztunk Eszti újabb ismerőseivel. Ő nagyon jól csinálta, mert nagyon sok helyi, amerikai barátja lett itt, úgyhogy én nagyon élveztem a társaságot, egészen odáig amíg rajtam kívül mindenki más kedvet kapott egy kis darts-ozáshoz. Na már most általában elvagyok a sportokkal, de célozni azt sosem tudtam. Na nem úgy, hogy a tábla szélét találom el, hanem úgy, hogy rendszeresen repkedtek a semmibe vagy éppen álltak bele a falba (2 méterrel odébb) vagy a fapadlóba még jóval a tábla előtt a kis dart-jaim :D Ez persze szórakoztató, de amikor emberek jönnek-mennek, állnak körülötted, és te azon aggódsz, hogy el ne találj valakit (mert ilyen tehetséggel soha senki nem állhat tőlem elég messze :D), akkor azért már nem annyira mókás. De azért elszórakoztunk, a társaság nagyon jó volt, közben dumáltunk minden féléről, este pedig fejedelmi vacsora várt minket. A host apuka úgy döntött, hogy megcsinálja vasárnap estére a híres steak-jét, ami olyan gyönyörű volt, hogy könnybe lábadt az ember szeme :D Mindezt stílusosan héjában sült krumplival, tejföllel, spárgával és a húshoz tökéletesen passzoló borral. Amikor az apuka mindenkinek a tányérjára rakta az "arcom-méretű" húsokat, akkor viccelődtek, hogy ezt mind meg kell enni. Ezen mind a hárman lányok nevetgéltünk egy kicsit, hogy na persze... aztán amikor jó étvágyat kívántunk, akkor én azért megkérdeztem, hogy najó, és mi van, ha tényleg megeszem?! :D Na hát az itt a legnagyobb elismerés, ami létezik. Hát megint elvacsorázgattunk 1-2 órát, beszélgettünk, boroztunk, nagyon jó volt ismét a hangulat. És azért tényleg azt mondom, hogy sokat rak hozzá az ember évéhez, ha egy ilyen családja van. Aztán a vacsora végén, büszkén kijelenthetem, hogy a női jelöltek közül egyedül, de kivégeztem a steak-emet, amin még az apuka is meglepődött. De hát mit is mondhatnék, életem legjobbja volt :))
Aztán a kajától, a bortól, az egész napos sétálástól fáradtan végül úgy döntöttünk, hogy ma este itthon maradunk, egy kicsit beszélgettünk még Esztivel, de aztán hamar el is nyomott minket az álom.

3. nap

Ma hétfői nap lévén, Esztinek sajnos már munka volt reggel, úgyhogy én tudtam egy kicsit aludni, ami azért jól jött, mert még hosszú út és sok turistáskodás állt előttem, kellett egy kis energia utánpótlás :) Mára nem is terveztünk sok mindent. Egyrészt Baltimore, Washington pipa, másrészt munka is volt.
Így délelőtt tudtunk kicsit beszélgetni, nekem meg ez egy emblematikus nap volt amúgy is, mert rengeteg minden történt. Elsőként megkaptam az e-mailt, hogy megérkeztek a TOEFL pontjaim, és végül úgy döntöttem, hogy nem várok vele, amíg hazaérek, azért annyira csak nem lett rossz, hogy elrontsa az utazást. Végül 103/120 pontot sikerült elérnem, ami elvileg nagyon jónak számít, és nem mondanám, hogy elégedetlen vagyok, de azért elégedett sem. Egyrészt én a 110-et lőttem be, másrészt az alapján, ahogy az itthoni gyakorló tesztek sikerültek, úgy érzem, hogy ténylegesen rosszabbul teljesítettem, mint amilyen a tudásom valóban. Ettől függetlenül azért örülök, hogy megcsináltam, szép eredmény, az önéletrajzomat pedig mindenképp megdobja majd :)
Aztán 1-2 órával később végre megkaptam az ügynökségtől a repjegyemet is, aminek már éppen ideje volt, hiszen 4-5 héttel előbb kellene, hogy megérkezzen, nekem pedig már csak 3 hét van hátra. A repjegynek még majdhogynem jobban örültem, mint a vizsgaeredményeknek. :D Egyrészt tökéletes időpontban repülök (az én itteni időm szerint éjjel, ami azt jelenti, hogy valamennyit átalszok az időeltolódásból, enyhébb lesz a jetlag), másrészt pedig megúsztam 1 átszállással, ami nekem a legnagyobb öröm, arról nem is beszélve, hogy nem 4-5 órákat kell majd várnom a csatlakozásra, hanem alig 2-t. Úgyhogy nagyon elégedett voltam. :)
Aztán mentünk a legkisebb lányzóért az oviba, aki szuperizgatott volt, hogy "Eszti's friend" is jött érte, és végül még elmentünk közösen sétálni egyet Annapolisban, felültünk az ingyenes "turista-trolira" is, ami körbevisz a belvároson, aztán pedig összeszedtük a nagylányokat. A délután 3 lánnyal gyorsan elment, ami egyébként akármennyire is édesek és imádnivalóak, azért embertpróbáló feladat, én ezt egy évig tuti nem tudtam volna csinálni. (Ezért is érzem úgy, hogy végeredményben jól vagyok, ahol vagyok :D) Egyébként a gyerekek imádtak, felváltva csüngtek a nyakamból (szó szerint :D) és ilyenkor mindig megnyugszom, hogy azért nem velem van a baj, és tök jól kijövök a gyerekekkel, egyszerűen ilyen szerencsétlen voltam a saját host családjaimmal :D

Aztán este apuka ismét kitett magáért, és elképesztő rákvacsorát főzött búcsúzóul, elmondták, hogy ha gondolom szívesen látnak, amikor az Eszti éve lejár, mert a gyerekek szeretnek, minden vacsorát elpusztítottam, úgyhogy megfelelek a két legalapvetőbb kritériumnak, haha. Aztán megköszöntem az összes vacsorát, a vendéglátást, és elköszöntünk, mert hogy mi ma este még kimentünk, korán reggelente pedig nem találkoztunk.

Aztán mi Esztivel, hétfő este ide vagy oda, elmentünk abba a hangulatos bárba, ahol vasárnap is voltunk, bevártuk a fiúkat, aztán azért megittunk 1-2 italt, koccintottunk a sikeres vizsgámra, (a darts-ot hanyagoltuk :D), viszont volt élő country zene, és rengeteget beszélgettünk, a srácok is meséltek az ő utazásaikról, előkerültek mindenféle fókás, mosómedvés és egyéb vadállatos kalandok, úti tervek, meg persze az, hogy ki mi szeretne lenni, ha majd nagy lesz :))

4. nap

A keddi nap már inkább csak egy fél nap volt, amiből én a reggeli megőrülést a gyerekekkel ismét átaludtam, és kb. 10 körül keltem, összepakoltam a táskám, megreggeliztünk Esztivel, készítettem útravalót, aztán még volt egy kis időnk dumcsizni, elmentünk a kicsiért az oviba és onnan már egyenesen autóztunk a Baltimore-i busz állomásra. HÓVIHARBAN. Igen, mert hogy március 25-én, még úgy érezte nem volt elég, és pont az 5 órás buszozás napján úgy döntött az ég, hogy leszakad. :D Mindenesetre ez nem szeghette kedvemet, hiszen New York felé tartottam, egy 1 $-os buszjeggyel a kezemben (amit még az amerikai srácok sem hittek el, hogy ilyen létezik, hiszen annyiból még Annapolis egyik végéből a másikig sem visz el a busz :D)

Na de a buszozás az már egy külön élmény, és New York kezdetei, a tavaszi szünet első felvonás itt ér véget. :)
Én azt mondom, hogy először is iszonyatosan örülök, hogy személyesen is megismerhettem végre Esztit, biztos vagyok benne, hogy fogunk mi még találkozni (amikor ideig-óráig éppen mindketten Magyarországon tartózkodunk:D). Másrészt nagyon tetszett Baltimore, Annapolis, tetszett Washington is, és ha nem is lett top listás desztináció, ahol eddig jártam, azért akkor is azt mondom, hogy az USA fővárosa, a Fehér Ház és a többi "must-see" kategória, és örülök, hogy itt is jártam :))

A kulturális sokk elemei II. (evés, ivás, háztartás, és a többi)

Nagy szerencse, hogy ez a bejegyzés még a múltkorival egy időben elkészült, csak kettéosztottam. Nem gondoltam volna, hogy au pair-ként ez lehetséges, de olyan elfoglalt vagyok és annyi mindenre kell időt szánnom, hogy azt sem tudom hol áll a fejem. A nyakamon a TOEFL, amire a sok váratlan iskolai szünetnap miatt nem tudtam olyan ütemben készülni, ahogy elterveztem. Ott van a tavaszi szünetes utam, aminek a szervezése még sehogy sem áll. És közeleg a hazaérkezésem is, ami szintén jár némi tervezni valóval és izgalommal, de arra meg még kevesebb időm volt gondolni. Az "azt sem tudom mibe kapjak" tipikus esete áll fent, enyhe idegrohammal ha hozzám szólnak, vagy püttyög a telefonom és jön egy sms, e-mail, akármi. Levelek állnak megválaszolatlanul, skype-randik vannak gyalázatosan tologatva és a könyvtár teljes TOEFL könyvkészletét felhalmoztam az asztalomon. Annak a hajtásnak szerencsére jövőhéten vége lesz, és aztán megírom az élménybeszámolós bejegyzést is, addig is most szerencsére csak posztolnom kell a kulturális sokkhatás taglalásának 2. részét a hétköznapi elemekkel...

Nyilvános illemhelyek

Na hát ezt a témát ezen a listán nem lehet elkerülni, akármilyen viccesnek is tűnik. Minden nőtársam tudja, hogy az illemhelyek jelenléte, tisztasága kritikus eleme az életünknek, ha pedig még wc papír, szappan és papír kéztörlő is van, akkor egyenesen boldoggá vagyunk téve. Na most otthon én ahhoz voltam hozzászokva, hogy már annak is örültem, ha az igény felmeréséhez képest mondjuk 1 órán belül találtam alkalmas intézményt. Esetenként, pedig ugye már az sem érdekel minket, ha fizetni kell érte.

Na most az USA-ban az van, hogy MINDENHOL van nyilvános wc. Mindenhol. Egyszerűen nem tudott még úgy utolérni a szükség, hogy ne találjak azonnal mosdót. Nincs ám az, hogy "jajj nem iszom meg a fél palack vízemet, mert aztán kereshetek mosdót". Minden turista látványosság körül, parkokban, nyilvános foci- vagy kosárpályák mellett, turistaösvényeken, szabad strandokon, nemzeti parkok közepén, mindenhol van tiszta, igényes, felszerelt INGYENES mosdó. WC papírral, szappannal, papírtörlővel. És ez valami fantasztikusan felszabadító :D A Golden Gate hídnál, a Gran Canyonnál, a Csendes-óceán partján, a legelhagyatottabb, legeldugottabb turistaösvényektől kezdve a legzsúfoltabb turistalátványosságokig.

Egyetlen egy botrányos dolog van, amihez nem lehet hozzá szokni, és most ezen nevetni fogtok. A WC-k ajtaja. Mindenhol befelé nyílik. Micsoda hülyeség. Alig tudsz kikecmeregni a fülkéből, főleg, ha a kabátod meg a táskád is az akasztón van. (Mindig van akasztó;)) A másik meg,h hatalmas, legalább 1-1,5 centis rés van az ajtó széleinél, és tisztán látod a mosdókat meg az embereket kint. Szóval valószínűleg ők is tisztán látnak befelé. Oké, nem nyitnak rád, az tuti. Na de akkor is.

Ivókutak

Ez pedig szervesen kapcsolódik a nyilvános WC témakörhöz. Egyszerűen akármerre mész, ahol wc van, ott ivókutak is vannak. Márpedig, amint az kiderült, nyilvános WC mindenhol van :D

Olyan sem fordult elő velem, hogy megszomjaztam és ne botlottam volna ivókútba. Főbb tereken, parkokban, sétálóutcákban, az egyetem folyosóján, a bevásárló központokban, hipermarketekben és még a reptér tranzitban is. Bizony. Mert a csapvíz ingyen van. Az, hogy becsekkolsz még nem azzal jár, hogy vagy szomjan halsz, vagy 500 Ft-os vízet iszol. Kényelmes, nem kell a mosdókagylóba görnyedezni (és garantáltan összevizezni a hajadat, ruhádat, stb.) és a vizes üveget, kulacsot is alá lehet tenni, feltölteni:))

Víz, innivalók, folyadékfogyasztás

És ha már az ivásról beszélünk... Szóval a víz INGYEN van. Akármerre jár az ember, úton-útfélen ivókutakba botlik, ahol csillapíthatja a szomját. Ezen kívül, amit nagyon, nagyon, nagyon szeretek az USA-ban, hogy a csapvíz alap és ingyenes az éttermekben. Megérkezel, asztalt kapsz, kihozzák az étlapot és mindenkinek a pohár vizet. Aztán ha még a mellé innál mást is, felveszik az italrendelést. De a csapvíz jár, és folyamatosan jönnek a pincérek nagy jégkockás, vizes kancsókkal és töltik újra. És ha tegyük fel, nem kérsz semmi üdítőt, és a vacsorádhoz csak vizet iszol, akkor sem néz rád senki csúnyán. Bár az amerikaiak sosem isznak csak vizet. Sokat isznak. Nagyon sokat. És rengeteg, rengeteg cukros üdítőt. (Aztán a 35 fokos hőségekben meg csodálkoznak,hogy minden gyerek fejfájós-rosszullevős, mert dehidratáltak a sok cukros szartól, amit megisznak.) Ott van pl. a mostani apuka, aki ugye doktor. Doktor és úgy issza a kólát, mint én a csapvizet. Mondjuk diétás, és akkor meg is lehet nyugodni, nem?:D

Na de szóval jönnek az üdítők, és az is fantasztikus. Free refill. Mindenhol. Nem csak a mekiben, meg a Subwayben. Az éttermekben is. Mindenhol. Rendelsz egy kólát, és onnantól folyamatosan töltik neked újra. A jó része a dolognak, hogy nem csak kólát lehet kérni, hanem 8979845 féle limonádét, gyümölcslevet, ice teát, szóval lehet jóra használni azt a korlátlan újratöltést.

Bár egyébként összességében is rengeteg folyadékot isznak, nem csak akkor, amikor free refill van. (Mondjuk a fent említett lötyiket isszák, úgyhogy egészségesnek nem mondanám, de tény,h sokat isznak)

Ennek eredménye, hogy a pohártartó, amit életemben nem használtam soha, egy autóban sem, itt olyan fontos hogy nem igaz, minden üléshez tartozik mindkét oldalra 1-1. Egyikbe a kávé, másikba az üdítő ugye.:D

Ami, pedig még ennél is komikusabb, hogy a bevásárló kocsikon is van pohártartó!!! :D Képzeld el, hogy elmész bevásárolni a hétre, ami mondjuk legyen 1 óra, és akkor nagyon sok minden kellett otthonra, meg el is időztél. Hát ki lehet azt bírni egy minimum 4 decis pohár akármi nélkül?!:D Ugye, hogy nem. Ezért minden kisebb és nagyobb bevásárló hely kocsijain ott figyel a pohártartó. Amikor ezen először elszórakoztam, akkor vettem észre, hogy "jééé, hát itt semmilyen bolt ajtaján nincsen 789545896 piktogram, hogy ne egyél, igyál, fagyizzál az üzletben". Aztán elkezdtem tudatosan figyelni, és tényleg nincs. És nem is tilos. Sőt még pohártartót is kapsz, hogy ne zavarjon a vásárlásban a folyamatos zabálás és ivás. Vásárolj, fogyasszál, költsél, hízzál. Hát nem csodálatos?!:D (de legalább tuti van a közelben wc, úgyhogy nem kell aggódnod, ha bevertél egy 4 decis üdcsit meg egy nagy latte-t:D)

Kaja

Ha már emlegettük a kajálást...Na hát mindenki azzal riogatott az orientációs napokon, hogy adjunk magunknak időt, más kultúra, más ételek, meg kell szokni ezt is. Hát nem nehéz:D Minden kaja istenien jól néz ki, gusztusos, illatos, és akármilyen undorítóan egészségtelen, akkor is isteniiiiiii. Hát nekem fél perc gondom nem volt azzal, hogy akármi ne menne le. Aztán rájöttem, hogy bizony van mit megszokni. A mennyiséget, meg a sűrűséget. Hát ezek állandóan esznek. Vagy nassolnak, vagy csipegetnek. Nem is tudom, hogy eljutnak-e addig, hogy megéheznek. És, hogy mekkora adagok, te jóságos ég. Az első hetekben többször is ettem hotelben, étteremben (orientáció, családi welcome, barátokkal ismerkedés) és ott volt a kényszer, hogy hát ezt meg kell enni. Mert én úgy lettem nevelve, hogy annyit szedek ki, amennyire éhes vagyok és amit meg is eszek. És ételt nem dobunk ki. Na hát itt erről fogalmuk sincs. Mindig úgy megpakolják a tányérokat, mintha ilyen 2 fős "szerelem-tálak" lennének. És 1-2 hét után (amíg tisztességesen "mindmegettem") rájöttem, hogy ez így nem fog menni. Itt az ételt kidobják. Aztán hamar elkezdtem eldobozoltatni a maradékaimat az éttermekben. Amiért itt a) nem néznek rád csúnyán, b) akkora adagok maradnak meg, hogy még 2x megvacsorázol belőle, úgyhogy van is értelme:D

Úgyhogy a mennyiséget hamar elkezdtem menedzselni, na de a sűrűséget már annál nehezebb. Mert akárhányszor ettek, mindig hívtak, és hát miért ne ettem volna velük. Ráadásul mindig olyan finomakat esznek, hát hogy lehet ellenállni. És hogy miket is esznek... Nagy meglepetés. Hamburgert sültkrumplival. Éttermekben is. (És egyáltalán nem kell késsel-villával enni. Még olyan helyeken sem, ahol az öledbe teríted a szalvétát vagy mit, mi annak a magyar neve?!:D) Ja meg steak-et. Steak-et minden mennyiségben. Rengeteg krumplival. És California volt ebből a szempontból a legjobb és egyben a legrosszabb. Mert ott nem kell hétvége ahhoz, hogy grillezzünk. Szerintem heti 2-3x ment a barbeque. És minden nap ettünk húst. Minden nap. És imádtam. Undorító:D

Amúgy meg rengeteg félkész, gyorsfagyasztott terméket esznek. Sőt a grillezet húst leszámítva minden más ilyen félkész akármi volt, amitől viszont mindig elfogott a rosszullét, és mindenre az volt az első reakcióm, hogy "na én ebből a szarból tuti nem eszem". Hát aztán elkészültek és olyan jól néztek ki, meg olyan finomak is voltak, hogy ez hamar megtört. Ez Amerika egyik csodája. Jól néz ki, finom, és 20 perc alatt kész a vacsora, a konyha sem lesz háborús körzet, mindenki jól jár. Az egészségedet leszámítva. Az elején akárhányszor rákaptam valami ocsmány gyorsfagyasztott csodára azon gondolkoztam, hogy milyen egészségtelen és undorító, és hogy mennyi adalékanyag meg ízfokozó és hogy ez az oka annak, hogy itt olyan gyakoriak a rákos megbetegedések. (Kb. minden család, akikkel akármilyen formában kapcsolatba kerültem, vagy hallottam róluk megéli a családjában 1-1 közeli hozzátartozó rákós megbetegedését)

Aztán egy idő után rájöttem, hogy nem lehet ezen aggódni. Ha idejössz, akkor ez "suck it up". Ha csak nem valami őrült, hippi, new age, bio családhoz kerülsz, akiknél még a só is organic, akkor esélytelen, hogy normálisan egyél. Egyszerűen itt úgy nem lehet túlélni, hogy azon aggódsz, hogy mit eszel, mert akkor tulajdonképpen minden lenyelt falatot bánnod kellene, meg bele is őrűlne szerintem az ember. Én úgy döntöttem, hogy hálát adok az égnek, hogy 1 évig fogok itt élni, és ilyeneket enni, megpróbálom élvezni, kontroll alatt tartani a dolgot és nem arra gondolni, hogy a "gyorsfagyasztott halált" zabáljuk minden nap. Aztán alig várom, hogy visszatérjek Európába, ahol a rántástól meg a krumplipucolástól kezdve főzünk, és tudjuk mi van a levesben, és a gyümölcsöknek van íze, és nem nyomatják rá mindenre, hogy "organic", hanem árban is minőségben is meg lehet különböztetni a bio termékeket, és ott van a piac intézménye ugyebár, ahol a kendős nénikétől veszem a kézzel szedett epret meg barackot.

(Azt bizalmasan osztom meg, csak hogy érezzétek a dolog súlyát-szó szerint. Szűk 3 hónap alatt szedtem fel 5 kilót. Akikkel beszélgettem au pair-ek, úgy mesélték, hogy 1 év után 10-15-20 kiló pluszokkal mentek haza. Amikor engem egy napon arcon csapott a mérleg + a tükör látványa, elborzadtam és eldöntöttem, hogy ez elfogadhatatlan. Azóta próbálok odafigyelni a kajálásra. Legalábbis a mennyiségre. Meg igyekszem köretként salátát enni, és kevesebbet nassolni meg üdítőzni, amit sosem gondoltam volna, hogy ennyire nehéz. Ebben úgy tűnik semmi önkontrollom nincs:D Plusz bevezettem a heti 5x1,5 óra edzést, aminek 2-3 hónap alatt el is kezdett látszódni az eredménye. Most pedig úgy áll a helyzet, hogy vékonyabban és izmosabban megyek, mint jöttem :D De ez kínkeserves, minden napos munka eredménye. Arról nem beszélve, hogy hazamegyek és szerintem úgy esek neki a normális, házikosztnak, a rakott krumplinak, a prököltnek, a rizseshúsnak, a nokedlinek, palacsintahegyeknek, hogy inkább akkor jön a baj:D)

Kocsi, vezetés

A kulturális sokknak vehemens része hozzászokni az autók méretéhez, a forgalomhoz, a parkoláshoz, az 5 sávos autópályákhoz, és ahhoz hogy mennyire az élet része az autó. Hogy a sarokig is autóval mész, mert mennyivel egyszerűbb, és a hétköznapokban teljesen megszűnik a sétálás. Ha nem szeretnék ennyire sétálni, és nem lenne a mániám, hogy minden várost elejétől a végéig bejárok gyalog, akkor szerintem egyáltalán nem is sétáltam volna 1 teljes évig. És amúgy meg olyan jó, olyan kényelmes. Hogy az ember csak bepattan és ott van. És van drive thru mindenből kaja, kávé, bankautomata, DVD kölcsönző ki se kell szállni, fel se kell öltözni rendesen, csak beszállsz, kiszállsz, vissza, haza. Hányszor szaladtam be a pizsi nacimban ide-oda Californiában, mit számít, csak 2 percre szállok ki. Nemtudom mi lesz velem autó nélkül. Na de mivel a vezetésről írtam külön egy szép nagyot, ezért ezt csak meg akartam említeni.

Rádió

A kocsiról még annyi jut eszembe, hogy a rádió. Na hát ha otthon unjuk, hogy jajj ez a szám 2 órával ezelőtt volt, akkor ami itt megy, az botrány. Mindig vannak bizonyos előadók, akikből egyszerűen sosem elég, ezért tulajdonképpen folyamatosan ömlenek a rádióból (Macklemore, Bruno Mars, Katy Perry, etc.) Emlékszem, amikor megjöttem, akkor volt a "Can't hold us" befutó sláger. Ha egy nap 3-4x szálltam be a kocsiba és indultam valahova akkor 3-4x hallottam szinte 5 percen belül. Amibe viszont nem gondoltam bele, nemrég esett meg velem, hogy az egyik legjobb barátnőm mutatott egy számot, hogy úú, ezt a hétvégén mutatta egy ismerőse és ez az új party zene. Kíváncsian megnyitom, hogy aztán konstatáljam, hogy ezt a számot, mi már 2 hónappal ezelőtt kezdtük el itt kint megunni :D És leéltem itt 10 hónapot mielőtt ez beütött volna nekem. Hogy amiket én itt kint hallgatok a fele el sem jut, vagy majd csak 1-2-3 hónap múlva lesz sláger otthon. Pedig a mai internet világában nem is értem hogy van ez. Ugyanez a filmekkel egyébként. (jó nem az olyan nagypremieres dolgokkal mint a Hunger games, de szintén nemrég láttam egy filmet, ami otthon 3 héttel később premierezik majd) Ehhez is furcsa lesz visszaszokni.

Az amerikai rádió egyébként meg tökéletesen tükrözi azt a kis egyszerű, butuska klísét, ahogy a fejünkben élnek az amerikaiak. Olyan gyökér, szájbarágós, idegesítő reklámok vannak, hogy néha kitépnéd a műszerfalból a rádiót:D Az összes bemondó emberke nyomatja hogy "don't text and drive", "don't drink and drive" meg az összes maszlag, amit szeretnek skandálni, aztán leszarni. Egyszer hallottam egy interjút valami atlétával, aki éppen akkor vallott színt a melegségéről, és a 2 csaj a studióban meg volt őrülve és nem győzték egymást túl affektálni, hogy "thaaaaat is sooo cuteeeeee" meg "goooood for him" és 20 percig ez volt a téma. (Off topic, de itt ez a meleg jogok aktivizmus is fel van fújva szerintem. Akármilyen szexuális beállítottságod van, állást kell foglalni, mert az trendi, és ha nem beszélsz róla napi 1x szenvedélyesen, akkor érzéketlen vagy. Felőlem aztán csinálják, legyenek boldogok, és nem támogatom azt sem amikor valaki fúj rájuk, meg azt sem amikor valaki hetero létére úgy harcol a melegjogokért, mint az életéért. Most komolyan...mind your business man.)

Aztán van egy másik visszatérő reklám, ami sosem tudom mit reklámoz, mert olyan idegesítő, hogy mindig elkapcsolok egy "crazy b*tch" kommentárral, így szól:

-Let's play a game..

-yeah, let's play a "break into my boyfriend's cellphone so I can know if he's cheating on me.."

(mivaaaan?még adjál nekik ötleteket, mintha nem lennének így is elég őrültek a nők itt :D)

És végül a kedvencem a #hashtag. Minden mennyiségben. És beszélnek, és halálkomolyan a szavak előtt mondják, hogy hashtag. Na olyankor meg az éppen beszélőt tudnám kikapni a studióból az autórádión keresztül. :D

Háztartás

Na és akkor a háztartás, amivel még meggyűlik az ember baja. Hogy másféle villanykapcsolók, kilincsek vannak. Hogy 10 perc volt, mire rájöttem, hogy hogyan kell kinyitni a szobám ablakát. Hogy fogalmam sincs, hogy csinálják, de akárhány fürdőben fordultam meg, mindenhol más féle csapok vannak, és némelyik olyan nyakatekert, hogy nevetsz, hogy ilyen nincs, de nem tudod kinyitni a csapot. Nyomi kell és tekerni, húzni és tekerni, ilyen fokozatos, és a többi. Aztán valami érthetetlen okból kifolyólag a zuhanyrózsa feje rögzítve van a falon és nincs olyan levehető kis "slagos" rész és annak a végén a fej. Nem, minden egyes házban, hotelben, mindenhol ömlik rád fentről a víz, és a 2perces tusolás is, akarva akaratlanul, de egy fél hajmosással jár, minden nap. Hogy soha, sehol nincsen wc kefe. Én nem értem, hogy nem hiányzik az életükből. Vagyis sajnos értem, de szomorú.

Furcsa, de jó dolog, hogy a szobákban gardrgóbok vannak beépítve és nem pakolják tele szekrényekkel. Ez tetszik nagyon. A helykihasználás meg a feeling miatt is:)

Aztán ott van a techinka. A TV, a DVD lejátszó, az XBox és csak úgy maga a TV menüje a rögzítések, és lekérhető filmek kavalkádja, a minimum 2 távirányító, és a felismerés, hogy vagy öregszel vagy igazából nem vagy a technika embere. Itt legalábbis nem :D

És a legborzasztóbb dolog a légkondi. Éjjel-nappal, télen-nyáron, -100 fokon. Én nem tudom, hogy honnan ered és mi az oka annak, hogy nem bírnak élni nélküle. Amikor 35 fok van kint, mondjuk megérteném, hogy be legyen állítva egy kellemes 25 fokra. De az, hogy gyönyörűszép nyár van, és melegítőben ülök a házban, a kocsiban is kifagyasztanak, éjjel-nappal az hihetetlen. Az, hogy amikor már csak kellemes 20-25 fok van kint és még mindig megy, azt fel sem bírom fogni. Az meg, hogy télvíz idején néha bekapcsolják 22 fokon, az meg botrány. És a boltokban, plázákban, mozikban, mindenhol, úgy utálom, hogy folyton szétvagyok fagyasztva, arról már nem is beszélve, hogy mennyire nem környezetkímélő.

Néha azon gondolkozom, hogy a sok szar miatt van, amit megesznek. És attól jobban izzadnak, meg rosszabb a közérzetük, egyfajta belülről rohadásként képzelem el (már elnézést a gusztustalan képért) és ezért folyamatosan hűteniük kell magukat, hogy ne legyen szaguk. Mint a mekis kaja :D De egyszerűen más magyarázatot nem tudok elképzelni arra, hogy kivétel nélkül minden amerikai jól érzi magát a tüdőfagyasztó klímával. Márpedig jól érzik magukat, a saját maguk választása, hogy Északi Sarkot csinálnak a házaikból.:D

A többi dologhoz viszont, ami a kényelmet szolgálja egyébként elég könnyű hozzászokni, a takarítónő Consuela-kkal és a kertész Pedrókkal egyetemben :D

És ezzel az össze-vissza listám végére is értem, biztos volt amúgy még száz apró dolog, amit a nagy újdonság hullámokban fel sem írtam.:)

Apró fun fact a végére, hogy én egyáltalán nem találkoztam azzal a youtube videókban összeszedett "öö..miii..Hungary..az egy ország?!" mentalitással. Éppen ellenkezőleg. Az érkezésemtől kezdve a mai napig a legvéletlenszerűbb emberek kérdezik meg honnan jöttem és vágják rá, hogy a férjük, feleségük, anyjuk, apjuk, szobatársuk magyar. Megérkeztem New York-ba, a városnézős idegenvezetőnk szobatársa nem hogy magyar volt, de még névrokonok is voltunk :) A New York-San Francisco járaton az au pair-es pólóinkat látván szóba elegyedtek velünk az utaskísérők, és mit ad isten, az egyikőjük férje magyar. Ahol most lakom az utcánkban az egyik anyuka, akivel jóban vagyok félig magyar, apai ágon (bár egy szót sem beszél). Miami-utazási irodai ügynök, folyékonyan beszél magyarul. A kedvencem Las Vegas volt. A Club Marquee managere volt az, aki VIP asztalhoz kísért minket, odáig sem jutottunk, hogy "honnan jön ennyi csinos lány", és már kiderült, hogy Jozefnek hívják, félig (vagy negyedvér) magyar, és még törte is egy picit:) Majd ezekután a lengén öltözött, "privát" pincér-táncoslányunkkal is beszélgettünk, akinek meg az apukája legnagyobb világi spanja valami magyar pasas. De akadtak olyanok is szép számmal, akiknek mondjuk rokonuk nem is, de barátjuk, haverjuk, akárkijük magyar volt, vagy tanultak Magyarországon, vagy voltak Budapesten ( a Goulash, a goulash az mindenkinek megvan:D) Szóval az emberek tudják hogy Magyarország egy ország, még azt is, hogy Európában, és sokszor azt is tudták, hogy Budapest a fővárosa.:))) Én pedig ami tőlem tellett megtettem a promotálás terén, és mindenkit meggyőztem, hogy Budapest a legszebb európai főváros :)

A kulturális sokk elemei I. (pénzügyek, shoppingolás, customer service, social life, nyelvtanulás)

Nagyjából a megérkezésem napjától kezdtem azt a hagyományt, hogy felírtam 1-1 rövidebb gondolatot, 1-1 szokatlan dolgot, tevékenységet, jelenséget, ami újonnan érkezőként, úgynevezett kulturális sokk-ként ért. Mivel így télvíz idején kevesebb dolog történik és amúgy is szerettem volna időnként érdekességekről is írni, úgy döntöttem, hogy vicces lenne így a vége felé visszatekinteni, hogy mik értek újdonságként az elején. Úgyhogy következzen egy kicsit összeszedetlenebb, csapongó lista arról, hogy mikhez is kell az embernek hozzá szoknia az "Újvilágban".:)

Pénz

Na szóval a zöldhasúval nem olyan egyszerű boldogulni (a kezdetekben:)) Papírpénzből van 1,5,10,20,50,100 $ érmékből meg 1 centesek, 5 centesek, 10 centesek (de nem így hívják, hanem "dime"-nak), 25 centesek (amit meg nem így hívnak, hanem "quarter"-nek, nehogy boldogulj:D). Az érméket szerencsére sikerült különböző méretekben legyártani, de a papírpénzből az összes egy méret, egy szín, egy design (oké, az hogy melyik címleten ki van, az változik, de azt nézegesse az fizetéskor, aki nagyon ráér :D)

Na szóval semmi nem különbözteti meg őket egymástól, és sokszor kezdődnek ugyanazzal a számmal (1,5) és nem egyszer fordul elő az emberrel, hogy kiad a kezéből 10$-t, amire azt hiszi, hogy csak 1 volt, és fordítva. Én mondjuk annál az 1-2 alkalomnál ami előfordult, észbe kaptam. De többször volt, hogy a helyiek kérdeztek vissza tőlem fizetéskor, hogy mit adott vissza 1-est vagy 10-est :D És az a sok apró...na hát az igazán borzasztó, amikor valami 4,75 $-be került..na azt minek? Azonkívül, hogy ne tudjam becipzározni a pénztárcámat?!:D

Szóval a cash egy kicsit bosszantó, és őszintén meg vagyok lepődve, hogy pont itt nincs valami változatosabb, egyértelműbb rendszer, amikor itt minden más jó szájbarágósra, hülyékre van szabva:D A világ összes más valutája megkülönbözteti a címleteket színben és méretben, és nem ok nélkül, na:D

Aztán amikor az ember beleszokik a hétköznapokba (és megnyitja a bankszámláját) jön a veszedelem. Egyszerűen itt még a sarki kisboltban is lehet kártyával fizetni, pizzafutárnak, taxisnak, bódésnak, vásári forralt bor árusnak, mindenkinek. Szóval az ember elkezd kártyával fizetni. Ráadásul itt úgy van, hogy mondjuk bevásárolsz a hipermarket-ben, és amíg még a vonalkódokat húzogatja a pénztáros már mondja, hogy húzhatod a kártyát, ütheted a pin-kódot. Megteszed, ő meg még mindig püttyöget, neked kiírja, hogy tranzakció kész, és aztán jön a vége. Előbb húzód le a kártyát, mint hogy jön a vége. Ugyanez étteremben. Kihozzák a számlát a kemény fedelesben, beleteszed a bankkártyát, elviszik, lehúzzák, majd visszahozzák a számlát, amin ott van, hogy végösszeg, borravaló, és így a totál. Na most a kártyát már lehúzta, honnan tudja, mennyi borravalót fogok hagyni? Én ezt őszintén bevallom, még a mai napig nem értem, hogy hogy működik. Mindig követem az online banking-ban és pár nappal később le van húzva az, amennyit kellet.

Aztán a bankkártyával fizetés másik velejárója, hogy elkezded csak sutty lehúzni itt, lehúzni ott, nem is nézed, hol mennyit fizetsz. Emlékszem én mindig úgy vásároltam, hogy már előre tudtam, hogy kb. mennyit fogok fizetni, és már a fizetés pillanatában, amikor leszámoltam a készpénzt tudtam, h jó vagyok-e, vagy elkapattam magam :D Itt meg gondolkodás nélkül még nem is tudod mi a végösszeg, már le is húztad a kártyád és aztán mondjuk a hét vége fele esik le, hogy jéé, már ennyit költöttem.

Aztán a másik kellemetlenség a "tip" meg a "tax". (borravaló, adó). Amerikában nem csak kedves meg jófej dolog, ha tip-elsz, hanem úgymond alap. Itt úgy átvenni a pizzát, vagy kiszállni a taxiból, hogy nem adtál borravalót szinte elképzelhetetlen. És akkor most jön az, hogy de hát én turista vagyok nem tudom, nem értem, blablabal. Na nehogy azt hidd. Ki van írva mindenhol, sőt sokszor mondják is, hogy "40 $ lesz, és a borravalót megköszönöm". :D Tip-peled a pincért, a pizzafutárt, a taxisofőrt, az idegenvezetőt, a hajóskirándulás legénységet, a recepcióst, a fodrászt, és itt döbben rá az ember, hogy mennyi mindenkit kellene amúgy busásan borravalózni otthon. Merthogy 15% a minimum, úgymond elvárt, és ha elégedett vagy akkor inkább a 20% a bevett, ami RENGETEG szerintem. Arról már nem is beszélve, hogy sosem tud az ember tervezni a költségekkel. Megtervezed az utazást, hogy na ennyit költesz kajára, az az 1 napos kirándulás meg ennyi meg annyi. Ahha, éttermenként +15%, kirándulásonként +15-20%. Nagyon bosszantó.

Ugyanez az adóval. Az USA-ban az árak nem tartalmazzák soha az ÁFA-t és egyéb akármilyen taxes-t, legyen szó élelmiszerboltról, ruhákról, szállodáról, taxiról. És amikor megnyugtatod magad, hogy jajj ez a nadrág csak 20$ simán megvehetem, hát nem annyi lesz. Meg jajj az szállás csak 300$/7 éjszaka, milyen jó...hát meg még dobjál rá kb. 30$-t. És amikor mondjuk csak beszaladsz a boltba 10$-al, és a tax miatt nem jössz ki. Hát ez is bosszantó.

Bankügyek

Ha már a pénzről beszéltünk, akkor a bankolás is érdekes élmény volt itt kint. Bemész akármelyik bankba, és az egy dolog, hogy ott vannak a biztonsági őrök, de van mindenhol egy nagyon kedves öltönyös ember, aki már rohan feléd, hogy hogy vagy, és miben lehet a segítségedre ezen a szép napon. És elmondod és már hoz-visz, szerez neked ügyintézőt, akit beavat, hogy mi van, nem neked kell mégegyszer koptatnod a szádat:D Ez egyrészt elképesztő, mert az ember már kiemelt ügyfélnek érzi magát, másrészt mennyivel jobb elmondani mi a hasfájásod, aztán majd ők kitalálják, hogy ez milyen akció és ki csinálja. Nem pedig te próbálod kisilabizálni az érintő képernyős akármin, hogy na vajon a te problémád hova tartozik, aztán vársz 20 percet, mire kiderül, hogy az az ügyintéző azt meg sem tudja csinálni neked, új sorszám. Na hát itt még egyszer nem vártam 1 percet sem kiszolgálásra, és mindig egyből el lett intézve, amit akartam.

A másik nagyon jó, hogy számlanyitáskor is, meg akármi változáskor kapsz mindig tájékoztatót konyhanyelven, hogy mi, miért, mikor történik. Nem úgy mint otthon, amikor összetűznek neked egy 20 oldalas paksamétát, hogy na ez van. Persze megkapod azt is, mert ha nem kapnád, akkor mindenki perelné őket naponta. De kapsz egy pár oldalas, összeszedett, jól elrendezett, színes kis prospektust, amiben le van írva minden, ami egy egyszerű, magánszámla tulajdonosnak kellhet.

Aztán ott van az online banking, ami otthon is terjed, de itt elképesztő. A kimutatásaimat is ott kapom, utalni többször utaltam (amerikai számlára) úgy, hogy megadtam a számlatulajdonos telefonszámlát, beazonosították és meg is voltunk. Nem ám kitölteni egy csomó sort, név, cím, számlaszám meg még kitudja mi, amit félre lehet gépelni. Név, telefonszám, utalás. És egyből meg is érkezik. Ráadásul ingyen. A készpénzfelvétel saját banktól korlátlan mennyiségben ingyenes (nem havi 2!:D), akár ATM, akár a kasszában. Utalás is ingyen.

A telefonomra kb. 1 hónapon belül felkerült a Bank of America application amivel mindent tudok intézni, utalás, kimutatás, de az igazán szépséges, hogy meg fogom a telefonom, lefényképezem a heti fizetési csekkemet elölről, hátulról, feltöltöm a "deposit" mappába és rákerül a számlámra a pénz. Még csak ki sem kell a házból mozdulnom, hogy ott legyen a pénzem a számlámon. Ha meg még is kimozdulok, akkor az ATM is beolvassa a fizetési csekkeket és rárakja a számládra. Ráadásul itt van ugye "drive-thru" banking, úgyhogy ki se kell szállni a kocsiból. Nehogy meg kelljen mozdítani ugye azokat a sonkákat :D

Szóval az ügyfél az első. És pl. bekerülsz az ügyféladatbázisba is, és időnként hívnak, hogy elégedett vagy-e, meg hogy nem szeretnél-e hitelkártyát inkább (soha, semmilyen körülmények között NE szeressél :D), és megkérdezik, hogy hívhatnak-e ilyenekkel, vagy zavar. És egyetlen egyszer megkéred őket, hogy nem szeretnéd, és soha többet nem hívnak marketing célból. Nehogy aztán elégedetlen legyél még a végén, ugye. Egyszerűen csodálatos.

Shoppingolás

És ha már ennyit meséltem a pénzről, és hogy hogyan szórja az ember, akkor kicsit nézzük a shoppingolást. Hogy mi is szabadul el itt.

Én otthon utáltam vásárolni. Mert az összes bolt el volt árasztva ilyen egy kaptafa, líg-lóg, hippi cuccokkal, amiken mind át kellett mennem, hogy találjak valami nekem valót, amitől meg hamar elment a kedvem. Ráadásul sosem találtam semmit a méretemben, se cipőben, se ruhában, és annál rosszabb meg nincsen, amikor megtalálod a tökéletes darabot és nincs a méretedben. Hát itt mindez megváltozott, itt a felnőtt női méret 0-val kezdődik, ami bevallom őszintén a 4 évvel ezelőtti önmagamra is kicsi lett volna, de azért jó tudni, hogy ott a lehetőség. A cipőméretek pedig egyszerűen megváltoztatták az életemet. Egyáltalán nem bonyolult itt úgy számozzák, hogy 5-ös (35), 6-os (36) és így tovább egészen 10-ig (40) kb. Na most lehet mosolyogni, de nekem rengeteg 36-os cipő volt éppenhogy egy picit nagy, de a 35-ös meg nyomott, úgyhogy a mindenféle talpbetétek hamar a barátaim lettek. Na de az USA.. hát mennyire gyönyörű, hogy ott vannak a felesek :D És akármilyen cipőboltba megyek be, külön szekció az 5,5, ami tökéletesen az én lábim. Hát nem is mondom hány cipőt szereztem be, kb. fél év alatt... (2 saru, 2 magassarkú, 2 topán-balerina, 2 csizma :D)

Aztán alapjáraton van az, hogy olcsóbb minden. A minőség olcsóbb. Na persze nem a designer márkákra gondolok. Hanem a minőségi, normális ruhákra. Nagy márka ugye a Forever 21 itt, ami csodálatos. De fel tudnék sorolni 5-6 boltot, ami otthon nincsen, és fantasztikus ruhák vannak, abszolút normális áron. Nyári toppok ilyen 10$ körül mozognak, pulcsik 15-20$, ruhák 20-25$, nadrágok 20-40$. (Ezek mind hétköznapi, normális boltok akármelyik plázában, de mondjuk egy Abercrombie farmer sem sokkal vészesebb, 60$ körül mozog) Na de ki vásárol a plázákban, ugye??:D Amikor itt van nekünk a hihetetlen T.J.Maxx, Marshalls, Ross és Nordstorm rack, ahol ugyanazokat a márkákat lehet 50% meg 70%-al olcsóbban megvenni. Az eBay-ről már nem is beszélve, ami maga a csoda. A boltokba az ember csak azért jár, hogy felpróbáljon mindent, aztán megvegye az eBay-en,  fele annyiért :D

Arról már nem is beszélve, hogy örök érvényű szabály, hogy egész évben, folyamatosan, mindig van leértékelés. (iskolakezdő, Black Friday, Chirstmas Sales, karácsony utáni, valentines day, presidence day, húsvét, nyár, semi-anual, 4th of July, amit el lehet képzelni)...Emlékszem, amikor megjöttem és az első leértékelésnél elkezdtem shoppingolni, mint egy őrült, merthogy leértékelés van. Hát nem kell megőrülni, majdnem minden 2. hétre jut egy. (a T.J.Maxx-ben meg ugye folyton az van :D)

És azt hiszem, hogy ez az USA egy másik csodája és ezért van itt ez a fogyasztói társadalom, meg felvásárlási kényszer. Mert leírhatatlan érzés az, amikor az ember elképesztő márkákat szerez be elérhető áron, és a celtik és táblák emlékeztetnek, hogy most féláron vetted meg, na ennyit spóroltál. Hát nem fantasztikus?! Úgy spórolsz, hogy költesz. Ráadásul jó minőségű dolgokra költesz.

Az eddigi legeslegkedvencebb "deal"-em, amikor egy 400$-os (kb. 90 000 Ft) The North Face kabátot (álmaim téli kabátját) 200$-ért vettem meg a Nordstorm Rack-ben. Aztán amikor a Bearpaw (uggs-hoz hasonló mamuszcsizma, csak az azután következő márka a sorban:)) téli csizmámat 80$ (18 000 Ft) helyett 50$-ért (kb. 11 000 Ft) vettem meg az eBayről. De itt kint vettem pl. fényképezőt is, egy közepes kategóriában, otthon 45-50 000 Ft között mozgott ez a modell (kiváncsiságból rákerestem pár helyen), itt kb. 32 000 Ft-ért vettem meg. Aztán ott van a "Groupon" nevű honlap, ami olyan, mint a Kuponvilág, BónuszBrigád ilyenek, és elképesztő akciók vannak. Így vitorláztam például fél áron a San Francisco Bay-ben, és voltam féláron delfinezni itt Chicagoban, a Shedd Aquariumban. Múlthónapban pedig 25$-ból úsztam meg egy 70-80$-os hajvágást. Szóval az, hogy az ember milyen deal-eket szed össze magának, csak az időn múlik, amit a vadászatra szán, de a határ a csillagos ég, és ez addiktív :)

Ügyfélorientáltság, kiszolgálás

Ez pedig a másik elem, ami hozzájárul ahhoz, hogy mindenki shop-aholic. A kiszolgálás. Bár az utóbbi időben otthon is észrevettem némi fejlődést, és egyre több boltban lett rászólva az alkalmazottakra, hogy hangosan köszönni kell a betérőknek, és félre tenni a laptopodat, amíg vásárló van a színtéren:D Hát itt ez az alap, de az, hogy segítenek, ajánlanak, méretet vadásznak, és még mindeközben beszélgettek is, érdeklődőek is..hát ez óriási különbség. És a próbafülkéknél tartozkódó eladónak nem annyi a dolga, hogy az otthagyott ruhákat összerendezi, megkérdezi,h állsz, ha nem jó, hoz neked másik méretet, fazon, színt (hogy ne kelljen felöltöznöd, kimenned, újra sorba állnod és újra kezdened az egészet). Ráadásul értik is a dolgukat. A Victoria's Secret meg méltó a hírnevéhez. El is kérik 1-1 szép fehérnemű árát (de vannak olyan sales-ek, hogy azért sikerült az au pair fizetésből is beszerezni már ezt-azt:)), na de az, hogy belépsz, és ketten-hárman segítenek, elmondod mit akarsz és ők meg tudják mi kell neked, lemérnek, ajánlanak, aztán még szetteket is összeállítanak neked, hát valami fantasztikus. Öröm ott költeni a pénzt :D

De az ügyfélorientáltság elmondható mindenre, nem csak a vásárlásra, de a bankokra, gyógyszertárakra, hipermarketekre, akármerre, ahol embereket szolgálnak ki. (és ezért én őszintén irigylem őket. Én tuti nem bírnék ennyire életvidám és kedves lenni ha naphosszat a kasszát nyomogatnám egy tesco kategóriás hipermarketben). Itt meg akármikor akárkitől kérdezek valamit, segít, megmutatja, ajánl jobbat. Emlékszem, amikor a Target-ben vásároltam (olyan, mint a walmart, csak jobb kategória, de ugyanúgy élelmiszertől, bútorokon át, ruhákig, sminkcuccokig, minden van), nézelődtem a sminkcuccok között. És volt a sminkrészlegen egy olyan csajszi, aki életem leghasznosabb tanácsait adta, és olyan tökéletes alapozót mutatott, amit ott helyben megvásároltam, meg még hozzá púdert is, előbb-utóbb kellett volna, de így sokkal inkább könnyű volt a döntés és soha nem volt ilyen tökéletes a sminkem:D

Alapvetően a kiszolgálás mindenhol személyreszabott, kedves, gyors, úgy jó, ahogy van. Emlékszem egyszer 3 percet kellett várnom a bankban amíg átmentek valami adatok és el tudtunk indítani egy tranzakciót és nem győztek bocsánatot kérni:D

A buszsofőrök a másik kedvenc példám. Mindig minenkinek segítenek. Felszállsz, elmondod hova szeretnél eljutni, és megmondják hol kell leszállni. Még sosem tévedtem el, pedig tömegközlekedtem San Francisco-ban, Los Angelesben, Chicago-ban, Miami-ban, vad idegen helyeken. És kivétel nélkül, mindig segítettek a buszvezetők, készségesen. Emlékszem egyszer egyedül mentem valahova, és a buszsofőr bemondta, hogy "xy turistalátványossághoz itt kell leszállnia a hölgynek" :D Volt, hogy sokan mentünk valahova, leültünk hátul a buszon, és a sofőr megkérte az első üléseken ülőket, hogy valaki jöjjön hátra és szóljon nekünk, hogy le kell szállnunk. És addig ott állt a megállóban, nyitott ajtókkal és várt. Ilyet otthon mikor csinálnának?

Szóval van itt ez az általános kedvesség, és a mentalitás, hogy a te problémádat a sajátjukként kezelik, és minden áron meg akarják veled oldani. Egyszer előfordult velem és egy barátnőmmel már a hidegebb időben, hogy lemerült az autója aksija a pláza parkolójában, természetesen szakadó esőben. Leparkolt mellettünk egy idős bácsi, elmondtuk mivan, mondta, hogy neki nincs bika kábele, de menjünk be vele a plázába, majd ott segítenek. Hát én nem láttam, h az hogyan is nézne ki, de bementünk. Ő odament az első biztonsági őrhöz, elmondta neki a gondunkat, és 2 perc walkie-talkie-zás után jött velünk egy biztonsági őr, ilyen kisteljesítményű mobil akármivel, és bebikázta az autót :D Nem hittem el, hogy ennyire érdekli őket, hogy ennyire segítőkészek.

Aztán ott vannak az éttermek, ahol nem kell 20 percet várni arra, hogy felvegyék a rendelésedet, meg hogy rátok nézzen valaki, hogy rendelhess extra salátát. Éppen ellenkezőleg kiszolgálnak, hoznak mindent, utántöltik az italokat, és minden szakasz közben/után megkérdezik, hogy minden rendben, kell-e valami, elégedettek vagyunk-e. Az elején ezt pl. tök idegesítőnek találtam, hogy "ember, hagyjál már enni":D Aztán teljesen hozzászoktam, és igazából tényleg jó, hogy odafigyelnek, és teljesítenek minden kérést: enélkül vagy ahelyett kéred, több szósz, kevesebb akármi, extra ez, natúr az, még egy saláta, felezni egy fogást, akármit..nem tudsz olyan kérni, amit szájhúzással teljesítenének, és ehhez nagyon könnyű hozzászokni :)

Ismerkedés, szociális kapcsolatok

Bár ennek a fele lehet, hogy nem csak magával az USA-experience-el jár, hanem magával az utazással, és a nemzetköziesedéssel, ami az au pair élet alappillére, de valahogy akkor is itt változott meg az ismerkedés kultúrám, és ismerkedés alatt, én tényleg emberek megismerését értem, nem pedig randizást.

Egyrészt nagyon könnyű ismerkedni, mindenki mosolygós, közvetlen, sőt kifejezetten szóba elegyedős típus. Nem tudsz egy rendelés leadni, egy fizetést megejteni, vagy egy gym-tagságos papírt kitölteni és beadni, hogy ne kezdjetek el dumálni, és derüljön ki, hogy ki honnan van, mit csinál, és jajj, hát neki az anyja/apja/férje/felesége/szobatársa magyar. Vársz valahol, ülsz a buszon, egyedül eszel a subway-ben, kérsz egy kávét a Starbucksban, tekersz a biciklin a gym-ben és az emberek hozzádszólnak, érdeklődnek, beszélgetést kezdeményeznek.

Az elején nekem ez nagyon furcsa, meg kényelmetlen volt. Sőt majdhogynem rossz néven vettem, hogy most miért jött ide, vagy miért kérdezget egy vadidegen. Aztán nem hogy megszoktam, de ezt pl. egyenesen szeretem Amerikában. Hogy ha látsz valami vicceset az utcán, akárhol, akkor az emberek összenevetnek, elkezdenek beszélgetni, stb. Nem félnek és nem idegenek a kapcsolatteremtéstől. És ez nagyon, nagyon jó.

Aztán a megszokás még továbbgyűrűzött, és egy idő után észrevettem magamon, hogy gátlástalanul rávigyorgok, beszélgetést kezdeményezek vadidegenekkel, oda megyek nénikékhez, hogy úristen, de gyönyörű kutyája van, és megsimogathatom-e. És az, hogy erre mosolyogva azt mondják, hogy persze, és elkezd kérdezgetni,h van-e kutyám, aztán az akcentusból el jutunk odáig, hogy honnan jöttem, és nahát, de érdekes,nem is hallott erről a programról...na, ez valami elképesztő.

Az USA és az utazós életmód keveréke az, hogy vadidegenekhez mész oda, kezdetek el dumálni, vad idegenekkel elutazol, vagy ott helyben összeismerkedsz, várost nézel, bulizol és ez teljesen rendben van. Miami-ban pl. majdnem minden este csapódott hozzánk így 1-1 lány, aki egyedül utazott, odajött hozzánk, dumálunk 5 percet, aztán egész éjjel együtt táncoltunk.

Az mondjuk az au pair-kedés vele járója, hogy körbe vagy véve au pair-ekkel, akik hozzád hasonló cipőben járnak, hasonló beosztásban dolgoznak, és sokat akarnak utazni, szórakozni, így mindig van 10-15 ember a közvetlen környezetedből, akikből leszűrhetsz egy jó társaságot magadnak.

Azt is szeretem, hogy a barátságnak egy új, kötetlenebb formáját ismertem itt meg. Itt gyakori az, hogy nincsenek igazán közeli, mély barátságok, viszont van egy rakás jó haverod, akikből mindig van társaság, mindig van kivel lógni, nyugodtan elhívhatsz programokra olyanokat, akiket alig ismersz, de viccesek, nincs benne semmi fura. Illetve kötetlen a dolog, azzal lógsz, akivel épp kedved van, vagy aki adott tevékenységre jobban kapható, nincs kötöttség, nincs az, hogy jajj nem hívtak el, biztos nem szeretnek. Vagy ha én felejtek el hívni valakit, akkor az rosszul jönne ki. Csak lazán, amihez, akihez az embernek kedve van.

Szerencsésnek mondhatom magam, mert rengeteg au pair barátnőm van, viszont sikerült amerikaiakkal is barátkozni, bulizni, sőt utazni is.

Mondjuk a lazaság és kötetlenség azzal is jár, hogy ugye nincsenek igazán mély kapcsolatok, és minden olyan felszínes. Az ember nem azért van valakivel, mert kiskora óta legjobb barátok, hanem mert lehet vele bulizni/koncertre járni/utazni/kirándulni/mindig valami őrültségbe keveredni/filmezni, stb.

Amihez nagyon nagyon nehéz volt hozzászoknom ez az ölelkezés. Ölelkezés, minden mennyiségben. Amikor a soha nem látott host apukám felvett a reptéren San Francisco-ban megölelt, aztán az egész család is sorban. Még a NAGYI is!! Életemben nem láttam őket, nem is ismerem őket, a nagyi meg mégis csak egy idős hölgy és mindenkit meg kellett ölelni. Hát elmondani nem tudom, hogy milyen kellemetlen volt. Főleg nekem, aki nem egy érzékeny, fizikai kontaktusos típus. Ugyanez megy az au pair-ekkel. Vagy rászoknak, vagy a sok latino lányzó hatása (ahol szintén ez a kulturális szokás), de minden au pair barátnőmmel ölelgettük egymást. Úgy, mint ahogy mi puszit adunk otthon. Ha minden nap látod, akkor is minden nap megöleled. Találkoztok a főtéren és hello, ölel-ölel. Olyan fura. Oké, nem egy olyan kétkezes ölelés, de akkor is.

Aztán Californiában jött az amerikai társaságom, két fiú, 2-3 lány. És a vadidegen fiúkat, akiket most láttam először meg kellett ölelnem. Ennél már csak az volt furább, amikor egy amerikai lány ismerősöm egyszer bemutatott a pasijának, és hát nincs mese, őt is meg kell ölelni. Egy barátnőd pasiját, akit most látsz életedben először. Hát szerintem ez awkward.

Azóta ehhez is hozzászoktam, és amúgy személyiségfejlődésnek tudom le, hogy nem érint kellemetlenül egy ölelés és megszoktam az ilyesfajta közvetlenséget. :D

Aztán itt Chicago-ban lett egy magyar au pair barátnőm is. Hát emlékszem, amikor először találkoztunk akkor puszizkodtunk. Na hát hogy az milyen furcsa volt, te jó ég :D

Most úgy vagyok vele, hogy sokkal közvetlenebb, mégis kevésbé kényelmetlen valakit oldalra ölelni a válladhoz, mint egymáshoz passzítgatni az arcunkat. Nem is tudom, hogy fogok-e valaha újra puszizkodni valakikkel. Olyan furának, tolakodónak meg illetlennek érzem. :D Nem semmi, hogy változnak a szokások, mi?:)

Képmutatás

Erről egy teljes bejegyzést tudnék írni, lehet fogok is majd egyszer. Mindenesetre nekem az a véleményem, hogy ez a kultúrkör szereti a dolgokat jól feltüntetni, még akkor is ha mindenki tudja, hogy hogy is van igazából. Ha már csak jobban hangzik, már jobb. Ott van a már említett don't text and drive mantárázása megállás nélkül, ehhez képest én nem tudok soha egyszer úgy átnézni egy autóba a forgalomban, hogy a sofőr ne lefele bámulná a telefonját.

A másik kedvecncem a recycling őrület, meg a környezetvédelem jajajjj, aztán minden kaját hajigálnak kifele, a szupermarketben duplazacskóba pakolják neked a cuccaidat, hatalmas truck-okkal járnak, ami úgy zabálja a benzint, hogy őrület, a sétálás, biciklizés és tömegközlekedés kultúrája olyan alulfejlett, hogy az már botrány, és hatalmas házakban laknak ahol ég az összes lámpa, emeleten, földszinten függetlenül attól, hogy éppen hol vannak, üvölt a légkondi, megy a nappaliban meg a hálóban is a TV, és közben egyiket sem nézik, éjszakára sem kapcsolják le a dolgokat, egyszerűen döbbenetes mértékben pazarolják a vízet, az áramot, a benzint, az élelmiszert. De nyomtani, hogy recyclying, az trendi.

Aztán ott van, ugye hogy a család, a család, jaj az a minden, meg a legfontosabb, ehhez képest semmi időt nem töltenek együtt, ha mégis akkor a TV előtt rohadnak, a quality time az nulla, a szülőknek nincs kontrollja a gyerekeik felett, mert vadidegenekkel neveltetik fel őket. (gondolok itt ránk ugye..) De azt nyomatni kell, hogy milyen fontos a család. A dolgokat csak mondani, hangzatos kampányszlogeneket szajkózni, üres szavakkal dobálozni az megy. Csak tartalmat nem látok mögötte. Na szóval tudnék erről írni bőven, de most nem mennék el ebben az irányban. Mindenesetre ez is hamar arcon csapja az embert. Talán 1-2, talán több, rózsaszín ködös hónap után, szóval én ezt már 2. hullámos kulturális sokknak hívnám.

Még ami nagyon újszerű, és nagyon más itt az a kommunikáció módja, minősége, célja, értelme. Illetve az amerikai családnorma, gyerekek, szülők, családi élet, de ez a két téma olyan horderejű, és annyi érdekes aspektusa van, hogy szeretnék (és remélem fogok is) külön bejegyzést szánni nekik.

Nyelvtanulás

A nyelvtanulás ugye az egyik fő célja mindenkinek, aki belevág egy ilyen programba. Az első hetekben lépten-nyomon azt hallottam a fogadó családom tagjaitól, a területi képviselőtől, az újonnan megismert barátoktól, hogy mennyire jó az angolom, és én büszke voltam, de azért akkor is célom volt a fejlődés, hogy mire hazamegyek egy erős felsőfokú nyelvvizsgát is összehozzak.

Szóval számítottam is rá, és dolgoztam is rajta, de még így is meglepett az az elképesztő tempó amivel a szókincsem és a nyelvhasználatom fejlődött a mindennapokban. Olyan gyorsan ragad az emberre az új szó, a kiejtés, a jópofa kifejezések tömkelege, hogy az valami csodálatos. És a mód, ahogy tanulod. Hogy 1-1 szót hallasz többször különböző szövegkörnyezetben, aztán egyszer csak már érted, hogy mit jelent, nemsokára pedig el kezded használni is. Anélkül, hogy rágugliztál volna, hogy mit jelent. 

Ez a szép az ilyen "everyday learning"-ben. Hogy megtanulod azt, amit a könyvekből nem tudsz. Mert a könyvekben nem fogsz gyógyszeres leírást olvasgatni, vagy a félkész kaja elkészítési útmutatóját olvasni, meg eligazodni a hipermarketekben. Emlékszem, amikor először mentem egyedül vásárolni fél órán át kerestem a wc papír részleget. 3x mentem körbe az egész helyen. És hát nincsen sehol "toilet paper", ez mi? Aztán odamentem egy eladóhoz, aki nagyon készségesen oda is vezetett a bathroom towel-hez. Egy komplett sor. Bathroom towel. Nem toilet paper. Ki gondolta volna.

Aztán a bankban is 2-3x elmondtam szépen "angoltalanul", hogy "I'd like to put the money on my account". Hát nem a könyvet rakod a polcra, hogy "put"-oljad. De pár alkalom és az ember megtanulja szépen felrakni a számlájára a pénzt. "I'd like to deposit this on my account".

Az itt felszedett szókincsem fele olyan szavakból áll, ami rámragadt, beépült a mindennapos használatba, de fogalmam sincs, hogyan hangzik szépen, magyarul. Aztán amióta elkezdtem a TOEFL-re készülni, és nyomom a szinonimás szókincs építést, ez még durvább lett. Sokkal könnyebben ragad, de egyre kevésbé, vagy egyre hülyébben tudom magyarosítani őket. Annak meg az az eredménye, hogy amikor magyarul beszélek, akkor folyamatosan tele van pakolva angol szavakkal, vagy angol szavak magyar, de idegen megfelelőjével. Mint pl. hogy az "aspect" helyett nem az mondom, hogy "hatás", "elem", "rész", hanem ilyen szépen, hogy "aspektus" :D

Aztán az ember elkezd angolul gondolkozni, meg álmodni is egy idő után. Most ott tartunk, hogy akármiről, akármikor, akármennyit tudok angolul beszélgetni. Az ilyen csajos kivessézük a párkapcsolati bonyodalmakat 3 órán keresztül "girl talk", vagy a hova tart az életem c. filozófiai értekezés is lemegy angolul. Néha már úgy érzem, hogy angolul sokkal egyszerűbb, gördülékenyebb megfogalmazni dolgokat. És hogy olyan jó, találó kifejezéseik, meg szerkezeteik vannak.

Aztán jön az, amikor skype-olsz az otthoniakkal és olyan ocsmány magyartalan mondatokat raksz össze, meg nyökögsz fél órát egy összetett mondattal, és csak fogod a fejed, meg mondod, hogy "na érted, mit akarok".:D Ez annak az eredménye, hogy elkezdesz nem magyarul kigondolni, megfogalmazni, fordítani, hanem angolul kigondolni,kimondani. Aztán amikor magyarul beszélek már az angolt fordítom vissza magyarra. Így lesznek olyan szépségek, hogy azt mesélem, hogy "a hétvégén kimegyek bulizni" :D ("going out"+"bulizni megyek" :D) De honnan megyek ki? Hova? Miért nem csak bulizni megyek?!:D És ez még csak a jéghegy csúcsa.

Egyszer felemelő, amikor gyönyörűszépen kifejezed magad angolul, egyszer meg letargikus, amikor nem bírsz összerakni 3 szép mondatot magyarul.

Fényképezés

Az életed részévé válik. Elválaszthatatlanul. És egyszeriben nem érted, hogy eddig, hogy hogy nem dokumentáltad a családi összejöveteleket, baráti kimozdulásokat, kirándulásokat, stb. (És nem arra gondolok, amikor lefényképezed a kajádat, és becsekkolsz, h "csajos este" :D)

Hanem, hogy az emberek, a barátaid, a pillanatok, nincs egy darab képed sem. Itt meg felértékelődik, hiszen itt minden olyan hihetetlen, monumentális, és ideiglenes. És ezért az ember mindent próbál megörökíteni. Nem csak azt, amikor a Times Square-en áll. Hanem, hogy kik a barátaid, hogy hogy néz ki a törzshelyetek, milyen a szobád, az utcátok, ott van a felhajtón az újságtekercs, mindent.

És tényleg nem értem, hogy miért nem készül otthon ennyi kép. És itt nem ciki megkérni a szomszéd asztalt, akár a pincért, vagy járókelőket, akárkit, hogy készítsen rólatok egy fényképet, akár a Grand Canyonnál álltok, akár a kedvenc helyeteken isszátok a kedvenc italotokat. Mert ez az év, életed egyik legjobb éve, amiből az emlékek és a fényképek maradnak, úgyhogy kivétel nélkül mindenki módszeres fénykép-készítővé válik. Még az is, aki előtte nem szerette.

És azzal, hogy megszereted, és fontossá válik az, hogy fényképezz, jön a következő újdonság. Meg is tanulsz fényképezni. Meg pózolni is. Előbb-utóbb megtanulod honnan, hogyan, milyen szögből kell fotózni épületeket, az óceánt, naplementét, és a többit, mert nem lehetnek szar képeid. Aztán megtanulod, hogy te hogyan, milyen szögből, melyik profiloddal nézel ki jobban a képeken, és hogy mik a "bevált" pózok, mert az, ami eddig volt, hogy odaállsz és mosolyogsz, már nem működik. Még sem nézhetsz ki ugyanúgy a 8744886656568 fényképeden:D És elkezdesz így állni, úgy állni, ülni, feküdni, ugrani, és a többi.

Nekem ráadásul szerencsém volt, mert a kedvenc californiai-horvát barátnőm, és a los angeles-i-magyar barátnőm profik voltak, és kitanítottak. Hogy igenis számít, hogy mi van rajtad, és attól, hogy túrázol a 40 fokos sivatagban a Grand Canyon-hoz még nem kell hátizsákos idiótának kinézni a fényképeken:D Megtanítottak, hogy mindig mindenhova oda kell állni, mert semmit nem ér 25 különböző beállítás a Golden Gate-ről, ha én nem állok ott, hogy "itt vagyooook". Hogy mindenről kell legalább 3-4 képet lőni, vállalva azt, hogy lefárasztod a kísérődet (aki utólag hálás lesz azért, hogy milyen jó közös képek vannak a fényképeződön:P), és ott helyben visszanézni, hogy jók lettek-e, és ha nem , akkor nem szégyelni újat csinálni, akár 5-jére. Mert amikor hazaérsz, feltöltöd a képeket a gépedre, és akkor esik le, hogy az összes képen csukva van a szemed, vagy, hogy a pulcsid kenguru zsebétől úgy nézel ki, mint, aki a 7. hónapban van, akkor nagyon fogod magad utálni. Főleg, ha nem jövőhéten mész Hollywood-ba megint.

Ezek once in a lifetime lehetőségek, és örök emlékek. Szépen fel kell öltözni, mindenhova oda kell állni, jópofa képeket készíteni, sokat és ha kell újra és újra. :)

Pikk-pakk Január :)

Olyan rég volt már december, mégis olyan, mintha 1-2 hete jártam volna errefelé. Ha jól emlékszem az utolsó hétköznapi élménybeszámolós posztomat december közepén írtam. Mondjuk annyira sok minden azért nem maradt ki...Azt kell, hogy mondjam, december utolsó 2 hetét teljesen meghatározta a Miami nyaralás. De azért mégis belefért még egy-két említésre méltó esemény.

Az egyik kedvencem közülük a mostanra letisztult, szűkebb, 8 fős társaságunkkal közösen tartott karácsonyozás volt. Bár eleinte, még kora ősszel 10-15 lány között mozgott a szokásos csapat, de mindannyian, egyszerre együtt azért elég ritkán voltunk, aztán november végére már kezdett kikristályosodni, hogy mi így 8-an nagyon egy hullámhosszon vagyunk, és tényleg közeli barátok lettünk. Ennek vonzataként elkezdtek kialakulni a kis hagyományaink és helyeink, mint pl. a "Starbucks Wednesdays" munka után, vagy a "Sunday Brunch" a Walker Bros. nevű,- már korábban emlegetett- fantasztikus reggeliző helyen, és a többi. Aztán az egyik ominózus Starbucks Wednesday alkalmával merült fel az ötlet, hogy csináljunk Secret Santa-t, azzal a csavarral, hogy nem húzunk neveket, hanem mindenki készül 1-1 ajándékkal, és ott helyben húzunk majd közülük. Végül nagyon szerencsésen alakult, és az egyik német lányzónál( a tökéletes pincehelyiséggel:)) felszabadult az egész ház, és olyan aranyos Secret Santa Party-nk volt, hogy egészen karácsonyi hangulatom lett. Készült mindenki sütikkel, nassolni valóval, volt egy rakás karácsonyi zene playlist, illatos gyertyák, világító asztali- és igazi karácsonyfa is, és egészen elképesztő módon mindannyian meg tudtuk oldani a részvételt több-kevesebb időre:) Az ajándékozás nagyon vicces volt, a 8-ból 4 ajándék Starbucks ajándékkártya volt :D

Bár sokat mászkáltam a karácsonyi fényes Chicago-ban, voltam a karácsonyi vásárban és még a szomorúságos házunk is fel volt díszítve, így nem tudtam nem a hatása alá kerülni a feelingnek, de azt mondom, hogy igazán akkor éreztem, hogy karácsony van, amikor beléptünk az ajtón és kezdetét vette az egész napos sztorizás, társasozás, süti zabálás, ajándékozás :)

A másik kedvencem a szilveszter volt, december utolsó napja, 2013 utolsó napja. Bár a társaság igencsak szűkös volt, mivel nagyon sokan elutaztunk a szünetben, illetve volt olyan, akinek dolgoznia kellett, de akkor is megtartottuk a saját szilveszterünket. Nem is akárhogy. A szokásos vendéglátó barátnőnk házában ugyanis nagy szilveszteri party-t rendezett a host családja, és dolgoznia kellett elvileg (óránként 10 percet mondjuk, csak ránézni a gyerekekre, merthogy volt belőlük min. 15 :D), de meghívást kaptunk mi is. Végül 4-en mentünk, mégis egy több 20-30 fős buliba csöppentünk, ahol a felnőtt korosztálynak köszönhetően isteni, felső kategóriás kaják voltak (mindenféle saláták, garnéla rákocskák, prosciutto, ezerféle sajt, jóféle borok, prosecco, stb.) ráadásként, pedig újévi party sapkák és tiarák korlátlan mennyiségben :D Azt az óránként pár perc "munkát" észre sem vettük és órákon keresztül meséltünk az utazásainkról (mivel mindannyian akkor 1-2 napja tértünk vissza Miami-ból, Californiából, stb.), illetve előkerült a karácsony óta kedvenc társas játékunk is, amivel ismét elütöttünk 1-2 órát. Megvolt a nagy visszaszámlálás a new york-i Times Square - Ball drop élő közvetítésével és belekiabáltuk magunkat az új évbe :)

Ezen kívül még egy meghatározó dolog történt december utolsó heteiben. Megkaptam az ügynökségtől a nagy borítékot, amiben a program végével járó hivatalos papírok voltak, "Return home flight request", vagy választás szerint, "extension papers" a hosszabbítóknak. Bár a karácsonyi időszaknál kevésbé alkalmasabbkor nem is jöhetett volna, azért mégis végiggondoltam, hogy mi lesz itt nemsokára. Az ugye kérdés nem volt, hogy nem szeretnék hosszabbítani. Akármennyire is úgy érzem, hogy ez a program életem legjobb döntése és élménye, és életem legjobb éve, és a többi. Egyszerűen ebből, ennyi elég. Na nem Amerikából, vagy az utazásból :) Csak a bébiszitterkedésből, egy más családdal való együttélésből, de leginkább abból, hogy ez nem a valóság, és nem vezet sehova. (Ha csak nem pedagógiában gondolkozik az ember a továbbiakban, vagy nem szeretne az USA-ban maradni bármi áron.) Én úgy érzem, hogy rengeteget utaztam, szórakoztam és gondtalanul éltem, de az idő nem állt meg, itt az ideje vissza térni a való életbe, és elkezdeni kialakítani a saját életemet, otthonomat, karrieremet :)

Amit még szintén végig kellett gondolni az a travel month volt. Amikor megérkeztem Amerikába úgy gondoltam, hogy az utolsó nemzeti parkig fel fogom fedezni az USA-t, aztán rájöttem, hogy szelektálni kell, és szépen lassan szűkült a kör. Sajnos sem a fizetés, sem a szabadság mennyisége nem elegendő ahhoz, amennyi elképzelésem nekem van. Minden álmom lett volna eljutni még Hawaii-ra és visszamenni Californiába egy elképesztő roadtrip-re a Big Sur-rel és a Yosemite National Parkkal és mindennel, ami kimaradt. A lista még mindig elképesztőőően hosszú. Aztán rájöttem, hogy most, itt, ennyi minden nem fog menni. Én év közben rengeteget utaztam, ezen nem spóroltam, az biztos:) Ezenkívül nagy terveim vannak a program utánra az életemmel, aminek nem lehet neki futni némi tartalék nélkül. Illetve lesz egy olyan időszak is, amikor csak otthon szeretném a családom, barátaim társaságát, Budapestet, Balatont és mindent, amit Magyarország nyújt, élvezni. Márpedig ehhez is pénz kell. Úgyhogy úgy döntöttem, hogy nem szaladhat el velem a ló. Így is rengeteg élménnyel gazdagodtam, többet utaztam, mint mások 5-10 év alatt, és rengeteg, de rengeteg dolgot lehúztam a bakancslistámról. Most viszont el jött az ideje újra felnőttnek lenni, a jövőre gondolni, és a jövő érdekében ennyi utazgatás után, kicsit visszavenni az élet habzsolásból egy időre.

Szóval meghoztam egy nagyon nehéz döntést: nem fogok elutazni az utazgatós hónapban. Megtehetném, de akkor pontosan nullával érnék haza. Azt pedig nem tehetem meg.

Fájdalmas volt, sokat járt rajta az agyam, de biztos vagyok benne, hogy ha most ezt a pénzt a jövőbeli terveimbe fektetem, akkor akár évente jöhetek majd vakációzni Amerikába, és szépen lassan végigpipálom azt a bakancslistát :)

Aztán végig gondoltam még mi fér bele, mi maradt ki, ami nagyon fontos. Számot vetettem, és végülis jártam már New York-ban, Miami-ban, Chicago-ban, San Francisco-ban, Los Angeles-ben, Las Vegasban. Ami a számomra igazán nagy, igazán jelentős városok közül kimaradt az Washington és Seattle. A vicces a dologban, hogy pont ebben a két városban lakik 2 magyar, au pair barátnőm, akiktől időtlen idők óta kaptam meghívást látogatásra, így hamar eldőlt: még két kisebb, pár napos utam biztosan lesz, az egyik Washington-ba, a másik Seattle-be. És akkor az első körös "kötelező" nagyvárosok, alap látnivalók megvannak, mire visszajövök bele tudok mélyedni a nemzeti parkozásba és a különlegesebb dolgokba:)

Ezzel véget is ért a december, és elkezdődött a január. Eseménytelen, pikk-pakk január. Ez a hónap volt a leghidegebb, a legeseménytelenebb, viszont pont ennyire gyorsan el is szállt. Azt hiszem, mindegy hogy az ember a megszokott városában, lakásában, életében él, vagy a világ másik felén egy rövidtávú kalandban, az év leghosszabb, leghidegebb hónapjában jön el az az időszak, amikor nem érzi az ember, hogy minden hétvégén a nyakába vegye a várost, vagy hogy egyáltalán 11 óra előtt kikeljen az ágyból, vagy hogy lecserélje a macinacit meg a mamuszt dupla harisnyára, dupla zoknira meg 98478569 rétegre :D

És akkor itt ejtenék pár szót az időjárásról. KATASZTRÓFA.

Itt a -10 fok az, ami "jó" időnek számít, de elég gyakoriak a -20, -25 fokos hidegek.(celsius:)) Minden héten esik vagy 30 centi hó. Minden héten!! Az általános forgatókönyv, hogy hétfő kedd környékén leesik egy adag, aztán hétvégére jön még egy. Annyira hideg van, hogy hétköznap nem is járok sehova. Élvezem, hogy üres a ház, végre csönd van(!!!), meleg és nem kell minden indulás előtt kockásra fagynom, amíg az ipari hóseprű-jégkaparómmal használhatóvá teszem a kocsit. A vezetés is trükkösebbé vált. Az elején még szórakoztam meg csúszkáltam a hóban a kis utcákban. Aztán amikor már 20-al mész, és még így is csak kifarolva tudsz felkanyarodni az autópályára(!), akkor már annyira nem volt vicces. Amúgy meg hamar hozzászoktam az ekkora hóban vezetéshez, ráadásul itt nagyon jól kezelik a helyzetet, mind a hókotrók, mind pedig az emberek. Itt szerencsére a nagy többség tud hóban vezetni, és nem úgy néz ki, mint Budapest, ahol 2 centi hótól, 5 autó megy egymásba a letakarított úton :D

A szobám ablaka belülről a - 35 fokos estén

Aztán volt itt kétszer is ez a "deep freeze wind chill", amit még sosem hallottam magyarul, úgyhogy fogalmam sincs, hogy hívják. A lényeg az, hogy Svédországban, de még Szibériában is melegebb volt, mint itt nálunk. Az autók el sem indultak (nem is próbáltam:D), emberek haltak meg 10 perc alatt hólapátolás közben, töröltek több ezer (igen, ezer) repülőjáratot, na szóval nem volt kellemes. Bár azért nem is volt olyan világvége, mint ahogy annak a híre eljutott Európába. Az igazán szörnyűséges dolog az egészben az, hogy ennek hatására csak januárban, 4 nap is elrendelték a "snow day"-t az iskolákban. Pedig itt aztán lehet 40 centi hó is, iskola akkor is van. Na de a -30 fokban, hát nem mehettek iskolába. Na most ilyenkor ugye el sem indulsz sehova mert, kitudja hogy haza is hoz-e a kocsid, ki nem mész, mert fagyhalál, lehet lenni egész nap a házban. Amivel nem lenne gond, ha nem egy olyan háztartásban élnék, ahol nincs egy fél csomag sima fehér papírlap, ragasztó, filcek, színes papír, akármi, vagy alapanyagok, felszerelés süti sütéshez, amivel le lehetne kötni a gyerekeket. (Mielőtt bárki kreatívkodna..nem tényleg semmink nincs, amivel értelmesen el lehet tölteni az időt. És nem, nem tudok venni, mivel apuka ugye fűtésre meg benzinre sajnálja a pénzt, majd biztos kézműves kellékekre fog pénzt adni:D) Azt se felejtsük el, hogy 10 és 14 éves gyerekeim vannak, szóval a kő-papír-olló, a barkóba és egyéb jópofa, felszerelést nem igénylő játékok, amit mi még az én időmben élveztünk, kiesik. Szóval marad a TV meg a videojáték. Azt meg egész nap pont el is unják, és kezdődik a nyűglődés, és egymás nyektetése, veszekedés és az én agyamra menés. Senkinek sem jó, ha itthon vannak. A gyerekek is sokkal jobban el vannak a suliban, a barátaikkal, szociális élettel, stb. Jó időben megint egészen más, amikor ott a kert és lehet focizni, kosarazni, kutyát futtatni, sétálni, tópartra menni.

A kutyáról már nem is beszélve. Aki, szerencsétlen amíg távol voltam decemberben teljesen elkanászodott. Gondolom senki nem szólt rá, senki nem sétáltatta, senki nem foglalkozott vele, ahogy az általában a hétvégéken is van, amikor nem vagyok itthon. Sőt a kislánytól megtudtam, hogy az egyik hétvégén elfogyott a kutyakaja és lusták voltak elmenni venni, ezért 3 napig bacon-t meg croissant evett a kutya. Croissant!!! Nem normális népség. Szóval a lényeg az, hogy visszajöttem és a kicsit szeleburdi, de azért aranyos kiskutyimból, egy neveletlen, őrült kutya lett, aki ha két lábra áll, amúgy már felér a vállamig, és gond nélkül kikapja a kaját az ember kezéből(!!!) Eddig is szerintem csak rám hallgatott és nekem ült le vagy maradt egy helyben. Most úgy néz ki, hogy teljesen out of control. És már nem tudom (és eljutottam odáig, hogy nem is akarom) helyrehozni. A szívem szakad meg, de ennek a kutyának egy nagyon nagyon nyomorúságos kis élete lesz, egy olyan házban ahol rajtam kívül senki nem veszi észre/törődik vele, ha nincs vize, ha összepisili magát vagy ha az összes játéka begurult a kanapé alá :(((

ilyen óriás őzgidácska már amúgy :)

Egyszerűen nem tudok vele mit csinálni, akármennyire is szomorú. Persze eljátszottam a gondolattal, hogy 2 várossal odébb kiviszem az erdőszélére és elkergetem és még kavicsot is dobálok felé, hogy "menj, szalaaaadj, legyen jobb életed..." Olyan szép kiskutya, és itt olyan közel vannak a házak az erdőkhöz, valaki megtalálná, befogadná...De: microchip :((

Egy nap amúgy biztos vagyok benne, hogy meg fog harapni valakit, mert olyan neveletlen, ráugrál a gyerekekre, nem szólnak rá semmiért, mert belefáradtak, hogy mennyiszer kell fegyelmezni.  Nekem is a fél napom úgy néz ki, hogy "Emmi, nem. Emmi nem. Ül. Hagyd békén. Nincs rágcsa". Ők viszont inkább végignézik, ahogy szétrág egy cipőt, aztán megverik. Aláírom egy ekkora kutya, főleg egy vizslakutya, rengeteg idő és energia (így jöttem rá arra is, hogy akármennyire is szeretnék addig nem lesz kiskutyim, amíg nem jön el a helye és az ideje az életemben), szóval ezek meg leszarják, pedig állítólag volt már ilyen kutyájuk. Mindent szétrág, és hiába játékból harap, már abban sincs kontroll. Még azt se kívánom, hogy remélem azon a napon, amikor megharap valakit, jó nagyot fog harapni, mert akkor meg tuti elaltatják..:((

Szóval ennyit szegény, szegény boldogtalan kis kutyáról. Mivel hidegebb is lett, és sajnos már visszatartani is alig tudom, ha találkozunk más kutyákkal, így naponta 2x kiviszem, megetetem, megsimogatom, néha játszok vele (amíg nem vadul be), aztán ennyi. Hiába próbáltam régen tanítgatni, ha nincs következetesség, és semmit nem tartatnak be vele, amikor én nem vagyok, akkor 2 nap alatt pont el is felejti a rendszert. Annyi időm meg energiám sajnos nekem sincsen, hogy "falra hányjam a borsót" :(

Ezek azok a dolgok, amikbe az ember szíve szakad meg, de nem tudok mit csinálni. Nem az én kutyám, és nem is leszek itt 3 hónap múlva, hogy akármilyen hatásom legyen rá.

Aztán a január nagy izgalma volt, hogy megismerkedtem a Duolingo nevű alkalmazással, és elkezdtem németül tanulni. Merthogy úgy döntöttem, hogy akármennyire is tiltakoztam ellene, és sosem gondoltam, hogy rávetemedek, úgy döntöttem, hogy a munkaerőpiacon olyan értéke van, nekem pedig olyan terveim vannak, hogy nincs mese, megtanulok németül. Arra is rájöttem mekkora értéke van annak, ha az ember több nyelvet beszél, és akármerre megyek, hasznomra válik. Ha ezzel megleszek, már 4 nyelvet fogok beszélni, úgyhogy tulajdonképpen a határ a csillagos ég lesz. És amúgy is, mit nekem még egy nyelv, meg még egy, meg még egy :D A duolingo meg elképesztően jó, a cuki kis baglyocska, aki meg végig kísér, külön bónusz és motiváció. :)) Azóta annyit promótáltam, és annyian kezdték el használni a tanácsomra (és váltak teljesen addiktívvá), hogy azért már fizetniük kellene nekem :D

A legjobb, hogy 15 perces kis szekciók vannak, nagyon jól felépítve, így akkor is megéri elkezdeni, ha csak annyi ideje van az embernek. Illetve akkor is kedvet kap hozzá az ember, amikor nem szokott :D Úgyhogy elkezdtem, és hamar rá is szoktam, 1 hét alatt már egészen sokat fejlődtem, és a társaság nagy német hányada megnyugtatott, hogy egészen gyorsan tanulok, a kiejtésem, pedig meglepően tűrhető :D Talán nem lesz itt gond, persze nyilván azért nem fogok magamtól, egy kis baglyocskával eljutni a nyelvvizsgáig, de a komolyabb belemélyedést a nyárra hagyom, most csak alapozok.

Ugyanis eszembe jutott menet közben egy valami, amit nem mondom, hogy elfelejtettem, de a sok történés közepette, kicsit szem elől tévesztettem. Mégpedig a "hivatalos" bakancslistám, amin inkább olyan karrier és CV-építő jellegű dolgok szerepeltek, hogy a US driving license, egyetemi kurzusok, önkénteskedés, és angol felsőfokú nyelvvizsga. Na és ami kimaradt: a nyelvvizsga. Ráment szerintem 2 napom, amíg az összes hivatalos honlapot, összehasonlítást, fórumot és ismerősök tapasztalatát felmértem, és eldöntöttem, hogy a TOEFL-t fogom megcsinálni. Ami bár 2 évente elévül (és ezért majd otthon megcsinálom a Cambridge C level-t is), de mégis ez a legprofesszionálisabb, legtöbb helyen elismert academic level nyelvvizsga, ami itt az USA-ban ráadásul olcsóbb is, és havonta 3 vizsgaidőpont közül lehet választani. Én kilőttem magamnak egy március 14-ei időpontot, ami minden szempontból ideális, és pont beleesett a 8 hetes felkészülési ciklusba, amit javasoltak.

Még egy másik napom ráment arra, hogy lefórumoztam az összes elérhető felkészítő könyvet, kiszűrtem az 5-6 legjobbat, elmentem a könyvtárba és be is szereztem 1 guide könyvet (700 oldal), amiben sok leírás, útmutató, felkészülési tipp, teszt-kitöltési stratégia található, rengeteg mintafeladattal, 1 test könyvet (600 oldal), ami megszámlálhatatlan teljes, valós TOEFL teszttel van telepakolva, javítókulccsal, és egy szókincs-fejlesztő könyvet (300 oldal), ami összesen 450 szót épít bele az ember nyelvtudásába, mindenféle szinonima játékokkal és feladatokkal.

Amikor hazahoztam a könyveket először is kétségbeestem, hogy vajon vagyok-e ilyen szinten, aztán meg egy kicsit mérges lettem, mert ezt az egyet nagyon elrontottam. Nekem folyamatosan ezt kellett volna csinálni. Olvasni, nyelvkönyveket forgatni, tudatosan szókincset építeni. És nem tettem, amikor a könyvtár ingyenes, a szabadidőm tetemes mennyiségű, és ilyen elképesztően jól felépített könyvek állnak a rendelkezésemre. Hiába beszél az ember jól egy nyelvet, mindig van hova fejlődni. Mindig van mit erősíteni, csiszolni, foglalkozni vele. Szépen egész évben, 12 hónapon át kellett volna ezt csinálnom. Oké volt az a 2-2,5 hónap, amíg egyetemre jártam, és akkor meg kell hagyni sokat angoloztam, de össze nem hasonlítható a mértéke a dolognak azzal, amit az elmúlt 2 hétben csináltam. Pl. a szókincsfejlesztésből, napi 2 leckét csinálok, ami 30 szót jelent, abból általában szerencsére max. 10-12 szó szokott teljesen ismeretlen lenni, így heti 50-60 új szóról beszélünk. Abból mondjuk 40 meg is marad. Ha ezt nem 2 hónapra osztom el, hanem 12-re, egészen más irányt vett volna ez a dolog. Persze azóta megnyugodtam és látom, hogy hol állok, milyen szinten vagyok, és mennyire teljesíthető a kitűzött célom, de a folyamatos tanulást akkor is elrontottam. Na de most már ez van, a tanulság: attól, hogy az ember a tanult nyelv országában él, csak az nem elég, hogy ragad rád. Persze ragad rád, de nem mindegy, hogy mi, meg milyen gyorsan. Attól, hogy az ember ott él, még tanulni kell, foglalkozni vele, időt szánni rá. A nyelvtanulás sosincs kész. Ez a tanulság.

Ennek hatására kicsit módosítottam az időbeosztásomon. Jelentősen visszavettem a social media-ból (legyen szó facebook-ról, aktívan tartott, oldalas e-mailezésekről, akár napi 2 skype-randiról, blogolásról, otthoni hírek olvasgatásáról.) Ezek most huszadrangú dolgok, amik nem visznek előbbre. Jó ha vannak, csak most "I have other fish to fry", hogy ezzel a szép angol mondással éljek. Így új megvilágítást kapott a sarkvidéki időjárás, ami a házban maradásra kényszerít. Felállítottam egy napi 4 órás study plant, szókincs-építéssel, tesz-töltögetéssel, és angol nyelvű irodalom olvasgatással. Sok minden más vissza szorult, és kicsit felkapcsoltam a fokozatot. Az időm nagy részét tanulással töltöm újra (és megint élvezem:D), ezen kívül megmaradt a napi 1,5 óra edzés, naponta max. 1 skype, és még ami esetleg belefér. Így mondjuk eseménytelenül telnek a hétköznapok. A változatosságot az új szavak jelentik, illetve az, hogy aznap éppen kivel skype-olok, és melyik testrészre edzek. Annyira mozgalmas, hogy nem is értem, hogy repülhetett el így a január... :)

Mondjuk hétvégéken továbbra sem tudok megmaradni a házban (ahol még mindig üvölt a TV reggel 8-tól éjjel 1-ig), és hát nagyon nem is akarok. Ilyenkor azért szerencsére van élet, mindig összegyűlünk valamelyikünknél, és bár sok mindent nem lehet ebben az időben csinálni, mégis még mindig annyira jók a hétvégék. A hónapra jutott szülinapos Walker Bros-os brunch, sok-sok egymásnál töltött, filmezős délután, a Netflix újra felpörgött, rákaptunk a the Bachelor-ra (az a titok, hogy az amerikai TV show-k akármennyire is trágyák, ugyanúgy, mint a magyarok, mégis élvezhetőbbek:D Így eshet meg az, hogy itt nézem a the Voice-t, a The Bachelor-t, és még párat a gyerekekkel is, és nem bánom:D)

Az egyik hétvégén eljátszottunk a gondolattal, hogy bemegyünk Chicago-ba, és mondjuk múzeumozunk egyet, de megint leesett 10 centi hó, a vonatok is késnek, és a városban ugye kocsi nélkül nem olyan elviselhető az élet, úgyhogy némi erőltetett lelkesedés után rájöttünk, hogy senki sem vágyik rá igazán:D:D

Aztán volt még egy au pair szülinap, ami kivételesen jól sült el, egy nagyon kedves host családdal, akik megengedték a lányzónak, hogy a házban tartson egy brunch-ot, úgyhogy volt minden, ami kell, sokféle bagel, müzlik, gyümölcsök, cupcakeeees, kandalló, szülinapos party sapkák...:)

Aztán ráadásként végre meggyőztem a lányokat, hogy menjünk el laser tag-ezni, amihez még találtam is egy félárasított Groupon kupont :D Azt kell, hogy mondjam: a lasertag nagyon jóóóóóóó! :D Annyira izgalmas a sötétben a barikádok között rohangálni, lövöldözni, mint az 5 évesek, de közben mégis vérkomolyan venni az egészet, és kommandózni. Hát tiszta adrenalin meg ösztrogén bomba:D Arról már nem is beszélve, hogy sportnak is elmegy, mert a fél órás játék idő után mindenkiről ömlött a víz, mégis egyöntetűen megegyeztünk, hogy újra megyünk laser tag-ezni. Valószínűleg ebből is függőség lesz :D 

A laser tag amúgy is egy olyan dolog volt, amit még ki akartam próbálni itt kint. Még van egy pár ilyen, és egészen pontosan szűk 2-2,5 hónapom maradt, hogy végig menjek rajtuk.

Összességében azt mondom, hogy még mindig van mit csinálni, és még van pár dolog, ami vár rám ebben a rövidke időben itt. De egy bizonyos színtéren nálam betelt a pohár és elfogyott a türelmem.

Elfogyott a türelmem a gyerekek heti hülyeségeihez, a hangulatingadozásaikhoz, ahhoz, hogy túl sokat vannak itthon (majdnem minden hétre jut valami ünnep nap, szünet, snow day, akármi). Elértem a határt a tűrőképességemben, ahhoz, hogy disznóólban élnek, és ez nem zavarja őket (a takarításom, pedig 1 napot sem bír ki, hogy ne olyan legyen, mintha semmit nem csináltam volna), ahhoz, hogy mindig, de mindig hangzavar van, hogy a hétvégén 1 perc sincsen, amikor nem megy a TV, vagy üvölt valaki, elfogyott a türelmem a kutyához, és ahhoz, hogy nem a saját otthonomban vagyok, hogy olyan emberek között mászkálok, akiket nem szeretek. Meguntam a hideget, a nagykabátot (akármilyen csodálatos darabot is sikerült itt beszereznem :D), és hogy minden héten esik legalább a hó egyszer, ha nem kétszer.

De leginkább elfogyott a türelmem a nem haladáshoz, és ehhez az életszakaszhoz. Jó volt, szép volt, még mindig jó is, meg szép is valamennyire, de bennem feléledt a mehetnék, a tettvágy, a haladhatnék. Elkezdtem szőni az új terveimet, és már sokkal inkább szeretnék azoknak a megvalósításával foglalkozni, mint még 2 hónapot eltölteni ezzel a családdal, au pair-ként.

Aztán 1 héttel ezelőtt leadtam a flight request-emet, már meg is kaptam a visszaigazolást, hogy a kérelmem feldolgozás alatt áll, és valószínűleg pár héten belül a kezemben lesz a repjegyem is. Nagyon örülök annak, hogy készen állok arra, ami következik.

Nagyon rossz lehet, amikor az embernek úgy kell hazamenni, hogy élete legjobb időszakát éli, és ha nem kéne, soha nem menne haza. Annyi, de annyi au pair-től hallottam azt a választ, amikor a hosszabbításról beszéltünk, hogy "Hát én még maradok..otthon nem nagyon van semmi, nincsen munkám, nem tudom mi lesz velem/nincsen barátom/és egyéb hasonló indokok, a lényeg, hogy nincs miért haza sietnem". Oké, ez tény. De csak attól, mert az ember 1 évvel többet játszóterezik, attól 1 év múlva sem hiszem, hogy előrébb lesz. Hacsak ugye nem a pedagógiában vagy az USA-ban maradásban látja a jövőjét. Aztán ezek a lányok, amikor letelik a 2 év, és már nincs tovább maradás, kénytelenek hazamenni, és ugyanúgy fogalmuk sincs, hogy mi lesz. (Tisztelet a kivételnek, mert ismerek pár lányt, aki jól felépíti a dolgot:))

Ha nem tudnám, hogy hova tartok, mi lesz velem, akkor nem tudom hogy állnék ehhez az egészhez. Akkor sem hiszem, hogy itt maradnék. Akkor inkább elmennék óceánjárózni, vagy akármi más formában világot járni (amivel mondjuk több pénzt lehet keresni). De szerencsém van, mert már minden ki van találva, és van egy elég pontos képem a következő lépésről, van mi felé haladnom, van min dolgoznom. És emiatt napról napra egyre izgatottabb vagyok. Alig várom, hogy elkezdődjön az új szakasz. Szóval nagyon jó érzés úgy belevágni abba, ami következik, hogy készen állok rá. Nem köt le sem az, hogy még az elmúlt évet akarjam élni, sem az, hogy a jövőn aggódjak, és ez nagyon nagyon megnyugtató. 

Abban egyébként biztos vagyok, hogy még nagyon sokat fogok utazni, és hogy a jelek szerint túl sokáig egy helyben, egy munkában nehezebb megmaradni, mint gondoltam. Az embert, vagy legalábbis engem, az új kalandok, kihívások, a változatosság hajtják.

És most itt vagyok február elején, és elkezdődött a visszaszámlálás. Ez a maradék 2-2,5 hónap úgy fog elszállni, hogy észre sem veszem. Ami meghatároz jelenleg, hogy 100%-osan felkészüljek és teljesítsek a TOEFL-en, hogy kihozzam a maximumot a hátralévő időmből itt, kipróbáljam, amiket még kiakartam, elutazzak Washingtonba és Seattle-be, illetve, hogy alig várom április 15-ét, amikor véget ér ez a kaland, felszállok a repülőre, végre hazamegyek, végre időt töltök azokkal az emberekkel, helyekkel, elfoglaltságokkal, kajákkal, akiket/amiket a legjobban szeretek, aztán, pedig végre belevághatok az új fejezetbe :)